Ott kapta a láthatólag lelkének fájó pofont a mini(szter)elnök, ahol a legkevésbé várta, sajátjai – na nem a külhon elismert politikusai – a focidrukkerek csapták arcul füttyükkel. Pedig ő – gondolhatta, hiszen ez láthatólag a mániája – éppen átadott, egy új, hiper-szuper stadiont az MTK focistáinak és az arra „érdemtelennek” bizonyult szurkolóinak. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az ajándék, amit a fent nevesített átadni készült, mindannyiunk adójából, a magyar kormány arra legjobbnak ítélt – saját-közeli – vállalkozójával lemutyizott tenderen keresztül valósult meg, tehát nem éppen a mindentudó saját kézzel csomagolt meglepije volt.

A füttyöskedvű drukkerek látványos nemzetközi sikerén felbuzdulva hirtdette meg Juhász Péter, a Népszabadság - csak diktatúrákra jellemző - elhallgattatása elleni tüntetésen, az OOEFK (Országos Orbán Ellenes Füttykoncert) turnét, amelynek első állomását is bejelentette:  október 23-a, a Kossuth téri beszéd.

Tény, ami tény: ma jött a sokakat mellbevágó hír, miszerint a kedves vezető 2016-ban nem áll ki népe elé az 1956-os forradalmi megemlékezésen.

És egy újabb felismerés, amire igencsak oda kellene figyelni: a fenti hír álhírnek bizonyult, vagyis egy 2011-es nemzeti ünnepen való távolmaradását elevenítette fel. Szinte mindent elárul kis hazánk jelenlegi állapotáról, és arról, hogy a mi Füttyös Petinkről már bármit elhiszünk, különösen, ha gonoszságról, vagy sunyi gyávaságról van szó, hogy álhír ide, álhír oda, futótűzként terjedt a neten, hogy a vezér megfutamodott. Teszi ezt olyannyira, hogy a kormány fontosnak tartott cáfolni, és megnyugtatni a szügyében megbántottakat, hogy az "igazmondó" idén mégis kiáll hívei elé.

Persze az még nem tisztázott, hogy a mára már szokásossá váló megoldást választja-e Orbán népes tanácsadóinak hada, és zártkörűen lesz nyilvános a megemlékezés - mint az emlékezetes, oh, ki tudná feledni? - fekete paravánnal körülvéve, statisztákkal feltöltve, ahogy az a legutóbbi március idusán volt a Nemzeti Múzeumnál. Egyszerű: az igen tisztelt népet ki kell zárni  az egyenletből, ahogy azt a bukott népszavazást követő "sajtótájékoztatón" az újságírókkal tették és már düböröghet is a királycsinálás. Hiszen a látszatot  "minden körülmények között" meg kell őrizni, ahogy azt a Hippolytban Kabos-Schneider Mátyás is megmondta,  és ez a látszat esetünkben nem más, mint az, hogy  Orbán Viktor mindig ott van, ahol az országnak a leginkább szüksége van rá!

 Mialatt egy ország találgatta, hogy akkor most vele, vagy nélküle ünnepel, addig szinte észrevétlenül fogadta el a parlamentben ülők többsége, hogy az MNB-től elirigyelve, mostantól a kormánynak is lehetnek saját alapítványai. Tudják, amelyek esetében majdnem sikerült az a bűvészmutatvány, – Látja, nem látja, na látja! – hogy a közpénz elveszíti köz jellegét. Méghozzá úgy legalizálta az ország gyűlése a fenti törvénymódosítást, hogy azt az apróságot meg sem említi, hogy mennyit lehet belenyomni egy ilyen új képződménybe, milyen célt szolgálhatnak, kik döntik el, hogy mely személyek ellenőrzik legalitásukat, és kik válhatnak döntéshozóvá az alapítványokban.

Ögyes! - mondaná Orbán országlása alatt sokadszor az annekdóták  Kóhn bácsija. 

Az elmúlt idők szinte bármelyik kormányzati cselekedetét megvétózhatja  a fent leírt, jól bevált füttyel az, aki kilátogat október 23-án  a Kossuth térre, persze, jónéhány órával a tervezett beszéd előtt, mert így talán nem tudják - jó szokásuk szerint -  az egész teret bértasoncokkal  betölteni  azok a talpnyalók, akik a bukott népszavazás előtt sem merték megmondani a főnöknek, hogy a közvéleménykutatók utolsó felmérései buktát jósolnak.  Csak rajtunk múlik, hogy eltaláljuk-e a levegő kifújásának azt a frekvenciáját, aminek eredménye nem pusztán néhány felszíni repedés, hanem végre új árkok keletkeznek, de nem ember és ember között, ahogy azt a jelenlegi hatalom megásta, hanem a demokrácia és az azt elpusztítani kész hatalom között.

Mészáros Lili

Nem, nem bolondultam meg, én nem. A fenti agymenést az juttatta eszembe, hogy hírét vettem annak, amit más körülmények között a Hírcsárda viccének tulajdonítanék, miszerint a kormány, melynek feje Orbán Viktor eddig is a hit védelmezőjének hamis jelmezében tündökölt, létrehívta a Keresztényüldözés elleni helyettes államtitkárságot. Igen, itt és most, azaz Európa közepén, 2016-ban. Erre mondja a népnyelv, hogy „ne ba..!  

Olaszországból kifejezetten e célból hazarendelték Török Tamást, a diplomáciai testület tagját, és hogy miért éppen onnan? - gondolom azért, mert ott van a Vatikán is, és hátha magára szedett ott Török úr valamicske ördögűzést, vagy mit.  A helyettes államtitkárság azzal a jogosítvánnyal indul neki grandiózus feladatának, hogy a világban élő, támadásokat elszenvedő keresztény közösségek munkáját segítse.

