Mi, akik emlékszünk még arra az évre és hordalékára, az új gazdasági mechanizmusra, amit  a gazdaság irányításának, tervezésének átfogó reformjául szántak, és 1968. január 1-én vezettek be. "A reform három területen hozott lényeges változást: csökkent a központi tervezés szerepe és nőtt a vállalati önállóság, liberalizálták az árakat, vagyis a hatóságilag rögzített árak mellett egyes termékek árai végre a piaci keresletnek megfelelően alakulhattak, valamint a központilag meghatározott bér­rendszer helyét egy flexibilisebb, bizonyos korlátok között a vállalatok által meghatározott szabályozás váltotta fel.1968 terméke azóta is sokezerszer "áldott"  Budapesti Közlekedési Vállalat, - a BKV - az atomsorompó egyezmény genfi beterjesztése, a Párizsból szétspiccelő diáklázadások, a Csehszlovák Kommunista Párt riadt elemzése a spontán mozgalmak létrejöttéről, amelyek a párt irányítása nélkül kezdtek funkcionálni, King tiszteletes meggyilkolása, a Moszkvában tárgyaló Dubcek csehszlovák kormányfőnek címzett  felszólítás, hogy hárítsa el az ellenforradalmi veszélyt. Folytassuk, hiszen még csak májusnál, tartunk! Júniusban diáklázadás söpör végig Jugoszlávián, L.A.-ban meggyilkolják Robert Kennedyt, a szintén merénylet áldozatául esett elnök öccsét, aki kampánykörúton járt az Angyalok városában, a Csehszlovák ellenzéki lapokban - mert ez az év azért Csehszlovákiáról szólt leginkább - megjelenik a 2000 szó, az addig elért demokratikus vívmányok védelmében megfogalmazott kiáltvány.

Júliusban és augusztusban Magyarországon bevezetik a 44 órás munkahetet, a csehszlovákiai tárgyalások során a CSKP legfelső körei ígéretet tesznek a Szovjet vezetésnek többek között a „sajtó kordában tartására”, és a két legnagyobb „ellenforradalmi szervezet” betiltására, ezt követően Pozsonyban öt szocialista ország és Csehszlovákia közös nyilatkozatot ad ki arról, hogy a „szocializmus védelme közös internacionalista kötelesség”. Alig több mint tíz nappal a nyilatkozat kiadása után Csehszlovákia és Magyarország első embere találkozik Komáromban, ahol Kádár burkoltan ugyan, de figyelmezteti partnerét a nemzetközi beavatkozás lehetőségére, ami augusztus 20-án, 200.000 katonával és 5000 harckocsival be is következik. A megszállás során a CSKP és az állam több vezetőjét letartóztatják és Moszkvába szállítják, miközben Jugoszlávia hivatalosan is elítéli az intervenciót, Prágában összeül a CSKP rendkívüli kongresszusa, ahol ellenállást hirdetnek, ezzel szemben a Szlovák Kommunista Párt rendkívüli kongresszusa a szovjetbarát Gustav Husakot választja Dubcek helyett első titkárnak.

Szeptemberben a Kína-barát Albánia elhagyja a keleti tömb katonai szervezetét, a Varsói szerződést. Az év utolsó három hónapja is izgalmasra sikeredett: októberben a Csehszlovák nemzetgyűlés jóváhagyja a megszállást, azaz, aláírják a Szovjet csapatok ideiglenes csehszlovákiai tartózkodásához hozzájáruló szerződést. Novemberben az USA megválasztja - mint azóta kiderült - talán legellentmondásosabb elnökét, Nixont, bár könnyen lehet, hogy Donald Trump még rajta is túltesz. Ebben a hónapban találkoznak a Magas Tátrában a csehszlovákiai magyar értelmiségiek, és ugyancsak ebben a hónapban válik nyilvánvalóvá az albán nacionalizmus térhódítása is egy koszovói diáktüntetésen. December 24-én az Apollo-8 úrhajó Hold-körüli pályára áll, ezzel beteljesítve John F. Kennedy egykori elnök 1961-es kongresszusi beszédében tett ígéretét, hogy még az évtized vége előtt megvalósítják az amerikai holdutazást.  

A fenti vázlatos áttekintés közel sem teljes, hiszen többek között olyan fontos események is kimaradtak belőle, mint mondjuk a romániai  Maros-Magyar tartomány megszüntetése, amely helyén létrehozták Maros, Hargita és Kovászna megyéket, vagy nem írtam arról a tüntetésről sem, amelyet azért szerveztek, hogy Hargita megye székhelye Csíkszereda legyen.  Arról sem esett szó, hogy még az év vége előtt, karácsony második napján a Palesztin Népi Felszabadítási Front terroristái a milánói repülőtéren tüzet nyitottak az EL-AL izraeli légitársaság gépére, és a frankfurti diáklázadás is kimaradt a felsorolásból.

Ha csak ennyi lett volna 1968, - de persze több volt ennél - már akkor érdekes lenne a párhuzam az előttünk, és a mögöttünk álló évekkel. Tény, hogy akkoriban nekünk, a Nagy testvér árnyékában élő közép-európai országoknak, kevés hely jutott a világpolitikában, nem voltunk jelen úgy, ahogy azt – fájdalom - mainapság tesszük. Itt-ott azért mégis csak alakítottuk, vagy legalábbis megkíséreltük alakítani a történéseket, gondoljunk csak arra, amikor  Kádár János figyelmeztette Dubceket a készülődő intervencióra, vagy arra, hogy szemben a mostani folyamatos harcos retorikával lelkesen helyeseltünk és támogattunk minden békekezdeményezést, így az atomsorompó-egyezményt is.

