Miután megjött az ihlet, és kitaláltuk, hogy mi legyen az a valami, amivel örömet csalhatunk szeretteink arcára a fa alatt, indul a terepmunka, azaz a felderítés: hol, milyen árban, milyen minőségben kapható a kiválasztott. Napokat, heteket töltünk el annak felkutatásával, hogy melyik árus ajánlatát fogadjuk el. Igyekszünk körültekintően választani, nehogy rászedjenek valahol, valakik.

Ám, ha egy bazbira ügyében ilyen körültekintőek tudunk lenni, akkor miért nem követjük ezt a jólbevált módszert az ennél ezerszer fontosabb, egész életünket, gyermekeink életét meghatározó kérdésekben is? Ha egy párezer forintos tárgyat nem vagyunk hajlandóak bemondásra beszerezni, abba a boltba pedig a lábunkat sem betenni többé, ahol átvertek, becsaptak, hazudtak nekünk, akkor miért hagyjuk szó nélkül, ha nap, mint nap ezt teszik velünk választott vezető közszolgáink? Miért pont ebben az egy kérdésben nem törődünk a következményekkel, miért nem élünk a szavatossági időn belüli vétónkkal?

Miért fogadjuk sztoikus nyugalommal, néha egy-egy lemondó legyintéssel, ha csak a teljesen leegyszerűsített, hazug üzeneteket zúdítják ránk pár rövid tőmondatban? Ezeken aztán valóban nem kell tovább gondolkodni, de miért éppen a gondolkodás nem hiányzik nekünk?

Miért hisszük el, és miért nem vitatjuk, nézünk utána, ha a már szinte teljesen „nemzetivé” vált média újságjaiban, tévéiben, rádióiban kinyilatkoztat egy Orbán-droid bármit? Miért történhet meg, hogy a szemünkbe hazudva, majd a lebukása után flegmán, lekezelően, nagyképűen odavetett magyarázattal előálló Rogán még nem a munkanélküli segélyért áll sorba, amikkor éppen nem a vádlottak padját koptatja, és egyáltalán, hogy süllyedhettünk oda, hogy elhiszik rólunk soros felkentjeink, hogy bármit  megtehetnek  velük? A magyar néplélek miért érzi úgy, hogy ezt érdemli, ez jó neki, és sohasem akarja visszakapni a gondolkodást, a kétkedést, a választási lehetőségeket, a döntés nagyszerűségét?

Miért  elégszik meg a többség (?) azzal, hogy tájékozódás ürügyén felmegy a közösségi oldalak valamelyikére - javarészt a facebookra, mert az magyar nyelven is elérhető és hát nyelvtudásban sem jeleskedünk - és az ott szembejövő bejegyzéseket - ellenőrizetlen emberek tollából - autentikus hírforrásként elfogadva alkot véleményt a világ, és benne hazánk történéseiről? Sőt, tovább megyek, rögtön mosolygós- vagy felháborodott arccal hozzá is szól, majd továbbítja ismerőseinek, akik – mivel barátjuk írta – rögtön osztják is az akár légből kapott, vagy ami még kártékonyabb, eleve manipulatív szándékkal generált  hírt?  Egyáltalán nem érdekes, a hír forrása, ki tette  közzé, van-e egyáltalán valóságalapja, ellenőrzött információ-e, elég, hogy frappáns, tetszetősen hangzik, és már mehet is tovább a világháló biztosította térbe. Bárki, minden következmény nélkül terjeszthet álhíreket, agyszüleményeket, ha elég rövid, könnyen érthető és velős a megfogalmazás, már osztódik is! Kiszorítva ezzel a legtöbb tényen alapuló, leellenőrzött sajtóorgánum újságíróinak cikkeit.

Az ebben a félelmetes, hogy az alany ezáltal elhiszi, hogy tájékozott, hogy törődik a nemzet, a világ sorsával, és nem csak megingathatatlan véleményt formál, de terjeszti is azt, ezzel a legnagyobb példányszámú elérést biztosítja az alapgondolatból hírt fabrikáló számára. Aki pedig ellenvéleményt fogalmaz meg hozzászólásában, azt egy gombnyomással el lehet tüntetni a palettáról, le lehet tiltani, így gyorsan előáll az a helyzet, hogy mindenkinek azonos a véleménye, vagyis „az én véleményem a helyes!”. Ennek felismerésében, és tökélyre vitt használásában áll a Fidesz megingathatatlannak látszó ereje.

