Tessék kérem végre tudomásul venni, hogy a jelen idejű Magyarországon az irrealitás a realitás legvalószínűbb megjelenési formája. Min csodálkozunk egy olyan országban, amelyikben a kormány „jegyajándékul” egyszerűen ellopta a magánnyugdíjpénztárban gyűjtött pénzt, vagy ahol egy Mészáros Lőrinc kaliberű ember lehet a nemzeti burzsoázia egyik legfényesebb csillaga. Hagyjuk most a gázszerelőzést, nem attól olyan ez az amőba-szerű ember-féle amilyen, hanem attól a sötétségtől, ami a fejében van, ahol egyetlen lámpa ég, az viszont reflektorerősséggel. Ez a reflektor egyetlen célt szolgál, mégpedig azt, hogy miként a képregényben Gotham sötét egére, úgy a mi Mészárosunk agyába is felrajzoljon egy sziluettet, csak itt nem bőregérről, hanem egy kis, köpcös emberkéről beszélünk, aki - ha a hasonlatnál maradunk - külső és belső tulajdonságai alapján sokkal inkább Pingvinember, mint Batman.

Ne tessék csodálkozni a mini(szter)elnökünk sikerén! Ő a magyar politikában az egyetlen, aki 1994 óta - azaz több mint húsz éve - egyetlen cél érdekében dolgozik, és ettől a céljától sem vereség, sem a pillanatnyi győzelem mámora nem téríti el, ő a hatalom, méghozzá a minden körülmények közötti hatalom megszállottja.

Orbán - a mi legnagyobb pechünkre - küldetéses ember, aki úgy érzi, a világnak egyetlen lehetősége van a túlélésre, az, hogy az ő elképzelése szerint forogjon. A földi javak pedig kizárólag nála vannak jó helyen, mert mi - a többiek - nem tudnánk jól felhasználni azokat, hiszen azt sem tudjuk, mi a jó nekünk. Orbán nem egyszerűen cinikus és gonosz ember, Ő súlyosan beteg.  Egy, a valóságtól tökéletesen eltérő, azzal még köszönő viszonyt sem ápoló világban él, és az igazit ahhoz igazítja. Igen, alakítja, mert a folyamat már túl van az „akarja alakítani” szakaszon és csak azért nem közeledik a vége felé, mert Orbán agya - akárcsak a távolugrók az edzésen - ha elért egy bizonyos pontot, új, még távolabbi célt kreál.

Tévedés ne essék, ebben a szörnyű, önsorsrontó játszámában valamennyien bűnösök vagyunk! A közvetlen környezete, a talpnyalói azért, mert a legmocskosabb, önös érdekeiket szem előtt tartva, az ország érdeke elé helyezve nem szóltak neki, amikor még lehetett. Ma már persze a „fortélyos félelem igazgat” minden csókost, mert a kisgömböc elszabadult. Végezetül: mi sem vagyunk kevésbé vétkesek, hiszen vagy rá szavaztunk, vagy amikor kiderült, mire készül, hagytuk, had tegyen, amit akar, és beértük - beérjük – sápítozással, amikor erőszakot tesznek – nem félek a pátosztól - a nemzet testén.

A demokráciáknak a diktatúrákkal szemben a legnagyobb hátránya nem más, mint a finnyásság. Pedig a dolog sokkal egyszerűbb lenne, ha nem azon tökölnének az urak, hogy ki kivel hajlandó együttműködni. Nem, széles összefogással elzavarni, helyreállítani a demokrácia alapjait, és akkor már valóban demokratikus feltételek mellett megmérkőzhetnek önállóan is a politikai erők.  Ehhez persze minden energiát, azt is, amit ma egymás lejáratására fordítanak a pártok, egy csatornába kell – a feltételes módok ideje lejárt- terelni azért, hogy a csendes többség is „rábólintson” egy igazi, és nem kamusi mestertervre, mert nélkülük, nélkülünk nem megy, nem mehet.

Tudomásul kell venni végre, hogy ez nem a játszmázgatások ideje, itt most a mi jelenünk, és utódaink jövője is veszélyben forog.

Néró művészi vágya, lantjának pengése csak fellobbantani tudta a Rómát felemésztő tüzet, eloltani nem.