Mi történt velünk, mi történt a világgal, hogy mára ismét, mintha 1968, vagy akár a magyar 1956 meg sem történt volna, a retrográd vezetők és eszmék korát éljük?  A világ és Európa mai vezetői maguk is, vagy a 68’-as nemzedék tagjai, vagy azok leszármazottai, miért nem követik a szabadság eszményét, azt, amely akkor ugyan elbukott, de az egy híján öt évtized alatt mégis sokat lépett előre, majd egyszer csak ez az évtized - legalábbis számomra - váratlanul meghozta a hátraarcot. Az emberi faj szinte legrosszabb ösztöneitől hajtott vezetők kerültek hatalomra egyre több helyén a világnak Oroszországtól Észak-Koreán át Törökországig, Magyarország után Lengyelországban, az USA-ban, de félő, hogy hamarosan a Franciáknál is.Tévedés ne essék, ezek csak azok az országok, amik szem előtt vannak, a sor viszont hosszan folytatható.

Lehetséges, hogy így fizetünk azért, mert 68’ szereplői ahelyett, hogy amikor beértek a hatalomba és megvalósíthatták volna álmaikat, inkább csak látszattevékenységre voltak hajlandók a társadalmi kiegyenlítettség felé vezető úton. Minden árulás – akárcsak valami sorstragédia - magában hordozza a maga büntetését, mindegy mikor, de a történelem elégtételt vesz?

 Kevés az olyan vezető a mai Európában, mint Merkel, aki érti Bismarck szavait:

„Die Politik ist die Kunst/die Lehre des Möglichen” - azaz: a politika a lehetőségek művészete

és - de ezt már én teszem hozzá, elnézést herr Biscmarck - az apró korrekciók művészete is. A rendszerhibákat Merkel - ellentétben Orbánnal és tettestársaival - javítani szeretné a rendszer teljes, és agyatlan elvetése helyett.

Gondoljunk bele, mi polgárok: mit jelentene nekünk a személyes életünkben a visszatérés, vagy inkább zuhanás a nemzetek háborúkkal, válságokkal terhes Európájához? Egycsapásra megszűnne az áruk és emberek szabad áramlása, a most az Unión belül így-úgy, de mindig kezelhető ellentétek évtizedes, évszázados gyűlölködésekké gennyesednének.  Az eszmék szabad áramlása, hiszen a világhálót ma már nem lehet betiltani, ha kell, „szamizdat” – lásd 1968 - módjára is tovább üzemel, szóval az eszmék terjedésének megregulázása a nemzeti létbe zárt gondolkodókat, gondolatokat tönkreteszi, paranoiássá nyúzza, és mint tudjuk, a paranoia nagyon sok energiát leköt, azaz szív el a fontos gondolatok elől is.

Valóban ezt akarjuk, a végtelen  horizont helyett a falak-tákolta, szűkös magányt? - ezt kérdezi tőlünk szinte nap, mint nap, hol ilyen, hol olyan formában Európa, a világ közös tudatalattija, ezért nem tudjuk se kiköpni, se lenyelni 1968 tudomásul sem vett, elárult hagyatékát.

Végezetül idézzük ide az 1968-as forradalmár, később sok évtized múltán német külügyér, Joschka Fischer örökbecsű felszólítását:

„Legyünk realisták, követeljük a lehetetlent!”

Pálmai Tamás

Történt ugyanis, hogy az év végi hajrában ötletszerűen felvetődő „ajándékot a nyugdíjasoknak” – akció lebonyolításának hevében nem tudtak a keményen dolgozó kis pártemberek odafigyelni minden csip-csup apróságra. A karácsonyi ünnepeket bearanyozó Erzsébet utalványokból ennek a minden részletre nem annyira odafigyelve, inkább a felülről – egészen a piramisjáték csúcsáról, Orbántól - érkező utasításra figyelmezve, és persze az egyenlő megítélés jegyében eljárva minden nyugdíjasként nyilvántartott magyar állampolgárnak feladták a miniszterelnöki levelet és mellesleg az utalványt tartalmazó borítékot is. Igen, így pontos a fontossági sorrend. 

Így eshetett meg az a furiság, hogy a külföldön élő időskorúaink, szám szerint 32.550 elszármazott nyugdíjas is megkapta a minden Magyarok atyuskája címében tündöklő első emberünk ajándékát. A tengerentúli címzetteknek persze légipostával adta fel a mindenre és mindenkire figyelmező apparátus a küldeményt, hogy még az ünnep előtt el tudja költeni! Ez a gesztus nekünk, itthon adót fizető állampolgároknak 52.2 millió adóforintunkba került. Hát újra csak azt tudom írni, hogy BRÁVÓ!

Az esetet felplankoló RTL híradójának megkeresésére a Kormányzati Tájékoztatási Központ frappánsan meg is indokolta a döntés miértjét:

„a kormánynak az volt a célja, hogy lakcímtől függetlenül mindenki megkapja az utalványt”

Ja, így már persze minden világos!

De nézzünk picit a mélyére ennek a nagyon firnyákos – vagy iszonyúan ostoba, otromba – ötletnek. Szerintem három eset lehetséges: az első variáns, hogy a nagy sietségben, amit Orbán ad hoc tett ígéretének megvalósítása rótt a hivatalnokaira, eszüket vesztve csak a leírtak alapján igyekeztek eljárni, és a józan észt felülírta a megfelelési kényszer. A második lehetőség, hogy dehogyis volt hirtelen gondolat a „nyugger-hülyítés”, ez esetben minden egyes mozzanat előre megírt forgatókönyv alapján történt, és szavazatmaximálás céljából, gesztusként üzent a regnáló, hogy

„látod nyugdíjas, bárhol élsz is, mi gondolunk rád, és persze egyszer majd mi is kérünk tőled valamit”.

A harmadik lehetőség, hogy a „Gyere haza fiatal” program folytatásaként új célcsoportot találta a Kárpát-medence géniusza, és így szeretné hazacsábítani ősz hajú, a hontól elszakadt honfitársaink. Ha nem is örökre – hiszen a nem épp saját lábán álló egészségügyi ellátóhálózatunk nincs felkészülve még pártízezer betegeskedőre – de legalábbis ennek a szép summának az elköltésére, hogy ezzel is növelje az amúgy is dübörgő nemzetgazdaságunkat. Hiszen minden fillér számít!

