
Nincs mit szépíteni az ügyön, a feljelentők meseországa vagyunk. Ki tudja miért, de az „istenadta” minden uralmat boldogan támogat a feljelentésével, függetlenül attól, hogy honi hatalomról, vagy megszállókról van-e szó.
Szépirodalmunk jelentős része szól a múltbéli feljelentésekről, egymás elárulásáról, de egészen napjainkig, szinte mindig volt valami önös érdek a feljelentés mögött, elég itt csak Jókai életművére gondolni, ami persze irodalom, de azért a valóságban gyökerezik szinte valamennyi története. Az az állítás ugyan megdőlt már, hogy a Gestapohoz egész Európából összesen nem érkezett annyi feljelentés, mint a német megszálás utáni Magyarországról, de azért szinte biztosra veszem, hogy a kontinens „dobogósai” között voltunk.
Az utóbbi években - ne talányoskodjunk, mióta magunkra szabadítottuk a narancshengert - vált divattá a feljelentgetés csak magáért, a másik ellehetetlenítésének, meghurcolásának öröméért. Ebben az országban már szinte mindenki feljelentett mindenkit és fordítva. Perben-haragban állunk olykor még önmagunkkal is. Napjainkban nem érjük be azzal, hogy „dögöljön meg a szomszéd tehene is”, nem, dögöljön meg a szomszéd és akkor majd éhen pusztul az a tehénke is! Célunk eléréséhez pedig a legegyszerűbb út a feljelentésen át vezet.
Képviselők olykor bírói segédlettel taposnak - persze csak képletesen - egymás arcába, újságírók a bíróságon keresik igazukat, mert a sajtó össze-vissza szabdalt szövete, már védőhálónak sem alkalmas, ugyanakkor a hatalmat páncélként védi. Ki érti ezt? Az államgépezet - amelynek bőven lenne más dolga - láthatja ezt, ha körülnéz a síkon ahelyett, hogy tenné a dolgát, folyamatosan nyeli be a legkülönbözőbb fel- és bejelentést. Csak egyetlen intézmény áll folyamatosan és hősiesen ellen a feljelentés-cunaminak, és ez az Orbán - Polt ügyészség, pedig nekik valóban ki kellene vizsgálni minden bejelentést, ám róluk úgy pattannak le a beadványok, különösen, ha a tárgyuk valamelyik fidesznyik, vagy annak egy vállalkozása, mint jó röplabdameccsen sáncról a lecsapás.

Az egyik legutóbbi pör - ugyan nem büntető - az esti mesét vette célba, képletesen szólva valaki feljelentette a Tévé Macit. A fenti csúfság Székesfehérváron esett meg, ahol egy lakót - ki tudja, miért - annyira zavart, hogy a házban működő, Igéző névre hallgató kulthely esténként - nyáron 7-kor, télen 6 órakor - esti mesét mondat hol ezzel, hol azzal, az arra járó helyiek és turisták nagy örömére, hogy bírósághoz fordult, feljelentve tulajdonképen magát a mesét. A per szerencsére egyességgel zárult, mert a felek a bíró felszólítására negyedóra tanakodás után kiegyeztek abban, hogy továbbra is lehet a ház előtti mesefotelben, mesekalapban mesét mondani, ám ez nem tarthat tovább „egy pipaszívásnyi” időnél, ami hivatalosan szólva fél órát jelent.
A Városi Kurír nevében tisztelettel kérem a lakót, hogy ha ennyire útálja a mesét, és feljelentgetni is szeret, akkor esetleg az alábbi mesemondókat is citálja bíróság elé: Orbán Nagyláb, Kósa Teliagy, Kovács Éssikerült?, Lázár Annyitisér, Rogán Azasszonyintézte. Amikor a kedves feljelentőnk a névsor végére ért, kérem, jelentkezzen szerkesztőinknél, adjuk a további neveket.
Pálmai Tamás








A másik két célpont ebben a vadászszezonban a Népszava, és Vasárnapi hírek esetükben - úgy tűnik - az első lövés mellé talált, de ne álltassuk magunkat, az urak irodáik mélyén már alighanem újra töltenek.
Természetesen a vadgazdálkodás szabályai - mint azt fentebb már említettem - megkövetelik az állománynak nemcsak az irtását, de a szaporítását, gondozását is. A kormányzat nevű vadásztársaság minden erejét megfeszítve gondozza, táplálja a számára kedves és hasznos vadállományt a sajtóban is. Semmit nem sajnálnak például olyan nagymacskának hazudott csipás kismacskától, mint az MTVA, vagy a Vajna Andris rezervátumába tartozó TV-2 nevű, egyre növekvő óriáskígyó, illetve a sakálok fajába tartozó Magyar Hírlap, a bogarak közé sorolható Magyar Idők, és el ne feledjük a Habony-féle bolhacirkusz egyik kis sztárját, a 888 névre hallgatót, na és a Ripost nevű, majdnem beszélő papagájt.















Mialatt egy ország találgatta, hogy akkor most vele, vagy nélküle ünnepel, addig szinte észrevétlenül fogadta el a parlamentben ülők többsége, hogy az MNB-től elirigyelve, mostantól a kormánynak is lehetnek saját alapítványai. Tudják, amelyek esetében majdnem sikerült az a bűvészmutatvány, – Látja, nem látja, na látja! – hogy a közpénz elveszíti köz jellegét. Méghozzá úgy legalizálta az ország gyűlése a fenti törvénymódosítást, hogy azt az apróságot meg sem említi, hogy mennyit lehet belenyomni egy ilyen új képződménybe, milyen célt szolgálhatnak, kik döntik el, hogy mely személyek ellenőrzik legalitásukat, és kik válhatnak döntéshozóvá az alapítványokban.