Pálmai Tamás

Matolcsy Györgynek ugyanis muszáj volt kidugnia az orrát a Parlament szólásszabadságtól védett folyosórendszeréből, és ekkor - ahogy kikerült Kövér László védőszárnya alól - a sajtó képviselőinek személyében, egy kb. öt méteres szakaszon szembe jött vele, ahogy Cseh Tamás már megénekelte: „Valóság nevű, nagybátyánk”, az ő valódi kérdéseivel. Erre persze fel lehetett készülni, a Fidesz kommunikációs „agytrösztje” el is végezte a leckét, gondolom ugyanis, hogy ők javasolták az elnöknek azt a fergeteges ötletet, hogy minden firtatásra felelje azt, hogy

„ Áldott, békés, Adventet és Karácsonyt kívánok!”

Dicséretes és szép gondolat, de végtelenül felháborító, hogy érdemi válasz helyett, és nem azok lezárásaképp böfögheti bele a magyarok arcába, hogy „le vagytok ejtve, azt csinálok, amit akarok!”

Megteheti, hiszen ugyanezt teszi a fő-főnök Orbán is, és ez szivárog lefelé a teljes fidesz-frakcióban. Megteheti, hiszen cirka 8 millióan nem háborodunk fel hathatósan, erőteljesen, úgy, hogy rinocéroszvastagságú bőrrel borított arcuk legalább megrezzenjen.

Ha nem undorodnék annyira, – a pofátlan regnáló hatalombitorló tettétől - elgondolkodnék azon, hogy amennyiben az általuk leigázott közigazgatás bármely közszolgája kérésekkel próbál bombázni, hogy mutassam meg azonnal a jegyem és bérletem, vagy fizessem be az adómat időre, vagy esetleg utaljam át a villanyszámlám összegét, akkor azzal válaszolnék bárgyún mosolyogva, hogy: „szeressük egymást, gyerekek!

Egy szó, mint száz: Matolcsy és a hozzá hasonlók bármit megtehetnek jelenleg Magyarországon, és mivel gyerekszobájuk, na az nem volt, így nem várhatjuk tőlük, hogy az erkölcsi érzékük tartsa őket vissza az ilyen, és ehhez hasonló viselkedéstől. Ahogy a kül- és belpolitikájukból, úgy minden megnyilvánulásukból hiányzik a korrektség.

Minden napra jut egy-egy pikírt, lekezelő, mindannyiunkat semmibe vevő megszólalás az Orbán-droidoktól, és nekünk mégsem megy fel a pumpa. Belénk törölhetik a lábukat, elsikkaszthatják gyermekeink jövőjét, kérdésessé tehetik öregjeink megélhetését, hülyét csinálhatnak belőlünk minden európaian gondolkodó külföldi ismerősünk, barátunk előtt, és ez a magára – kizárólag szólamokban - oly sokat adó nép, mosolyogva dugja bele a fejét a cinikus mosollyal oda tartott hurokba.

Miért hagyjuk bárgyún, hogy táncoljanak a hátunkon, és miért hivatkozik velünk együtt a szintén csak vergődő ellenzék arra, hogy az a kizárólagos baj, hogy „nincs média, amelyik elmagyarázná” nekünk, hogy mi is történik a fejünk fölött?

Egyrészt van, csak oda kellene figyelni a szavára, másrészt  felnőtt emberek lakják az országot, büszkén állítjuk magunkról, hogy tudunk írni-olvasni, tehát kutyakötelességünk a saját és a jövő generációk érdekében tájékozódni, beszélgetni, vitatkozni, kétkedni. Felháborodásunknak hangot kell adnunk, hiszen nincs olyan ember ebben a honban, - eltekintve az Orbán-vallás hályoglepte szemű híveit - akit ne háborítana fel, hogy mit művel a mindent jobban tudó Mészáros-Pénztáros Gázszerelő Lőrincen, Garancsy Felhőkarcoló Istvánon és a többi dróton rángatott marionettbábún keresztül Orbán és egészen szűk köre.

Persze, nagy úr a  hit, és hinni manapság divat. Na de Istenben, – kinek melyik az igazi – és nem egy felkapaszkodott politikai szédelgőben!