Már látom is magam előtt az értetlenül levelet bontogató hazánkfiát, aki Ausztráliai, vagy Los Angelesi postaládája előtt silabizálja a számára egyelőre érthetetlen elnöki jókívánságot és a pár ismeretlen utalványt.

Még jó, hogy Andy Vajna is biztosan kapott a megkülönböztetett figyelem eme papíralapú bizonyitékából, így kihasználva ismertségét, fel tudta fejteni a titkot, és azóta is bőszen terjeszti, hogy irány az utazási iroda, a jegyvásárlás Budapestre, és a dőzs!

Csak győzzük elszállásolni a rengeteg szépkorú turistát, akik az érintett 71 országból „hazaözönlenek”!

Bármelyik variáció is az igaz, minden tiszteletem a kormányunké. Egy kitételt tettek csupán, azt is csak így, utólag: ne legyen civil az illető hazatántorgó, mert nekik jelenleg nem a be-, hanem a kipaterolásuk zajlik!

Mátrai Anna

Tessék kérem végre tudomásul venni, hogy a jelen idejű Magyarországon az irrealitás a realitás legvalószínűbb megjelenési formája. Min csodálkozunk egy olyan országban, amelyikben a kormány „jegyajándékul” egyszerűen ellopta a magánnyugdíjpénztárban gyűjtött pénzt, vagy ahol egy Mészáros Lőrinc kaliberű ember lehet a nemzeti burzsoázia egyik legfényesebb csillaga. Hagyjuk most a gázszerelőzést, nem attól olyan ez az amőba-szerű ember-féle amilyen, hanem attól a sötétségtől, ami a fejében van, ahol egyetlen lámpa ég, az viszont reflektorerősséggel. Ez a reflektor egyetlen célt szolgál, mégpedig azt, hogy miként a képregényben Gotham sötét egére, úgy a mi Mészárosunk agyába is felrajzoljon egy sziluettet, csak itt nem bőregérről, hanem egy kis, köpcös emberkéről beszélünk, aki - ha a hasonlatnál maradunk - külső és belső tulajdonságai alapján sokkal inkább Pingvinember, mint Batman.

Ne tessék csodálkozni a mini(szter)elnökünk sikerén! Ő a magyar politikában az egyetlen, aki 1994 óta - azaz több mint húsz éve - egyetlen cél érdekében dolgozik, és ettől a céljától sem vereség, sem a pillanatnyi győzelem mámora nem téríti el, ő a hatalom, méghozzá a minden körülmények közötti hatalom megszállottja.

Orbán - a mi legnagyobb pechünkre - küldetéses ember, aki úgy érzi, a világnak egyetlen lehetősége van a túlélésre, az, hogy az ő elképzelése szerint forogjon. A földi javak pedig kizárólag nála vannak jó helyen, mert mi - a többiek - nem tudnánk jól felhasználni azokat, hiszen azt sem tudjuk, mi a jó nekünk. Orbán nem egyszerűen cinikus és gonosz ember, Ő súlyosan beteg.  Egy, a valóságtól tökéletesen eltérő, azzal még köszönő viszonyt sem ápoló világban él, és az igazit ahhoz igazítja. Igen, alakítja, mert a folyamat már túl van az „akarja alakítani” szakaszon és csak azért nem közeledik a vége felé, mert Orbán agya - akárcsak a távolugrók az edzésen - ha elért egy bizonyos pontot, új, még távolabbi célt kreál.

Tévedés ne essék, ebben a szörnyű, önsorsrontó játszámában valamennyien bűnösök vagyunk! A közvetlen környezete, a talpnyalói azért, mert a legmocskosabb, önös érdekeiket szem előtt tartva, az ország érdeke elé helyezve nem szóltak neki, amikor még lehetett. Ma már persze a „fortélyos félelem igazgat” minden csókost, mert a kisgömböc elszabadult. Végezetül: mi sem vagyunk kevésbé vétkesek, hiszen vagy rá szavaztunk, vagy amikor kiderült, mire készül, hagytuk, had tegyen, amit akar, és beértük - beérjük – sápítozással, amikor erőszakot tesznek – nem félek a pátosztól - a nemzet testén.

A demokráciáknak a diktatúrákkal szemben a legnagyobb hátránya nem más, mint a finnyásság. Pedig a dolog sokkal egyszerűbb lenne, ha nem azon tökölnének az urak, hogy ki kivel hajlandó együttműködni. Nem, széles összefogással elzavarni, helyreállítani a demokrácia alapjait, és akkor már valóban demokratikus feltételek mellett megmérkőzhetnek önállóan is a politikai erők.  Ehhez persze minden energiát, azt is, amit ma egymás lejáratására fordítanak a pártok, egy csatornába kell – a feltételes módok ideje lejárt- terelni azért, hogy a csendes többség is „rábólintson” egy igazi, és nem kamusi mestertervre, mert nélkülük, nélkülünk nem megy, nem mehet.

Tudomásul kell venni végre, hogy ez nem a játszmázgatások ideje, itt most a mi jelenünk, és utódaink jövője is veszélyben forog.

Néró művészi vágya, lantjának pengése csak fellobbantani tudta a Rómát felemésztő tüzet, eloltani nem.

Pálmai Tamás

Bizony, nagy oddsszal lehetett arra fogadni, hogy amennyiben a telefonbeszélgetésről szóló mende-monda igaz, melyben azt tudatta a kormányzati kommunikáció, hogy Amerika megválasztott elnöke és a mi, különböző praktikákkal szintén megválasztott első emberünk jót dumcsizott egymással, akkor – mint jó haverok –  Trump beiktatóbuliján folytatják tovább a megkezdett diskurzust.