Akik  felfedik ezt a rémesen veszélyes barba-trükköt, és próbálják elmagyarázni a megvuduzott tömegnek, azokra a már említett egyen-média erejének teljes súlyával, akár lejárató kampány formájában is lecsap a diktatúra. Egyszerre felesleges liberális baromságnak tűnik a sokszor fárasztó, időigényes tanulás, az olvasottság, az alapos tájékozottság, a kétkedés, a vitatkozás vágya. Feleslegesnek tűnik a történelmünk ismerete, a világban most zajló, vagy a már megtörtént dolgok számbavétele, és azokból következtetések levonása, a törődés, gondoskodás a nálunk rosszabb helyzetben lévőkkel, a más kultúrák megismerése, megértése.

Az Orbán rezsim zseniálisan érezte meg, hogy ez a szomorú helyzet manapság Magyarországon és ennek megfelelően csak azt mondják, amit az általuk hőn szeretett népük hallani akar, és azt is csak röviden, pár-száz szavas szókészletet használva, mert mint jól tudjuk: "a ház alapja a tető", és aki ezzel vitatkozik, az hazaáruló, Soros bérenc, Brüsszel-ügynök, ballib, cigány-muszlim, bolsi, jelentsenek ezek bármit is.

Biztosan azért fogott meg annyira az egyikükkel  történt atrocitás, mert a képek tanulsága alapján senki nem sietett a fent említett, és általam önkényesen kiemelt férfi – mint a tudósításokból kiderült: Ádám - védelmére, egy éltes asszonyság még a magyar nemzeti trikolort is meglengette az áldozat felett. Hol volt a biztonságiőrök hada, akiket jól megfizettek, természetesen mindannyiunk adóforintjaiból? A nem különben nagyszámú rendőrt sem zavarta, hogy valakit megaláznak emberi mivoltában, mert hisz a magyar demokráciában?

Tessék mondani, ez lenne az a híres-neves európai-magyar kultúra, amit olyan nagyon féltenek a kitudja honnan jövőktől? A balhézók elvakult, kikerekedett tekintetéből ítélve már régen érett egy kis csete-paté. Hiányzott nekik, hiszen tíz éve voltak utoljára elemükben, ki pénzért, – ahogy a fáma tartja – ki élvezetből.

Hogy számol el a mára teljesen elembertelenedett rezsim vezetője és kiszolgálói azzal az aprósággal, hogy a magyar népből a legrosszabb indulatokat kihozva próbálja a víz felett tartani a fejét, hiszen tudva tudják, hogy ez az egyetlen esélyük? Ha végre eltűnnek majd és egy valóban demokratikus kormány veszi át a helyüket, akkor nem maradhat el a teljeskörű, a legmélyebbre ható, igazi elszámoltatás, ami semmi jót nem ígér nekik.

Milyen érzés lehet a szüleiknek, gyerekeiknek lenni? Gondolnak elvakult hatalomféltésük közben, hogy minek teszik ki szeretteiket? Ha elmennek bevásárolni, vagy ne adj isten tömeg-közlekednek, vagy csak tankolni szállnak ki az szintén mindannyiunk által finanszírozott autóikból, hogy a benzinkutas, a pénztáros, a csak éppen arra járókelő mit gondol, ha bátrabb, akkor mit mond róluk, nekik? És arra, hogy mi lesz akkor, amikor kiesnek a pixisből? - mert ne tévedjenek, egyszer minden véget ér!

Sok tüntetésen voltam kint, volt, hogy az unokákat is vittük magunkkal, hogy minél korábban megtapasztalhassák a demokráciát, és, hogy felcseperedve se érjék be kevesebbel. Láttam a felvételeken, hogy a mai megemlékezésre is sokan vittek ki csemetéket, volt, aki babakocsiban tolta ki a picit. Ezt sem tehetjük meg rossz érzés, félelmek nélkül ezután?

Tudom, hogy némelyek azt gondolhatják, hogy a tíz éve történtek sokkal súlyosabb hiányosságokat mutattak a rendőrök és vezetőik részéről, amit készséggel elismerek. Ez azonban nem indokolja, magyarázza a ma történteket, és a megvilágítás sem változik. Nem vagyok hajlandó azért nem felháborodni a mai veréseken, mert tíz éve, az akkori hatalom egyes képviselői hibát követtek el, és nem vagyok hajlandó arra sem, hogy annak bármely ódiumát a vállamra vegyem. Akkor is egy polgára voltam Magyarországnak és ma sem vagyok más. Soha nem voltam a politikai játszmák közelében, egyszerűen csak szeretem és tisztelem az embert a jogaival és kötelességeivel együtt.