Mátrai Anna

Az úgy nevezett ellenzéki média - nem rovom meg őket - szinte csak magával, és az erős bulvárhírekkel, valamint azok kommentálásával foglalkozik. A rádió- és televízióstúdiókban, az újságok vélemény rovatában egymásnak adják a kilincset a jólismert arcok.  A megmondóemberek - kis túlzással - reggel indulnak  az első helyre „okosakat mondani”, miközben ott a táskában a váltóing és nyakkendő, mert mire este befejezik a kört, többször is megizzadnak, na nem a gondolkodásban, hiszen véleményük – nagyon helyesen - egy van, a szókészletük is határos, ők a stúdióból-stúdióba rohanásba izzadnak bele. Néha lehúzódva az útpadkára még gyorsan lenyomnak egy rádióinterjút is, mert azért már nincs idejük bemenni a stúdióba.

Tévedés ne essék, a fentebb leírtakról elsősorban nem a „megmondók” tehetnek, ők talán nem is érzik, miként válnak saját szobrukká, hogy merevednek bele egy, a szerkesztők és kérdezők által megkedvelt, majd elvárt szerepbe.   Ők csak azt érzik, szük-ség van rá-juk! - mert azt a bizonyos mondatot csak ők mondhatják ki, és eközben nem is érzékelik a pillanatot, amikor egyszervolt egyedi gondolatuk kiüresedett közhellyé silányul, hiszen annyiszor, és annyi helyen elmondták már, hogy talán maguk unják a legjobban. Persze teljesen őket se lehet felmenteni, hiszen egy magára valamit is adó gondolkodónak tudnia kell időnként megállni, és vissza- valamint előre tekinteni. Ha legalább erre szakítanának némi időt a nagy rohanásban, észrevennék, hogy harckocsival próbálnak forgolódni egy szűk zsákutcában, mint a TEK tette legutóbb, amikor eltévedt az éles bevetésen.

A bűnös - bármennyire is fáj kimondani - a szerkesztők lustasága, tohonyasága,  ami arra sarkalja őket, hogy adott témához – tisztelet a nagyon kevés kivételnek - mindig a jól bevált megszólalót hívják, akinek a száma talán már gyorshívón is van az asszisztens telefonjában. Amikor - bármennyire vigyáznak is - mégis feltűnik egy-egy üdítően új hang, azt azonnal felkapják, és elég néhány hónap, hogy ugyan úgy kiüresítsék a mondandóját, mint az előzőekét, és már ő is pakolja reggel a váltás inget.

A mindennapi harc az életért, a „disznófejű Nagyúrral” elszívja az erőt, de azért, ne higgyük el, hogy az ellenzéki oldalon csak annak a mondjuk, húsz embernek van fontos, érvényes gondolata az országról, és főleg a holnapunkról, akiket a zsugormédia futtat.

Egy gondolat modoros ismételgetése csökkenti az érdeklődést, és ez legalább olyan veszélyes, mint a habonyok, vajnák, mészárosok, garancsik, tiborczok, és az egész stróman-banda (naná, hogy csupa kisbetűvel) mohósága.

Pálmai Tamás

A parlament 2012-ben - 2016. április 1-i hatálybalépéssel - hozta meg az új törvényt a hulladékgazdálkodásról, ebben rögzítették, hogy életre kell hívni egy új céget, a Nemzeti Hulladékgazdálkodási Koordináló és Vagyonkezelő Zrt.-t, amelynek azon kívül, hogy közbeiktatták a szolgáltató, azaz a helyi kommunális szemétkezelő cégek és a megrendelő háztartások közé, semmi értelme. Mondhatnánk azt is, hogy az állam - jó szokásához híven - nem tett mást, mint ismét szórt egy marék homokot az egyébként jól működő gépezet fogaskerekei közé. Amióta ez a cég létrejött, még egyetlen szolgáltató cég sem kapott egy fillért sem a munkájáért, úgyhogy várhatóan hamarosan leállnak, és elönti az országot a szemét.

Az igazi botrány viszont a díjszabás, mert éppen Budapesten, ahol a legmagasabb, vannak a legkorszerűbb szállítási eszközök a legmodernebben megszervezett logisztikai háttér, és mégis itt jóval magasabb még az átlagosnál is az ár, arról már nem is szólva, hogy itt a legrövidebb a szállítási útvonal a lerakóhoz. Lássunk néhány összehasonlító adatot: Budapesten a 120 literes háztartási kukák heti egyszeri elszállítási díjára 752.- forint, Szegeden ugyanez 635.- forint, Budaörsön 448, Felcsúton pedig (dobpergés!!) mindössze 390 magyar forint. Vagyis a kisvasutas hazájában alig több mint a felét fizetik a szemét elszállításért, mint Budapesten.