Úgy tűnik, hiába vett új, még alig gyűrött öltönyt magának egész Magyarországon világhírű miniszterelnökünk, a várva várt invitáció, megfontolás, majd elvetés tárgyát képezte. Nagy kár, hogy így esett, mert  a magyar diplomácia készpénznek vette a meghívás tényét, és belső bugyraiban már megfogalmazta a kommunikációját a nép felé, hogy Donald Trump beiktatásának ünnepségén helye lesz Orbánnak. Ám a meghívott 120 állami vezető listáján nem szerepel a neve. Nagy pofára esés ez a mi kis diktátorunknak, hiszen mindent elkövetett azért, hogy beleférjen az első tíz-tucatba.

Szijjártó a Die Weltnek adott interjújában már kezdte a dolog élének finomítását:

„Orbán Viktor és Donald Trump telefonbeszélgetése során megállapodtak abban, hogy Washingtonban találkoznak, az időpontot pedig Trump hivatalba lépése után jelölik ki.”

Hát, eddig nem épp erről szólt a fáma, a fiúk biztosra vették: röpülünk Ámerikába! Az nem szúrt szemet egyik csavarosésznek sem, hogy Trump – ahogy az szokás – mindenkinél bejelentkezett és, hogy ez a gesztus nem jelent többet, mint az angolban szokásos: how do you do? – amire nem illik rárepülni, sem jelentőséget tulajdonítani neki.

Úgy tűnik, hiába volt a nagy tolongás, hiába állt ki Orbán első és egyetlen uniós kormányfőként az akkor még csak republikánus jelölt, Donald Trump mellett, mégis csak tévéből nézheti végig január 20-án a vágyott "ereszd el a hajamat". Hát így legyen az ember lojális!

Nem is lennék szívesen ennek a hebehurgya elnököcskének a helyében, mert mint az köztudott, a magyar nem felejt, - nem tanul - meg, amúgy is 2017-es, a lázadás éveként vonul be a történelembe, és még felderenghet Ludas Mátyás esete azzal a bizonyos Döbrögivel!

Pedig mennyire akarta a regnáló, hogy végre szeresse őt valaki, és, ha ez a valaki még az USA elnöke is, hát az már kész orgazmus lett volna, hiszen sokféle érzelem veheti körbe, de szeretet, hát az nem nagyon.  Arról nem is beszélve,  milyen büszkén állhatott a kis Viktor  a rettegett édesapja, Orbán Győző elé, és talán végre befejezte volna a bizonyítási kényszere szülte kanossza-járását is. Hát, ez nem jött össze!

Azért a fekete felhők mögött, mint tudjuk, ott kandikál a nap, nincs minden veszve, hiszen jövőre lehet esély arra, hogy összefuthasson a mi Orbánunk Trumppal valamelyik szállodai lobbiban, vagy a reggeli büféasztalnál! Külügyéreink gigászi munkával kiókumlálták, hogy februárban, Münchenben a szokásos biztonságpolitikai konferencián - amin valószínűsíthető Trump megjelenése is - lehet esély arra, hogy felkérik előadónak Orbánék Viktorát, így ha a csillagok is illiberálisan járnak, lehet, hogy kávézhatnak egy jó alaposat.

Szóval, be lehet akasztani a naftalinba az új ruhatárat, nehogy a moly megrágja, amíg aktuálissá válik felvenni őket. Itthonra bőven megfelel a kicsit gyűrött, kicsit szűk, nagyon ódivatú uniformis is, hiszen az olyan, amilyen, de legalább a mienk!

Mátrai Anna

Nem árt tisztában lenni azzal, hogy bármelyikünknél beüthet a krach, és akkor minden segítség életet menthet.

„Kígyózó sor várja a Blaha Lujza téri ételosztást. Ez a kép terjed minden karácsonykor a közösségi oldalakon. Amit a liberális média 2010 előtt a “jópofa” krisnások akciójának tartott, most az Orbán-kormány “szegényellenes” (igazából szegénység ellenes) politikáját hivatott igazolni. Megszokott dolog, hogy a liberálisok kiszolgáltatott emberek szívfacsaró képeivel akarják a felső 1% érdekét eladni. Sajnos még mindig van, akit sikerül ezzel beetetni.”  - írja itt-ott értelmezhetetlen mondatokkal Kiszelly, aki szemlátomást maga sem érti, miről prédikál.

Átlátom, hogy a fizetésért meg kell dolgozni, de lehetne ezt legalább a gerinc minimális megtartásával is. Nem nagy dicsőség a földön fekvőket és a sorsukon enyhíteni akarókat együtt alázni.

Egy másik helyen nem átallja a legcinikusabb, leggonoszabb mondatot se leírni:

 „A könnyzacskókat kell támadni! A recept persze egyáltalán nem új.”

Kicsit sem kedves Kiszelly úr! Ön szerint a nyugdíjasoknak közpénzből kiosztott alamizsna esete milyen kategória? Jó, persze tudom, hogy a fidesz-gépezet itt messze nem jótékonykodni vágyott, csupán egy utolsónak tűnő pénz-injekciót nyomatott, na nem a nyugdíjasoknak, á dehogy, még év vége előtt az utalványt kibocsátó Erzsébet Utalványforgalmazó Zrt.-nek, – amely cég állami tulajdonban van. Köztudott, hogy a cég mérlegadatai alapján az Erzsébet-utalványok után 7% körüli érték jut vissza a kibocsájtó zsebébe. Ezzel a kétfenekű dobra hajazó újabb ördögi terv beteljesülésének lehettünk tanúi, hiszen a Dr. Guller Zoltán miniszteri biztos által üzemeltetett cég igencsak szép karácsonyi ajándékkal lett gazdagabb, ráadásul a komoly választói réteg egy részét is meg lehetett vele szólítani.

A továbbiakban  persze belerúg a szöveg a nagyon elmúlt baloldali kormányokba is, összemosva őket a Kádár-rendszerrel:

„A Kádár-rendszer és az 1990 utáni balliberális kormányok “lefele” nivelláltak, azaz a felső- és középső rétegektől vettek el pénzt, életesélyt, erőforrást, és azt lefele osztották vissza. Az eredmény ismert: A szegényeket nem sikerült tartósan felemelni, miközben a teherviselő rétegek igazságtalannak érezték a terhek megosztását.”