Nem tiszta a kép, hogy a fent említett ezer millióból tartja-e fenn magát a hivatal, vagy ez csak a „mentést szolgálja ” és magát a háttérmunkát, azaz fizetésekre, dologi kiadásokra, stb. külön, mindannyiunk dalolva adózott forintjaiból szán – újra a megkérdezésünk nélkül – újabb havi rendszerességgel kifizetésre kerülő milliókat a két legkeresztényibb politikusból álló Balog – Orbán duó.

A cél nemes! - és mielőtt azzal vádolna bárki, hogy fittyet hányok olyan jelentős vallás tanait követő sokaság bármely tagjának testi épségére, mint a keresztények, leszögezem, hogy mi sem természetesebb, mint az emberek testi épségét védeni, és ezt fontosnak, elsődleges emberi feladatnak gondolom  méghozzá  felekezettől függetlenül.

Büszke vagyok rá, hogy hiába ici-pici az ország, ahol születtem és élek, mégis foglalkoztatja a kétharmaddal másodszor megválasztott miniszterelnököt a bajban lévők, az oltalmazásra szorulók, a védtelenek sorsa.  Sajnos azonban, mint minden éremnek, így ennek is van másik oldala. Ha I. Viktor – kinek már a neve is győzelmet jelent - feltenné az olvasószemüvegét, akkor talán észrevenni azt is, ami az orra előtt megesik, bizony főnök! - akkor tikkelnie sem kellene, és határon innen, vagy épp a határvonalon mérhetetlen sok rászorulón pásztázhatna végig a felkent tekintete.

Ma még nem a kies budai vár direkt erre a célra ácsolt gangjáról, de akár a fáktól lecsupaszított Kossuth térről is jól kivehető, hogy Magyarországon belül is vannak olyan népcsoportok, felekezettel bíró- és nem bíró rászorulók, akikkel törődni kellene.

Nem beszélve a mindenüket hátra hagyni kényszerülő menekültekről, – nem, tévedés ne essék, nem migránsokról, menekültekről - akik a puszta életüket védve kényszerültek vándorútra, amelyet egy-, két-, vagy akár háromosztagú kerítés védelméből gyűlölködő rezsim most ismét kockára tesz, miközben az ország fel(meg)kent vezetője egy tálból sütizget, majd kitünteti a legkeresztényibb, legirgalmasabb betű- futárt, Zsolti barátot.

Félre az iróniával! Ne tessék itt migráncsozni, gyűlöletet szítani valakik iránt, akik itt sincsenek, csak azért, nehogy az itt élők véletlenül észre vegyék, hogy miközben ők bódultan  szavazgatnak, valakik nemcsak ellopják a hazájukat, de több nemzedékre előre meg is mérgezik, na nem a testüket, abból szerencsés esetben még van gyógyulás, nem, a sokkal érzékenyebb és soha sem gyógyuló lelkünk van a célkeresztben.

Annak az országnak a kormánya, amelyet annak idején első szent királya éppen Máriának, Krisztus anyjának, a legkönyörületesebb szentnek ajánlott fel, több mint ezer évvel később nem tehet különbséget ember és ember között.

Október 2-án - és nem az urnáknál - keresztényi, vagy fogalmazzunk egyszerűbben, emberi szeretetből és szolidaritásból is vizsgázik Magyarország.

Mátrai Anna

Néha már-már úgy érezzük, hogy kopasz verőemberekből épít kerítést körénk a világ, a hatalom oda se figyel, ha mondunk, - ne adj isten - kérünk valamit, például azt, hogy „ne tessenek már oly lelkesen feldúlni a környezetünket, kivágni minden fát csak azért, mert a főmuftiék családjában kőbánya van, és nem kertészet”. Gondoljunk csak arra, hány fát vágtak ki a Kossuth téren, a József nádor téren, hogy lett betondzsungel a lassan már ki is égett néhány fakezdemény ellenére is a Moszkva Kálmán tér, vagy arra, mi vár a Római part fáinak javára, és a sor még hosszan folytatható lenne, de minek tovább szomorítani a szívünket.

Az már csak hab a tortán, miként lesz - ahogy kihullik a hatalomból - az egykori zöld politikusból ismét mérgeszöld, feledve, hogy alig néhány hónapja, még az előző kormány államtitkáraként, behunyt szemmel éppen ő írta alá a Kossuth téri fák kivégzőosztagának a „tűzparancsot”, most pedig, mintha a hatalomban töltött évek meg sem történtek volna, ismét, méghozzá habzószájú ellenzékiként viselkedik. Arra azért jól vigyáz, mert félti bibliai szekerét, hogy a hatalom sáncain belül maradjon, az újságírói kérdésre tehát, hogy „egyáltalán Fideszes Ön még?" - büszkén vágja a választ: persze, és lehet, hogy csak a túlhajszolt, elborult elmém láttatja úgy velem, mintha még meg is nyalta volna kicsit a szája szélét.

Az ember ilyenkor lassan-lassan azon kezd gondolkodni, hogy itt az idő, menni kell, menni, és ha lehet minél messzebb, hiszen nincs remény. Már venné is a bőröndöt, de akkor történik valami, jön egy taxis, vagy egy ételosztó, esetleg jogvédő és felforgatja a jól elrendezett letargiát.

„Nem, köszönöm, ezért a fuvarért nem kérek pénzt, ennél a szállításnál semmi nem lehet fontosabb. Köszönöm, hogy én hozhattam be” - mondja  fenti példánkban  éppen a taxis, majd átbotorkál a kocsijáig, ajtónak azt a  szűk, de azért valós lyukat használva, amit a reménytelenség falán ütött.