Ezt a különbséget semmi sem indokolja - mondja Szaniszló Sándor szocialista fővárosi képviselő, elmondása szerint a fővárosi díjak összevetéséből más településekével úgy tűnik, mintha Budapest, ezen a téren is kormányzati büntetésben lenne.

„A fővárosiak hátrányos megkülönböztetése sem gazdasági, sem morális értelemben nem elfogadható. Amennyiben alapvetésnek elfogadjuk el a tényt, hogy méretgazdaságossági szempontból sokkal olcsóbb a budapesti szemétszállítást megoldani, – a korszerű gépparkról nem is beszélve – akkor, hogy lehet az, hogy Felcsúton fele annyiért tudják a feladatot ellátni, legalábbis az állami holding adatai szerint? Mindezek után képviselői előterjesztést nyújtottam be a soron következő Fővárosi Közgyűlés ülésére, amelyben indítványozom, hogy kezdődjenek tárgyalások a kormánnyal annak érdekében, hogy a budapesti szemétszállítási díj a felcsútival megegyező mértékben kerüljön megállapításra. Ha a beadványom célt ér, akkor egy átlagos fővárosi háztartás éves kukadíja a jelenlegi 39 ezer forintról 21 ezer forintra csökkenhet. Ne Budapesttel fizettessék meg részben, vagy egészben azt, hogy belegabalyodva a rezsi-rizsa maguk által szőtt pókhálójába, már képtelenek helyesen kalkulálni.  Felcsútnak Mészáros Lőrinc a polgármestere, akiről most már bizton állíthatjuk, hogy a „füstös hátsószobákban” történő megegyezéssel a rezsicsökkentés olimpiai bajnoka lett”

Azt sem árt tudni, hogy mielőtt a tárgyalások megkezdődtek a Nemzeti Kukaholding felállításáról, Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter rendeletileg maga határozta és határozza meg a továbbiakban is a különböző településeken a szemétszállítás díját és azt ígérte, hogy a rendszerbe betesznek tizenkét-tizennégy milliárd forintot. Ebből egyetlen  forint sem teljesült. 

 

„Úgy tűnik, - folytatja, a képviselő - azt gondolják, hogy a veszteségnek, amit a működés termel, és ami azt hamarosan ellehetetleníti - körülbelül a felét Budapesttel fizettetik meg, a másik felére pedig egyelőre nincs megoldás, hiszen nem véletlen, hogy csak október-novemberre tervezi a kormány, hogy fizet a helyi cégeknek azért a szemétszállításért, amit április 1-től folyamatosan végeznek. Mindezek után nyugodt szívvel jelentem ki: attól lesz olcsóbb vidéken a szemétszállítás, hogy Budapesttel fizettetik meg. „

A képviselő mondandóját támasztja alá az a mai hír is, hogy megbüntették a szegedi kommunális céget, mert nem fizették be a lerakott szemét után az éves adót, ugyanis nincs bevételük, mert mint feljebb jeleztük, az állami holding nem fizette ki részarányosan, amit beszedett a lakosoktól.

Szaniszló Sándor előterjesztésében felszólítja Tarlós Istvánt, hogy 2016. október 30-i oldja meg a problémát a gazdasági miniszterrel, hiszen a Budapestiek azért tartják főpolgármesterüket, hogy az ő érdekeit tartsa szem előtt, és harcoljon is értük, ha kell.

Az utóbbi hat évben, mióta Tarlós István a főpolgármester, százmilliárd forintnyi veszteség érte a fővárost a vagyonvesztések miatt, és azzal, hogy most államosították a hulladékkezelést, újabb milliárdokat vettek el Budapesttől, a budapestiektől.  

