Matolcsy Györgynek ugyanis muszáj volt kidugnia az orrát a Parlament szólásszabadságtól védett folyosórendszeréből, és ekkor - ahogy kikerült Kövér László védőszárnya alól - a sajtó képviselőinek személyében, egy kb. öt méteres szakaszon szembe jött vele, ahogy Cseh Tamás már megénekelte: „Valóság nevű, nagybátyánk”, az ő valódi kérdéseivel. Erre persze fel lehetett készülni, a Fidesz kommunikációs „agytrösztje” el is végezte a leckét, gondolom ugyanis, hogy ők javasolták az elnöknek azt a fergeteges ötletet, hogy minden firtatásra felelje azt, hogy

„ Áldott, békés, Adventet és Karácsonyt kívánok!”

Dicséretes és szép gondolat, de végtelenül felháborító, hogy érdemi válasz helyett, és nem azok lezárásaképp böfögheti bele a magyarok arcába, hogy „le vagytok ejtve, azt csinálok, amit akarok!”

Megteheti, hiszen ugyanezt teszi a fő-főnök Orbán is, és ez szivárog lefelé a teljes fidesz-frakcióban. Megteheti, hiszen cirka 8 millióan nem háborodunk fel hathatósan, erőteljesen, úgy, hogy rinocéroszvastagságú bőrrel borított arcuk legalább megrezzenjen.

Ha nem undorodnék annyira, – a pofátlan regnáló hatalombitorló tettétől - elgondolkodnék azon, hogy amennyiben az általuk leigázott közigazgatás bármely közszolgája kérésekkel próbál bombázni, hogy mutassam meg azonnal a jegyem és bérletem, vagy fizessem be az adómat időre, vagy esetleg utaljam át a villanyszámlám összegét, akkor azzal válaszolnék bárgyún mosolyogva, hogy: „szeressük egymást, gyerekek!

Egy szó, mint száz: Matolcsy és a hozzá hasonlók bármit megtehetnek jelenleg Magyarországon, és mivel gyerekszobájuk, na az nem volt, így nem várhatjuk tőlük, hogy az erkölcsi érzékük tartsa őket vissza az ilyen, és ehhez hasonló viselkedéstől. Ahogy a kül- és belpolitikájukból, úgy minden megnyilvánulásukból hiányzik a korrektség.

Minden napra jut egy-egy pikírt, lekezelő, mindannyiunkat semmibe vevő megszólalás az Orbán-droidoktól, és nekünk mégsem megy fel a pumpa. Belénk törölhetik a lábukat, elsikkaszthatják gyermekeink jövőjét, kérdésessé tehetik öregjeink megélhetését, hülyét csinálhatnak belőlünk minden európaian gondolkodó külföldi ismerősünk, barátunk előtt, és ez a magára – kizárólag szólamokban - oly sokat adó nép, mosolyogva dugja bele a fejét a cinikus mosollyal oda tartott hurokba.

Miért hagyjuk bárgyún, hogy táncoljanak a hátunkon, és miért hivatkozik velünk együtt a szintén csak vergődő ellenzék arra, hogy az a kizárólagos baj, hogy „nincs média, amelyik elmagyarázná” nekünk, hogy mi is történik a fejünk fölött?

Egyrészt van, csak oda kellene figyelni a szavára, másrészt  felnőtt emberek lakják az országot, büszkén állítjuk magunkról, hogy tudunk írni-olvasni, tehát kutyakötelességünk a saját és a jövő generációk érdekében tájékozódni, beszélgetni, vitatkozni, kétkedni. Felháborodásunknak hangot kell adnunk, hiszen nincs olyan ember ebben a honban, - eltekintve az Orbán-vallás hályoglepte szemű híveit - akit ne háborítana fel, hogy mit művel a mindent jobban tudó Mészáros-Pénztáros Gázszerelő Lőrincen, Garancsy Felhőkarcoló Istvánon és a többi dróton rángatott marionettbábún keresztül Orbán és egészen szűk köre.

Persze, nagy úr a  hit, és hinni manapság divat. Na de Istenben, – kinek melyik az igazi – és nem egy felkapaszkodott politikai szédelgőben!

Mátrai Anna

Az úgy nevezett ellenzéki média - nem rovom meg őket - szinte csak magával, és az erős bulvárhírekkel, valamint azok kommentálásával foglalkozik. A rádió- és televízióstúdiókban, az újságok vélemény rovatában egymásnak adják a kilincset a jólismert arcok.  A megmondóemberek - kis túlzással - reggel indulnak  az első helyre „okosakat mondani”, miközben ott a táskában a váltóing és nyakkendő, mert mire este befejezik a kört, többször is megizzadnak, na nem a gondolkodásban, hiszen véleményük – nagyon helyesen - egy van, a szókészletük is határos, ők a stúdióból-stúdióba rohanásba izzadnak bele. Néha lehúzódva az útpadkára még gyorsan lenyomnak egy rádióinterjút is, mert azért már nincs idejük bemenni a stúdióba.

Tévedés ne essék, a fentebb leírtakról elsősorban nem a „megmondók” tehetnek, ők talán nem is érzik, miként válnak saját szobrukká, hogy merevednek bele egy, a szerkesztők és kérdezők által megkedvelt, majd elvárt szerepbe.   Ők csak azt érzik, szük-ség van rá-juk! - mert azt a bizonyos mondatot csak ők mondhatják ki, és eközben nem is érzékelik a pillanatot, amikor egyszervolt egyedi gondolatuk kiüresedett közhellyé silányul, hiszen annyiszor, és annyi helyen elmondták már, hogy talán maguk unják a legjobban. Persze teljesen őket se lehet felmenteni, hiszen egy magára valamit is adó gondolkodónak tudnia kell időnként megállni, és vissza- valamint előre tekinteni. Ha legalább erre szakítanának némi időt a nagy rohanásban, észrevennék, hogy harckocsival próbálnak forgolódni egy szűk zsákutcában, mint a TEK tette legutóbb, amikor eltévedt az éles bevetésen.

A bűnös - bármennyire is fáj kimondani - a szerkesztők lustasága, tohonyasága,  ami arra sarkalja őket, hogy adott témához – tisztelet a nagyon kevés kivételnek - mindig a jól bevált megszólalót hívják, akinek a száma talán már gyorshívón is van az asszisztens telefonjában. Amikor - bármennyire vigyáznak is - mégis feltűnik egy-egy üdítően új hang, azt azonnal felkapják, és elég néhány hónap, hogy ugyan úgy kiüresítsék a mondandóját, mint az előzőekét, és már ő is pakolja reggel a váltás inget.

A mindennapi harc az életért, a „disznófejű Nagyúrral” elszívja az erőt, de azért, ne higgyük el, hogy az ellenzéki oldalon csak annak a mondjuk, húsz embernek van fontos, érvényes gondolata az országról, és főleg a holnapunkról, akiket a zsugormédia futtat.

Egy gondolat modoros ismételgetése csökkenti az érdeklődést, és ez legalább olyan veszélyes, mint a habonyok, vajnák, mészárosok, garancsik, tiborczok, és az egész stróman-banda (naná, hogy csupa kisbetűvel) mohósága.

Pálmai Tamás