Adni – persze a sajátból, nem a közéből, legyen az Magyar állampolgár, vagy Európai Uniós – mindig jó dolog. Annak is, aki adja és annak is, aki kapja. Nehogy azt gondolja a szösszenet írója, hogy az a rengeteg ember, aki sorban állt és áll egy tál meleg ételért, vagy a csomagokért, kevesebbet ér nála, vagy ostobább és megérdemli a sorsát. Egyszerűen ilyen a pillanatnyi élethelyzetük. Nem tudok annál szívszorítóbb érzést elképzelni, amikor a gyereknek azt kell mondani, hogy „nincs mit enni”, és így van ez még akkor is, ha Kiszelly, ez a sötét fidesznyik úgy is gondolja erről a mondatról, hogy nem más ez, mint a „könnyzacskók támadása”.

Ki kellene próbálnia, – és nem csak neki, hanem a többi tettestársának  is – hogy milyen érzés az, amikor korog a gyomor, de nem telik betevőre!

Ha már a magyar kormány nem tesz semmit, akkor különösen felháborító, hogy bértollnokaival még azokat is megtámadtatja, igyekszik lejáratni, akik helyette a saját adózott jövedelmükből pénzt, időt, törődést fordítanak a rászorulók sajnos egyre növekvő tömegeire.

2016 decemberében a Fidesz-igyekezet ellenére sem maradt érzéketlen a magyar nép nagy része, a BBM aktivistáin keresztül az általános iskolások és a sokszor utált multik is beszálltak melléjük segíteni, így „silányultak” mind „liberálissá” – legalábbis a fidesz-szócső olvasatában.

Kiszeli, így zárja szégyenletes sorait:

A kijózanító végszó után az jutott eszembe, hogy megérdemelne – ha kicsit megkésve is -  egy szépen becsomagolt Értelmező kéziszótárt a karácsonyfája alá, igazi könyv formában, hátha felüti az alfabetikus iránymutatót – ha tudja használni – és kibetűzi a „liberális” szó jelentését, akkor talán a továbbiakban tartózkodik majd az efféle ostoba irkafirkáktól.

Mátrai Anna

Az ünnep előtti bejelentés-dömpingből tudható, hogy a mindannyiunkról példásan gondoskodó – ha bele döglünk is! – kormányunk, élén Orbán-atyuskával, nem kényszerít minket még arra sem, hogy ne adj Isten, gondolkodnunk kelljen azon, hogy miként tromfolhatunk rá az eddig is csúcsra járatott gyűlölködésre, kijelöli számunkra az utat és az irányt is.

Állami lőteret a Magyarnak! – ez az új terep, ahol minden fogékony honpolgár kiélheti agresszív hajlamát. Azért, hogy ne kelljen sokat utazgatni, minden – azaz 175 helyen – magyar járásban „házhoz megy” a lőtér, na, nem a szólás obszcén folytatása okán, hanem mint azt az avatott értőtől, Simicskó fő-honvédőtől megtudhattuk azért, hogy kedvezően szolgálja az egészségünk megőrzéséért vívott harcot, – mi mást? – és, hogy szokjuk a puskaropogás diadalittas hangját.

Még szerencse, hogy az MNB briliáns működésének hála a kamara mélyén ott lapult pár elfeledett milliárdocska, vagy ha nem is ott, de az Európai Unió (különben pfújjjj!) frissiben, még ebben az évben biztosan nem erre átutalt euróiból lecsippentve sikerült több más égetően fontos dolog mellett – helyett - erre az egészség-megőrző programra is átcsoportosítani 27.000.000.000.-, azaz huszonhétezer milliárd forintnyi közpénz. Kár lenne ennyi pénzt csak úgy, mondjuk oktatásra, egészségügyre, vagy ne adj isten a gyermekéhezés felszámolására elbarmolni, amikor ki lehet dobni az ablakon irányítottan, a főnök kedve szerint is. A gyűlöletkampány folytatásaként – hogy migráns híján nehogy kihűljön az állatias ösztön – lődözzön csak, ki merre lát. Jól jöhet ez a készség még minden keresztényi szeretet szellemében leledző igaz Magyarnak.

Ennek a temérdek pénznek a felelőtlen elherdálása zsigerszinten felháborító,  különösen akkor, ha belegondolunk, hogy így mindannyian duplán leszünk szegényebbek,hiszen nem a közjó érdekében használhatjuk fel, de amikor vissza kell fizetni, mert nem rendeltetésszerűen költötte el a kormány, akkor a bírságot is a mi zsebünk bánja majd. Amennyiben még erre is csak nyegle vállrándítás a hívő orbanisták válasza,  van még egy érvem: abban az országban, ahol ilyen fokon lobog a feltüzelt gyűlölet és gyakran egy véletlenül kiejtett szó miatt is verekedésig fajulnak az indulatok, ahol nyugdíjasok vernek parancsszóra demokratikus jogával élő „mástgondolót”, ott közel sem biztos, hogy  az UZI-kultusz  a legcélravezetőbb dolog.

A mérhetetlenül gőgös, felelőtlen, ostoba, gonosz  kitalálónak egy percre sem lenne szabad elfelejteni, hogy azért, mert eddig mázlija volt és tudta Dzsinit irányítani, nincs garanciája arra, hogy  a mutatvány a jövőben is sikerül. Elképzelhető, hogy egy szikra nyomán általa sem lesz irányítható a felgerjesztett indulat, és akkor neki és családjának is futni kell.

Legyünk a pillanatnyi társadalmi hierarchiában akár fent, vagy lent, ha elfogadjuk, belenyugszunk, eltűrjük, hogy az erőszak legitim elintézési forma ügyeink rendezéséhez, érdekeink érvényesítéséhez, vitáink eldöntéséhez, akkor valóban felesleges az oktatáspolitikával bíbelni, vagy az egészségügy reformján agyalni. Akkor tényleg a legjobb út magunkat szögesdróttal körül venni, mert nekünk végünk!

