Az úgy nevezett ellenzéki média - nem rovom meg őket - szinte csak magával, és az erős bulvárhírekkel, valamint azok kommentálásával foglalkozik. A rádió- és televízióstúdiókban, az újságok vélemény rovatában egymásnak adják a kilincset a jólismert arcok.  A megmondóemberek - kis túlzással - reggel indulnak  az első helyre „okosakat mondani”, miközben ott a táskában a váltóing és nyakkendő, mert mire este befejezik a kört, többször is megizzadnak, na nem a gondolkodásban, hiszen véleményük – nagyon helyesen - egy van, a szókészletük is határos, ők a stúdióból-stúdióba rohanásba izzadnak bele. Néha lehúzódva az útpadkára még gyorsan lenyomnak egy rádióinterjút is, mert azért már nincs idejük bemenni a stúdióba.

Tévedés ne essék, a fentebb leírtakról elsősorban nem a „megmondók” tehetnek, ők talán nem is érzik, miként válnak saját szobrukká, hogy merevednek bele egy, a szerkesztők és kérdezők által megkedvelt, majd elvárt szerepbe.   Ők csak azt érzik, szük-ség van rá-juk! - mert azt a bizonyos mondatot csak ők mondhatják ki, és eközben nem is érzékelik a pillanatot, amikor egyszervolt egyedi gondolatuk kiüresedett közhellyé silányul, hiszen annyiszor, és annyi helyen elmondták már, hogy talán maguk unják a legjobban. Persze teljesen őket se lehet felmenteni, hiszen egy magára valamit is adó gondolkodónak tudnia kell időnként megállni, és vissza- valamint előre tekinteni. Ha legalább erre szakítanának némi időt a nagy rohanásban, észrevennék, hogy harckocsival próbálnak forgolódni egy szűk zsákutcában, mint a TEK tette legutóbb, amikor eltévedt az éles bevetésen.

A bűnös - bármennyire is fáj kimondani - a szerkesztők lustasága, tohonyasága,  ami arra sarkalja őket, hogy adott témához – tisztelet a nagyon kevés kivételnek - mindig a jól bevált megszólalót hívják, akinek a száma talán már gyorshívón is van az asszisztens telefonjában. Amikor - bármennyire vigyáznak is - mégis feltűnik egy-egy üdítően új hang, azt azonnal felkapják, és elég néhány hónap, hogy ugyan úgy kiüresítsék a mondandóját, mint az előzőekét, és már ő is pakolja reggel a váltás inget.

A mindennapi harc az életért, a „disznófejű Nagyúrral” elszívja az erőt, de azért, ne higgyük el, hogy az ellenzéki oldalon csak annak a mondjuk, húsz embernek van fontos, érvényes gondolata az országról, és főleg a holnapunkról, akiket a zsugormédia futtat.

Egy gondolat modoros ismételgetése csökkenti az érdeklődést, és ez legalább olyan veszélyes, mint a habonyok, vajnák, mészárosok, garancsik, tiborczok, és az egész stróman-banda (naná, hogy csupa kisbetűvel) mohósága.

Pálmai Tamás

Aki elég idős, emlékezhet a Ludas Matyi című egykori sikeres vicclap egyik 1961-es címlapára, amin a Harold Macmillan-arcú Brit oroszlán (ő volt akkor a konzervatív miniszterelnök) meghunyászkodva könyörög a peckesen álló, nem kis orr-szerkezetét még magasabbra tartava, mint egyébként, de Gaulle-küllemű francia Marianne-nek, hogy fogadja be az Európai Közösségbe. Most viszont itt a Brexit. A kilépés-pártiak érvkészlete szinte szóról szóra megegyezik a magyar miniszterelnökével, aki viszont egy fontos brit lapban egész oldalas hirdetésben kampányolt a bennmaradás mellett. A hirdetés természetesen kontra produktív lett, de ezt hagyjuk most. Elég, ha csendben csak azt kérdezzük, hogy hasonló esetben mit szólna a magyar kormány és bércsahosai, ha egy idegen kormányfő buzdítaná a magyarokat? Menne itt ezerrel a háttérhatalmazás, (ami jól tudjuk, nem más, mint szalonzsidózás) migráncsozás, stb.

