Az úgy nevezett ellenzéki média - nem rovom meg őket - szinte csak magával, és az erős bulvárhírekkel, valamint azok kommentálásával foglalkozik. A rádió- és televízióstúdiókban, az újságok vélemény rovatában egymásnak adják a kilincset a jólismert arcok.  A megmondóemberek - kis túlzással - reggel indulnak  az első helyre „okosakat mondani”, miközben ott a táskában a váltóing és nyakkendő, mert mire este befejezik a kört, többször is megizzadnak, na nem a gondolkodásban, hiszen véleményük – nagyon helyesen - egy van, a szókészletük is határos, ők a stúdióból-stúdióba rohanásba izzadnak bele. Néha lehúzódva az útpadkára még gyorsan lenyomnak egy rádióinterjút is, mert azért már nincs idejük bemenni a stúdióba.

Tévedés ne essék, a fentebb leírtakról elsősorban nem a „megmondók” tehetnek, ők talán nem is érzik, miként válnak saját szobrukká, hogy merevednek bele egy, a szerkesztők és kérdezők által megkedvelt, majd elvárt szerepbe.   Ők csak azt érzik, szük-ség van rá-juk! - mert azt a bizonyos mondatot csak ők mondhatják ki, és eközben nem is érzékelik a pillanatot, amikor egyszervolt egyedi gondolatuk kiüresedett közhellyé silányul, hiszen annyiszor, és annyi helyen elmondták már, hogy talán maguk unják a legjobban. Persze teljesen őket se lehet felmenteni, hiszen egy magára valamit is adó gondolkodónak tudnia kell időnként megállni, és vissza- valamint előre tekinteni. Ha legalább erre szakítanának némi időt a nagy rohanásban, észrevennék, hogy harckocsival próbálnak forgolódni egy szűk zsákutcában, mint a TEK tette legutóbb, amikor eltévedt az éles bevetésen.

A bűnös - bármennyire is fáj kimondani - a szerkesztők lustasága, tohonyasága,  ami arra sarkalja őket, hogy adott témához – tisztelet a nagyon kevés kivételnek - mindig a jól bevált megszólalót hívják, akinek a száma talán már gyorshívón is van az asszisztens telefonjában. Amikor - bármennyire vigyáznak is - mégis feltűnik egy-egy üdítően új hang, azt azonnal felkapják, és elég néhány hónap, hogy ugyan úgy kiüresítsék a mondandóját, mint az előzőekét, és már ő is pakolja reggel a váltás inget.

A mindennapi harc az életért, a „disznófejű Nagyúrral” elszívja az erőt, de azért, ne higgyük el, hogy az ellenzéki oldalon csak annak a mondjuk, húsz embernek van fontos, érvényes gondolata az országról, és főleg a holnapunkról, akiket a zsugormédia futtat.

Egy gondolat modoros ismételgetése csökkenti az érdeklődést, és ez legalább olyan veszélyes, mint a habonyok, vajnák, mészárosok, garancsik, tiborczok, és az egész stróman-banda (naná, hogy csupa kisbetűvel) mohósága.

Pálmai Tamás