Mátrai Anna

A lánglelkű vezér ma se pihen, Ő még erre a napra is tartogat valami kis lenyúlást, nehogy hiányérzete legyen a benne hívőknek. Idén azt találta ki, hogy égető szüksége van, ki másnak, mint a súlyosan elnyomott Magyar Művészeti Akadémiának, és mi másra, mint egy palotára. Márpedig ha a rászoruló kér, azt Orbán füle – ami olyan, mint a sasé, ha az övéi kérik, és persze ez találkozik a saját érdekeivel is – meghallja. Szegény kis elnyomott éhező és fázó MMA-nak, mint a falat kenyér, úgy kell egy XII. kerületi, kifejezetten palota-jellegű sufni.  Akik meg a Blaha Lujza téren már a szent nap hajnalától – csak úgy, mint minden másik napon - dideregve sorban állnak, mert éheznek, azoknak coki.

A budai palota, lánykori nevén az Ybl-villa megvételére Lázár kapott utasítást, ami egyben az elkölthető összeg felső határát is tartalmazta. A minden pazarlást zsigerből elutasító első számú közszolga vasszigorral kimondotta, hogy 1400.000.000.-, azaz ezer-négyszázmillió forintnál egy fillérrel sem fizethetnek többet az épületért, még akkor sem, ha azok a bizonyos kisebbségi kisgyerekek hullanak az égből, és punktum, meg irgum-burgum - tette hozzá a gazda, gondolom. Ha a fő-közszolga utasítja aljabblevőjét, az gondolkodás nélkül – nem mintha máskor túlgondolkodná, az ügyeket - teszi, amit kell. Nagy mázli, hogy nem csak az épület lett ennyiért az MMA alá tartozó Eszterháza Kulturális, Kutató- és Fesztiválközpont  otthona,de a cehh tartalmazza, hogy az utolsó szögig minden berendezés is a helyén maradhasson. Mit mondjak, jó üzlet volt, hogy stílusos legyek: egyenesen egy kis karácsonyi csoda!

Az Ybl-villáról mindent elmond az alábbi hirdetés, amely, mint rendezvényhelyszínt ajánlja:

„A villa három szintje az exkluzivitás és az elegancia birodalmába vezeti a látogatót. A fényűzés minden eleme és eszköze megtalálható ezen a nyolcszáz négyzetméteren: a patinás pince látványos bortrezorjától a magasföldszint három káprázatos, egymásba nyíló szalonján át az emeleti luxusvendégszobák mesebeli kényelméig itt minden a minőségről beszél. A berendezés finom és letisztult.”

Arra azért kíváncsi leszek, hogy ha a kényes ízlésű újdonsült lakónak nem egyezik az ízlésé a villát eddig tulajdonló Kovács Gáboréval, akkor hány adófizetői milliárdból cseréli le? Az új használóról egyelőre csak annyit lehet tudni, hogy jövőbeni feladata nem kevesebb, mint a nemzeti kulturális örökség megóvása. Hát, ez elég tág feladatkör! A villa mérete, és a szupergyors döntés az évvégi kiárusításban arra enged következtetni, hogy hallunk még erről az új szervezetről.

Nem úgy az utcán sorban állókról, akik statisztikailag nincsenek is, hiszen Magyarország száguld felfelé, irány a csillagos ég – legalábbis Orbán beszűkült világában.

Arról, hogy mit mire herdál a ma még regnáló, persze kérdezni sem lehet. Nem csak Orbánt nem lehet firtatni, de már egyik droid minisztere, képviselője sem bírható szóra. A mindenható sajtóosztály is csak azt a szűkszavú, felháborító, bicskanyitogató mondatot böfögte oda a nála érdeklődő médiamunkásoknak, hogy

„…ünnepek alatt nem nyilatkozunk….”.

Tévedés ne essék, ezzel a félmondattal csak az egyik rettenet, - méghozzá a kisebb - hogy megengedik maguknak, sokkal nagyobb bűn, hogy mi megengedjük nekik!

Ne tévedjünk, ők azért kapják tőlünk a fizetésüket, hogy képviseljenek minket, és elszámoljanak nekünk azzal, hogy mit, és miért tettek értünk!  Ezzel szemben…Tényleg nem értem magunkat, Magyarokat.

Mi hozná ki Magyarországon - itt és most - sodrából a népfenséget? Az értő olvasás? A hallott szó jelentésének keresése, megértése, vélemény alkotása? Túl nagy meló lenne? Halogatjuk a dolgot, de egyszer el kell végezni, mert más nem teszi meg helyettünk.

Ha például átverik egyikünket-másikunkat  vásárlás közben, esetleg rosszul ad vissza a pénztáros, máris ordibálás, agresszió, retorzió a válaszunk, és, ha milliókat lopnak ki a zsebünkből? – akkor áldassék a nevük? Hogy van ez, emberek?

Az Ybl-palota esete csak egy kicsi, világító dísz az Orbán-kormány önmagának, és a csókosoknak állított giga-karácsonyfáján, ami idén is magas és terebélyes, tele hasonló díszekkel. Mi, többiek pedig, akik hangya-módra hordjuk össze nekik, amit zsebre vágnak, az ünnep múltával „bátran” folytathatjuk tovább a gürizést, értük, nekik, amig ők jónak látják. Ez lenne a sokszor emlegetett magyar jövő 2.0?

Mátrai Anna

Tegnap néhány-száz elszánt, valódi demokrata tüntetett ugyan a lengyel követség előtt, de hol maradtak a többi tíz- és százezrek? Tessék, hogy nagy volt hideg? Értem én, ebből a szempontból is sokkal jobb helyzetben vannak a déltengeri szigeteken élő lengyelek!

Hagyjuk a dumát, mi szinte mindig beérjük azzal, ha van felettünk egy apafigura, majdnem azt mondtam cáratyuska.