Pálmai Tamás

Tudom, hogy nem illő dolog más pénztárcájában matatni, de az országgyűlési szavazógombnyomók mindegyikének csupán három napi fizetéséről, a kormánytagok egy napi hivatalos jövedelméről, a bankszféra felső-vezetőinek fél napi juttatásáról, az ország gázszerelőjének párperces munka (?) díjáról, a film- és kaszinócézárunk „tán észre sem venné, ha elveszítené” kategóriájú összegéről, nemzetünk Anonimusának percdíjáról, amit persze nem kap a kormánytól, nóném celebjeink egy este nagyobb cehhéről, amit egy-egy szórakozóhelyen fogyasztanak, és még hosszan folytathatnám a sort, hogy kinek mennyire lenne érezhető, ha a zsebébe kellene nyúlnia ahhoz, hogy a magyar gyermekotthonok foci-válogatottja kijuthasson a számukra rendezett VB-re.

A tavalyi évben az ominózus csapat hatodik helyezést ért el a nekik életre-hívott világbajnokságon. 2016-ban, amikor már hatodik éve röpködnek a milliárdok a vezér kedvenc sportjára, amit mindannyian saját zsebünkből, zokszó nélkül dotálunk, nem jut nyolcvanezer forint – az, hogy miért csak ennyire lenne szükségük, egy bekezdéssel lejjebb világlik ki - arra, hogy ezek az amúgy is nehéz helyzetben lévő gyerekek kiutazhassanak, és megmérettessék felkészültségüket. A jelenlegi rezsim szólamokért nem megy a szomszédba, blikfangos tirádákat fúj minden megszólalójuk, – fejtől egészen a potrohig – hogy mennyire iszonyatosan fontos nekik, és persze az országnak az, hogy a nép sportoljon, meg, hogy baromira kell az utánpótlás is, és államunk azon polgára, aki nem fordít kellő figyelmet az egészségére, nem átall egy (pfúj) multinál néha-napján egy hamburgert bekapni, az nem jó állampolgár, hiszen helyette a friss levegőn – amiből, nagyrészt a kegyetlen budapesti fa-fű-virágírtás miatt egyre kevesebb van – kellene sportosan tevékenykednie a haza üdvére. A tehetséges gyerekekből álló, elhivatott srácokra nem jut nyolcvanezer forint, pedig, hogy is mondta Orbán Viktor miniszterelnök 2014-ben, alig két éve a felújított ceglédi uszoda átadásán:

 Az unió 28 tagállamából a négy legkevesebbet sportoló ország közé tartozik Magyarország, és a fiataloknak csak a 38 százaléka mozog rendszeresen. Orbán arról is szólt, hogy támogatni kell a közösségi, a verseny- és a tömegsportot egyaránt.

Külön tiszteletreméltó a „válogatott gyerek-válogatott” tagjaitól, hogy nem várták tátott szájjal a teljesen megérdemelt támogatást, hanem világbajnokságukra való kijutásuk összegét – még egyszer: háromszázhetven ezer forintot - megpróbálták összekalapozni. A mai napon lezárult a gyűjtésük és még mindig hibádzik nyolcvanezer kemény magyar forint, pedig nem különrepülővel akartak utazni, ahogy az manapság már-már evidencia annak, aki "számít".

Csak egyet lehet érteni a Párbeszéd Magyarországért nyilatkozatával:

 A párt felszólítja Szabó Tünde sportért felelős államtitkárt, hogy saját keretéből azonnal utalja át a hiányzó összeget az árva gyerekek csapatának!

Orbán előtt hatalmas a lehetőség: ebben az esetben úgy támogathatná szemellenzője fókuszában álló sportját, hogy – megkockáztatom – egy ember sem lenne e-hazában, aki ne elismeréssel szólna tettéről. A kurzus bármilyen elvakultan hiszi is, hogy  nincs szüksége szimpatikus tettekre, arra, hogy megmutassa, némi emberi érzés, még ha foltokban is, de maradt benne, téved! Kéretlen, és messze nem szimpátiámból fakadó véleményem szerint, ez minden „kedves vezetőre” ráfér.

A cikk leadása után érkezett a hír, hogy:

Örömmel tudatjuk, kedves olvasóinkkal, hogy a gyermekotthonok fociválogatottja állami segítségnyújtás nélkül is el tud utazni a VB-re!

A gyermekek, igazgatójukkal, a holnapi nap folyamán indulhatnak Varsóba, a világversenyre, köszönhetően az adományozók segítségének. Hazaérkezésük várható időpontja: egy hét múlva.

Strényi Veronika, a gyűjtés szervezője és lebonyolítója ezúton is köszönetét nyilvánítja az adományozók felé.

BoMiMa