A  demokratikus pártok képviselői egy másik helyszínen, ugyan abban az időben, amikor a Kossuth téren – már megint - megkérdőjeleződött a demokrácia egy fontos alapeleme – az ellentmondás kifejezésének joga - azon morfondíroztak híveik előtt, hogy most már tényleg ki kellene bírniuk egymás sárba tiprása, elárulása, bemószerolása nélkül a választásig hátra lévő 500 napot. Sajnos nem túl bíztató, de mint tudjuk a remény hal meg utóljára, hogy ismét rájuk kell bízni, hogy újra fény gyúljon a magyar alagút végén!

Addig is jobbulást a forradalom 60. évfordulóján a látható és a láthatatlan sebeket elszenvedőknek!

Mátrai Anna

Nem, nem hablatyolok össze-vissza, de nem tudok más következtetést levonni abból a hírből,  hogy az ELTE Origó Nyelvi Centrum, közismert nevén  a Rigó utcai nyelvvizsgaközpont 2016 novemberétől csökkenti a nyelvvizsgához szükséges tanulnivalót.

 „2016 novemberétől bevezetjük újfajta komplex értékelési rendszerünket. Ennek lényege, hogy ha a nyelvi írásbeli és szóbeli nyelvvizsgán is eléri a készségenként szükséges 40 százalékot, akkor a gyengébben sikerült fél vizsgát kompenzálni lehet egy erősebb másik féllel, ha a szóbelin és írásbelin mutatott teljesítmény átlaga eléri a 60 százalékot.”

A legutóbbi „átkos”-ban, 2008-ban végzett gyerekem példáját ismerve, náluk, aki 50% alatt teljesített bármelyik tárgyból akár szóban, akár írásban, annak volt gondja otthon aznap, mert elégtelennek minősült a tudása. Ehhez képest az új „elitképző”-szellem nevében azt mondja Magyarország, hogy nem baj, ha nem sikerül elérni még a „féltudást” sem, majd összefésüljük, és csak kijön az a feles, még jó, hogy nem fütyülős barackból!

Egészen rossz irány, hogy az amúgy is minimális használható klasszikus műveltséggel rendelkező fiataljaink még ezzel is rontsák esélyüket a nemzetközileg is elismerhető teljesítményre. Alapvető, hogy annak, aki választott szakmájában szinten akarja tartani a tudását, jártasságát, tudnia kell értőn olvasni a világ más tájairól beáramló ismeretet.

Még akkor is alapvető érdek, hogy a Magyarok ne legyenek analfabéták, ahogy átlépik az országhatárt, ha a most regnáló hatalomnak az az érdeke, hogy gondolkodás- és kérdésmentes, röghöz kötött néppé  legyünk. Ne az legyen a "hungarikum", hogy onnan ismerszik meg a magyar külföldön, hogy kézzel-lábban magyaráz, majd amikor az ostoba hazai nem érti, hogy mit szeretne, egyre "hangosabban" mutogat.

Minden normálisan gondolkodó államnak elsődleges érdeke, hogy polgárai jól prosperáló individuumként éljék az életüket, ezzel segítve nem csak saját életminőségüket, hanem emelve az ország presztízsét is.

Nem lehet véletlen, hogy az ország jelenlegi "elitje" nem hazai iskolákba járatja gyermekeit, hanem külföldi magániskolák padjait koptatják, „mindannyiunk dicsőségére”, ahogy tette azt Sajátláb herceg kisasszony, pardon nagyasszony is.

Azt a célt látom ezzel a lépéssel könnyebben elérhetőnek, hogy a Magyar maradjon a pengés kerítéssel megerősített határon belül, ne kóricáljon világszerte.   Gondoljuk végig, kinek lehet  az a célja, hogy olyan koponyákkal legyen kibélelve a szeretett haza, akiknek megugorhatatlan akadály egy közepes szintű nyelvvizsga letétele, amit minimum 8 éven keresztül sulykol belé a magyar közoktatás? Az, amelyiknek a szintje legalábbis megkérdőjelezhető még a közoktatásban résztvevő pedagógusok jelentős hányada szerint is.

Nálunk a hatalom éppen a minden porcikájából vérző oktatásból, na és persze a nem különben siralmas állapotot mutató egészségügyből, és a népjólét egyéb szegmenseiből vonja ki a pénzt az olyan iszonyatosan fontos dolgokra, mint a stadionok, a saját-szócső újságok, tévék, az MNB-alapítványok és persze a mindezeket vezénylők fenntartására.

Nem tudok más következtetésre jutni: az Orbán-rezsim jelmondata: Butulj, Magyar!

Mátrai Anna