Visszatérve oda, hogy mi történik Lengyelországban, pusztán annyi, hogy az uralkodó Orbánklón – ide jutottál Európa?- oda akart csapni a szabad sajtónak, méghozzá a rend nevében, mondván: micsoda dolog, hogy ezek a mocskos sajtómunkások ott és azt kérdeznek, amit csak akarnak? Lesz itt rend! Szerényen jegyzem csupán meg, hogy egyrészt tesznek ezek a rendre, az zavarja őket, hogy nincsenek valódi válaszaik a valódi kérdésekre, másrészt nem lesz rend, példa erre kis hazánk. Magyarországon annyi "baj" talán még soha nem volt a sajtóval, mint amióta folyamatosan rendszabályozgatják. Ezek az urak nem ismerik Murphy, ide vágó, horgászati, társadalmi örökbecsűjét, miszerint

„egy doboz konzervgilisztát soha nem lehet visszazsúfolni az eredeti dobozába, ha felnyitották azt.”

 Ilyen szabadjára engedett „giliszta” a sajtó- és szólásszabadság is, mindenhova beles és  – ellentétben a valódi gilisztával - véleménye is van.

Egyes elemzők szerint igen is, kell korlátozni, mert micsoda dolog az, hogy még wc-re menet is feltarthatják a politikusokat. Ez az indok persze úgy bornírt, ahogy van. Melyik az a hülye újságíró, aki a budiba siető közembert tartja fel, ha tudja, hogy normális körülmények között is szórabírhatja, nem úgy, mint nálunk, ahol a parlamentben a kijelölt néhány méteres szabad szakaszon sem állnak meg a mi pénzünkből eltartott nímandok. Van, aki nem szól, csak leszegett fejjel halad célja felé, van, aki kamu telefont bonyolít, és van, aki mint a ház Vérestekintetű Fejenagy (bocs Petrovics, te fő-migráncs) elnöke, még meg is fenyegeti a kérdésre vetemedő sajtómunkást, és akkor az MNB Jancsibohócáról, a válaszok helyet ádventi áldást osztogató kusza szemű és gondolkodású Matolcsiról nem is szólok. Ezek a politikusnak álcázott fellengző koleszosok óriási szereptévesztésében vannak, ugyanis, a világ rendje az, hogy az újságíró kérdez, a politikus – így-úgy, képessége szerint - válaszol, és arra a mondatra, hogy

„nem ezt volt a kérdés,”

csak a legpökhendibbek, és legostobábbak  merik azt válaszolni, mint a fent nevezett MNB elnök,

 „de én ezt válaszolom”.   

Gyuri, Gyuri, jobb lenne kicsit gyakorolni a rendes válaszadást, tudod, hogy majd annak idején, a bíróság előtt jól menjen.

Egy szó, mint száz: csak keveseknek tűnik fel, hogy a demokrácia elleni attak szinte mindenhol az alkotmánybíróság leépítésével kezdődik, majd a szabad sajtó összezúzásával folytatódik, hogy aztán eljöhessen, a választott diktatúrák kora, amelyekben csak reménykedhetünk, hogy jön majd legalább egy kisgyerek, aki világgá kiáltja végre, hogy:

„meztelen a demokrácia, már csak a csontváza látszik”!

Addig is: áldott békés adventet és karácsonyt, hátha végre rátalálunk arra a bizonyos, mindannyiunk számára fontos „gyermekre”.

Pálmai Tamás

Matolcsy Györgynek ugyanis muszáj volt kidugnia az orrát a Parlament szólásszabadságtól védett folyosórendszeréből, és ekkor - ahogy kikerült Kövér László védőszárnya alól - a sajtó képviselőinek személyében, egy kb. öt méteres szakaszon szembe jött vele, ahogy Cseh Tamás már megénekelte: „Valóság nevű, nagybátyánk”, az ő valódi kérdéseivel. Erre persze fel lehetett készülni, a Fidesz kommunikációs „agytrösztje” el is végezte a leckét, gondolom ugyanis, hogy ők javasolták az elnöknek azt a fergeteges ötletet, hogy minden firtatásra felelje azt, hogy

„ Áldott, békés, Adventet és Karácsonyt kívánok!”

Dicséretes és szép gondolat, de végtelenül felháborító, hogy érdemi válasz helyett, és nem azok lezárásaképp böfögheti bele a magyarok arcába, hogy „le vagytok ejtve, azt csinálok, amit akarok!”

Megteheti, hiszen ugyanezt teszi a fő-főnök Orbán is, és ez szivárog lefelé a teljes fidesz-frakcióban. Megteheti, hiszen cirka 8 millióan nem háborodunk fel hathatósan, erőteljesen, úgy, hogy rinocéroszvastagságú bőrrel borított arcuk legalább megrezzenjen.

Ha nem undorodnék annyira, – a pofátlan regnáló hatalombitorló tettétől - elgondolkodnék azon, hogy amennyiben az általuk leigázott közigazgatás bármely közszolgája kérésekkel próbál bombázni, hogy mutassam meg azonnal a jegyem és bérletem, vagy fizessem be az adómat időre, vagy esetleg utaljam át a villanyszámlám összegét, akkor azzal válaszolnék bárgyún mosolyogva, hogy: „szeressük egymást, gyerekek!

Egy szó, mint száz: Matolcsy és a hozzá hasonlók bármit megtehetnek jelenleg Magyarországon, és mivel gyerekszobájuk, na az nem volt, így nem várhatjuk tőlük, hogy az erkölcsi érzékük tartsa őket vissza az ilyen, és ehhez hasonló viselkedéstől. Ahogy a kül- és belpolitikájukból, úgy minden megnyilvánulásukból hiányzik a korrektség.