Előzmények

A brit jelentkezést a francia elnök kétszer is megvétózta, először 1963-ban, majd másodszor pedig 1967-ben, amikor már a Harold Wilson, minden idők legszürkébb brit miniszterelnöke ismételte meg a kérést. A vétók oka röviden de Gaulle személyiségében és politikai filozófiájában keresendő, hiszen egy részt nem tudott túllépni a sok évszázada kriminálisan rossz francia-brit viszonyon, de ami egyes elemzők szerint még ennél is komolyabban esett latba az a tény volt, hogy féltette a franciák elképzelt európai vezető szerepét a Britektől, akik ráadásul az általa gyűlölt és megvetett USA-val szinte szimbiózisban működtek. Végezetül persze sok éves, eléggé megalázó sorbaállás után a brit oroszlán 1973-ban bebocsátást nyert a közösségbe.

„Kint is vagyok, bent is vagyok”

Európa és az angolok frigye azonban a megkötés pillanatától fogva viharos, elég itt a valuta unió megtagadására gondolni, de ezen kívül is számtalan kisebb-nagyobb összezördülés szegélyezi a közös utat.

Arra azonban, ami ma történik, még néhány éve is, mint lehetetlenre, nagy odds-ot adtak volna az országszerte virágzó fogadóirodák.

Nem tudom mi lesz az eredménye a mai népszavazásnak, de már létrejötte is felér egy kisebb attakkal az Európa Unió ellen. Mondhatják persze erre, hogy miért olyan nagy ügy ez, a Grexit is lezajlott, és nem kavart ekkora vihart. Erről csak annyit, hogy az államcsődbe merült görögök egyetlen, számukra és az unió számára fontos ügyben a valutauniós tagság kérdésében szavaztak, az angolok viszont magát az uniós alapelveket, és döntéshozatalt kérdőjelezik meg, annak ellenére, hogy országuk az egyik legfőbb oszlopa az EU-nak,  a mai napon.

Jelenődő

Minden eddiginél riasztóbb az a hangnem, ahogy a két párt: a kilépés támogatói és ellenzői kampányoltak. A magyar demokratikus oldal teljes joggal állandóan számon kéri a kormánypárt(ok)on a demagógiákat, amiket kormányzás helyett alkalmaznak. Jól látszik, hogy sajnos az egy főre eső demagógok arányában Anglia sem marad le kishazánktól, hiszen mintha csak Habony Árpád és csapata adná a tanácsot a témák földszintes exponálásokhoz.

Az egyik oldal legfőbb érvei: a kilépés bedönti a külkereskedelmet, City megszűnne a világkereskedelem és pénzügyek vezető ereje lenni, nem lennének új beruházások.

Az elszakadás hívei arról szónokolnak, hogy sokkal könnyebb lesz az élet az EU-s bürokraták nélkül, akik úgy döntenek az Angliát is érintő ügyekben, hogy nem ismerik az országot. Másik örökbecsűjük: meg kell védeni az országot a bevándorlóktól, és még hosszan sorolhatnánk az ezekhez hasonló, de csak a felszínt kapirgáló, ám jól hangzó kérdéseket. Egy szó, mint a száz: az igazság itt is félúton van, tehát tárgyalni kellene, még mielőtt a XX.-XXI. század legnagyobb, legfontosabb vívmánya, az Egységes Európa a semmibe hull.

Úgy látszik, és ez figyelmeztető jel kellene, hogy legyen Európa valamennyi felelősen gondolkozó polgárának, hogy egyre nagyobb a térhódítása a legmocskosabb, leghazugabb demagógiáknak, pedig a múltszázad harmincas- negyvenes évei már bebizonyították hova vezet ez az út.