Szépirodalmunk jelentős része szól a múltbéli feljelentésekről, egymás elárulásáról, de egészen napjainkig, szinte mindig volt valami önös érdek a feljelentés mögött, elég itt csak Jókai életművére gondolni, ami persze irodalom, de azért a valóságban gyökerezik szinte valamennyi története. Az az állítás ugyan megdőlt már, hogy a Gestapohoz egész Európából összesen nem érkezett annyi feljelentés, mint a német megszálás utáni Magyarországról, de azért szinte biztosra veszem, hogy a kontinens  „dobogósai” között voltunk.

Az utóbbi években - ne talányoskodjunk, mióta magunkra szabadítottuk a narancshengert - vált divattá a feljelentgetés csak magáért, a másik ellehetetlenítésének, meghurcolásának öröméért. Ebben az országban már szinte mindenki feljelentett mindenkit és fordítva. Perben-haragban állunk olykor még önmagunkkal is. Napjainkban nem érjük be azzal, hogy „dögöljön meg a szomszéd tehene is”, nem, dögöljön meg a szomszéd és akkor majd éhen pusztul az a tehénke is! Célunk eléréséhez pedig a legegyszerűbb út a feljelentésen át vezet.

Képviselők olykor bírói segédlettel taposnak - persze csak képletesen - egymás arcába, újságírók a bíróságon keresik igazukat, mert a sajtó össze-vissza szabdalt szövete, már védőhálónak sem alkalmas, ugyanakkor a hatalmat páncélként védi. Ki érti ezt? Az államgépezet - amelynek bőven lenne más dolga - láthatja ezt, ha körülnéz a síkon ahelyett, hogy tenné a dolgát, folyamatosan nyeli be a legkülönbözőbb fel- és bejelentést. Csak egyetlen intézmény áll folyamatosan és hősiesen ellen a feljelentés-cunaminak, és ez az Orbán - Polt ügyészség, pedig nekik valóban ki kellene vizsgálni minden bejelentést, ám róluk úgy pattannak le a beadványok, különösen, ha a tárgyuk valamelyik fidesznyik, vagy annak egy vállalkozása, mint jó röplabdameccsen sáncról a lecsapás.

Az egyik legutóbbi pör - ugyan nem büntető - az esti mesét vette célba, képletesen szólva valaki feljelentette a Tévé Macit. A fenti csúfság Székesfehérváron esett meg, ahol egy lakót - ki tudja, miért - annyira zavart, hogy a házban működő, Igéző névre hallgató kulthely esténként - nyáron 7-kor, télen 6 órakor - esti mesét mondat hol ezzel, hol azzal, az arra járó helyiek és turisták nagy örömére, hogy bírósághoz fordult, feljelentve tulajdonképen magát a mesét. A per szerencsére egyességgel zárult, mert a felek a bíró felszólítására negyedóra tanakodás után kiegyeztek abban, hogy továbbra is lehet a ház előtti mesefotelben, mesekalapban mesét mondani, ám ez nem tarthat tovább „egy pipaszívásnyi” időnél, ami hivatalosan szólva fél órát jelent.

A Városi Kurír nevében tisztelettel kérem a lakót, hogy ha ennyire útálja a mesét, és feljelentgetni is szeret, akkor esetleg az alábbi mesemondókat is citálja bíróság elé: Orbán Nagyláb, Kósa Teliagy, Kovács Éssikerült?, Lázár Annyitisér, Rogán Azasszonyintézte.  Amikor a kedves feljelentőnk a névsor végére ért, kérem, jelentkezzen szerkesztőinknél, adjuk a további neveket.

Pálmai Tamás

Éppen 2016. szeptember 19-e lehet az a nap, amikor döntés várható arról, hogy „az ideiglenesen nálunk állomásozó” Munkácsy trilógia Golgota című darabja tovább tölti-e túszéletét, esetleg visszakaphatja törvényes tulajdonosa, vagy lebótolják, és sikerül mindannyiunk adóforintjaiból végre törvényesen is megvásárolnunk. A Fővárosi Törvényszék tudatta minden érdeklődővel, hogy a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság – mint a mérleg nyelve – dönt majd Pákh Imre műgyűjtőnek, a festmény tulajdonosának közigazgatási perében, melyet Forster-központ ellen a festmény védetté nyilvánítását elrendelő határozat miatt indított.

Érdekes, precedensértékű dolog dőlhet el szeptember 19-én, nevezetesen az, hogy lehet-e, szabad-e Magyarország mai kormányának vezetőivel bármilyen megállapodást kötni? Hogy a leírt mondatoknak, a kimondott szavaknak, az ígéreteknek mekkora a hitele ebben az országban?

Hogy amennyiben „szép szóval” nem meggyőzhető valaki, akkor lehet-e, szabad-e egy törvényhozói tollvonással ellehetetleníteni az illetőt? Hogy milyen szájízt hagy maga után, hogy tisztázatlan maradt, hogy mi történt pontosan Komáromi Andrással, Welsz Tamással, Váradi Andrással?

Az eddigi három fordulóból az egyikben a függetlennek tűnő Kulturális Javak Bizottsága nem támogatta az állami védelmet, a másik kettő, a Műtárgyfelügyeleti Iroda – elsőfokon - és a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ – másodfokon – ítészei viszont 2016. februárjában védetté nyilvánították a Golgotát. Ennek egyenes következménye, hogy a jelenlegi tulajdonosa nem viheti ki az országból a képet, mert azt a magyar állam túszul ejtette, mondván: vagy eladja nekik annyiért, amennyit ők kínálnak, vagy marad és pont. Különös módja ez az alkunak, mondhatnánk orbáni.  

Azért itt álljunk meg egy pillanatra és képzeljük az eladó szerepébe magunkat. Biztosan valamennyi olvasó adott már el ezt-azt, remélhetőleg nem olyan „agyafúrtan simlis” vevőnek, mint az emberünkkel megesett. Mit szóltak volna a fentihez hasonló eljáráshoz?

Pákh úr mindazok ellenére, ami vele megesett, megőrizve higgadtságát - legalább ő tartja magát egy európai értékrendhez, mert bízik még a jogállamiságban - bíróságon támadta meg a határozatot, mondván, hogy nem szakmai, hanem politikai ítélet született. Nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy amennyiben megítélése szerint jogsértő ítélet születik – vagyis a festmény túszként a debreceni Déri Múzeumban marad – akkor nemzetközi bírósághoz fordul.

Csak reménykedhetünk, hogy a független döntésre jogosultak átérzik, hogy ítéletük nemzetközi nyilvánosságot kap, és – ha ez lehetséges – teljes odafigyeléssel és csupán szakmai alapon hozzák meg azt, mert az, hogy valamit egy magyar ember alkotott, még nem elégséges jog az alkotás kisajátítására. Gondoljunk csak a Budapesten, 1906-ban született Goldmark Péter Károly találmányára, a színes televízióra. Az sem magyar találmány csak azért, mert itt született a feltaláló. Visszatérve a Golgotára(hoz): egy műalkotás azé, aki korrekt módon megvásárolta, és nem zabrálta, amire a mostani magyar kormány készül.

BolDiZsár

Ui.: Pákh úr azt nyilatkozta 2016. szeptember 19-én a Klubrádióban, hogy bármi legyen is a bírói döntés, a Golgota marad Magyarországon, nem kívánja elvinni az országból. Ha nem kapja meg az erkölcsi és anyagi kárpótlást, akkor letakarva, amennyiben igen, akkor kiállítva láthatja továbbra is a közönség.