Minden napra jut egy-egy pikírt, lekezelő, mindannyiunkat semmibe vevő megszólalás az Orbán-droidoktól, és nekünk mégsem megy fel a pumpa. Belénk törölhetik a lábukat, elsikkaszthatják gyermekeink jövőjét, kérdésessé tehetik öregjeink megélhetését, hülyét csinálhatnak belőlünk minden európaian gondolkodó külföldi ismerősünk, barátunk előtt, és ez a magára – kizárólag szólamokban - oly sokat adó nép, mosolyogva dugja bele a fejét a cinikus mosollyal oda tartott hurokba.

Miért hagyjuk bárgyún, hogy táncoljanak a hátunkon, és miért hivatkozik velünk együtt a szintén csak vergődő ellenzék arra, hogy az a kizárólagos baj, hogy „nincs média, amelyik elmagyarázná” nekünk, hogy mi is történik a fejünk fölött?

Egyrészt van, csak oda kellene figyelni a szavára, másrészt  felnőtt emberek lakják az országot, büszkén állítjuk magunkról, hogy tudunk írni-olvasni, tehát kutyakötelességünk a saját és a jövő generációk érdekében tájékozódni, beszélgetni, vitatkozni, kétkedni. Felháborodásunknak hangot kell adnunk, hiszen nincs olyan ember ebben a honban, - eltekintve az Orbán-vallás hályoglepte szemű híveit - akit ne háborítana fel, hogy mit művel a mindent jobban tudó Mészáros-Pénztáros Gázszerelő Lőrincen, Garancsy Felhőkarcoló Istvánon és a többi dróton rángatott marionettbábún keresztül Orbán és egészen szűk köre.

Persze, nagy úr a  hit, és hinni manapság divat. Na de Istenben, – kinek melyik az igazi – és nem egy felkapaszkodott politikai szédelgőben!

Mátrai Anna

De főnök, – életem, halálom kezedbe ajánlom – az a jelentés, ami merő tévedésből, az asztalodra került, – áldassék a neved – nem modortalan stílusban említi meg az egyik testnedvet! A PISA – nagybetűvel – teszt az nem egy egészségügyi vizsgálat eredménye, hanem a nemzetközileg (pfúj!) elismert képességfelmérő próba, amiben a Te országod még az átkosból – amikor még nem Te uraltad - rád maradva vesz részt.

Ha már elkerülte a figyelmeteket, hogy kilépjünk ebből a balliberális, demokratikus, biztos, hogy sorosos és gyurcsányos egyletből, akkor várom a javaslatokat, hogy járassuk le, tapossuk a földbe – ez mindig bejön! – az egész szervezetet és főleg követeljük kivont karddal, hátrafelé nyilazva, ha kell, hogy vonják vissza a dehonesztáló kijelentéseket a V4-ek vezérhajójáról, a kelet bástyájáról!

Még a fentinél is komolyabbra fordítva a szót: a mutatóink, a három évenként megismételt PISA-felmérésen rosszabbak, mint valaha: az eredmények szerint a magyar tanulók annál is gyengébbek, mint amilyenek az utolsó mérésnél, 2012-ben voltak, a természettudományos és a szövegértési kompetenciák soha nem zuhantak még akkorát, mint most. Minden területen bőven az OECD-országok átlaga alatt vagyunk. A magyar gyerekek eredményei három év alatt, 2012-höz képest átlagosan 17 ponttal lettek rosszabbak természettudományból. Szövegértésből is majdnem ekkora, 15 pontos a visszaesés.

A PISA a legátfogóbb és egyben a legnagyobb presztízsű nemzetközi oktatási vizsgálat, ami ennek megfelelően a világ nagy részén a helyi oktatáspolitikák megítélésének legfontosabb mércéjévé vált. A 72 országra kiterjedő teszt főként a szövegértést, a matematikai készséget és a természettudományokban való jártasságot vizsgálja. Egyetlen terület sincs, ahol a magyar diákok legalább viszonylag jók lennének.

Mindez egyértelműen mutatja, hogy az egész Magyarországon világhírűnek hazudott oktatáspolitika köszönő viszonyban sincs a nemzetközileg versenyképes tudást átadni képes rendszerekkel. A nagyvilágban ugyanis az orbáni didaktika szerint felmagasztalt mennyiség helyett ebben az esetben is győz a minőség, az, hogy a ma felnövő generációnak – csak úgy, mint az ezt megelőzőknek sem – nem a lexikális tudás mennyiségét kell növelni, hanem a kompetenciákat, azt, hogy a tanulók mennyire képesek ismereteiket iskolán kívüli szituációkban alkalmazni.

Ez érthető módon nem komilfo Orbán terveiben, hiszen, ha a fiatalok képesek, és igénylik is a gondolkodást, akkor nem lehet belőlük vakon hívő alattvalót vuduzni.

Az eredmények EMMI által eddig napvilágot látott értelmezéséből egyáltalán nem érezhető, hogy pofonvágta volna a nemzeti bármit a lesújtó eredmény. A vállvonogatástól eltekintve annyit szűrtek le, hogy a tesztek szokatlanok lehettek a magyar diákoknak, meg, hogy nálunk zömében kilencedikesek töltötték ki a feladatlapokat, míg előfordult, hogy néhol tizedikesek. Ahogy Karinthy rossztanulója, ők is reménytelenül igyekeznek magyarázni a bizonyítványt:

„de mostanában ne tessék bemenni az iskolába... a kaput kiemelték... most átalakítják... nincs kapu... nem lehet bemenni... majd egy-két hét múlva...”

Az EMMI-vel ellentétben más vizsgált országok oktatáspolitikusai árgus szemekkel várják a PISA-eredményeket, és amennyiben negatív tendenciát vélnek felfedezni, érdemben és gyorsan változtatnak, ezzel biztosítva a gyerekeknek a versenyképességet.

Egy szó, mint száz kedves nemzeti oktatást szervezők! Nem csak kerítéssel lehet egy országot ketrecbe kényszeríteni, legalább olyan hatékony, ha elzárjátok a használható tudás megszerzésének lehetőségét, persze, csak ameddig hagyják, hagyjuk.

Mátrai Anna