Minden bizonnyal ennek a korosztálynak szánta szerdai mondandóját Matolcsy, a nagy mesemondó, amikor megkísérelt beszámolni az országgyűlés előtt a MNB 2015-ös, szerinte egyáltalán nem „sajnálatos eseményeiről”. Az kicsit belerondít az idilli képbe, hogy mindezt felelős jegybankelnökként tette egy Európai Uniós tagállam parlamentjében, ahol a hallgatóság átlagéletkora a negyvenöthöz közelít, akik mindannyian felesküdtek az alkotmány helyett jelenleg prosperáló alaptörvényre, miszerint ők aztán komoly, felelős politikusai lesznek ennek a sokkal többre érdemes középeurópai országnak, ami nem mellesleg mindannyiunk hazája, Magyarország, ami, mint azóta bebizonyosodott: csak mese, mese mátka.

A jegybankelnök bevetett mindent, ám nem bizonyított semmit. Puccs-kisérlettel vádolta az USA-t, persze nem ilyen tökösen, egyenesen, csak olyan matolcsysan, olyan „kancsalul festett” módon:

„egy nagy NATO-szövetséges ország budapesti nagykövetségéről folytatott kormánybuktató és jegybankbuktató tevékenységhez illeszkedik, ami 2014 őszén indult el”,

amivel vélhetően az amerikai kitiltási botrányra célzott. Arra nem pazarolta értékes szavait, hogy mire alapozza ezt a kemény megállapítást, és teheti, hiszen a magyar közmédia – tükrözve a közfásultságot és a szervilitást – már természetesnek veszi, és nem firtatja a matolcsizmust - jelentsen ez bármit is. Elkönyvelték, hogy kérdezni, gondolkozni, pláne vitatkozni olyan „ballibsis” dolog, és szerintük mi büszke magyarok illiberálisan vagyunk "egyszerűagyúak".

Az MNB nagyhatalmúja a továbbiakban arról mesélt, hogy ez a bizonyos ügyeletes „gonosz” 2015 áprilisában a Magyar Nemzeti Bankot akarta felhasználni arra, hogy bankpánikot keltsen Magyarországon. Abba itt sem ment bele, hogy mi okból vetemedett ilyesmire a világ vezető nagyhatalma, és miért pont akkor, helyette bedobta az örök „harcolnivalót”:

„sokkszerű volt az, hogy egy titkosszolgálati és katonai forgatókönyv alapján a Magyar Nemzeti Bankot egyesek, szövetségeseink és barátaink, fel akarták használni arra, hogy megbuktassa a jegybank a kormányt”.

Még jó, hogy résen volt, és jószemmel agyra vette, hogy mi a stájsz, hogy Orbán – és vele a zsíros állás és az elsíbolt vagyon – veszélyben van, és mozgósítva mindenkit, aki él, felpattant lovára, elnyargalt az ellenkező irányba, ám amikor senki sem várta, megfordult, így nyilazván hátrafelé. A hírhedt magyar virtusch újra győzedelmeskedett, elmúlt a veszély szeretett vezére, és saját feje fölül is. Persze, arra azért kicsit pontosabban is kíváncsi lennék, hogy milyen fondorlatnak köszönhetően sikerült neki egyedül, egyszemélyben belerondítani a jólszervezett amerikai-Soros-baloldali-liberális gigant-gépezetbe, mivel tudta ő egyes szám első személyben leállítani azt.

A beszámolóban persze nem tért ki arra a teljesen mellékes dologra sem, hogy milyen trükközéssel akarta elveszejteni mindannyiunk forintjainak „közpénz jellegét”, és átcsúsztatni ő és barátai magánszámlájára, hogy hány rokonát támogattatta meg szintén a fent említett közös vagyonkánkból és mennyivel. Ezek apróságok a nagy, globális hadjárathoz képest, amit a fejében játszik Góliát a csóró Dáviddal, ami jelen esetben természetesen mi vagyunk. A győzelem fejében - és ebben egyetérthetünk valamennyien itt a Duna-Tisza közén a mézeskalács házikónk mesehallgató zugában - persze jár az a nem is olyan kicsi terülj, terülj asztalkám.

Biztosan eljött az „alvásidő”, mert itt véget ért a mese, legalábbis mára, és most – a regélő szándéka szerint - nyugodtan kellene álomra hajtanom a fejem. Bennem lehet a hiba, mert egyre több kérdés tolul elő, úgyhogy ideje lenne felkelni!

Mátrai Anna

Mi, akik emlékszünk még arra az évre és hordalékára, az új gazdasági mechanizmusra, amit  a gazdaság irányításának, tervezésének átfogó reformjául szántak, és 1968. január 1-én vezettek be. "A reform három területen hozott lényeges változást: csökkent a központi tervezés szerepe és nőtt a vállalati önállóság, liberalizálták az árakat, vagyis a hatóságilag rögzített árak mellett egyes termékek árai végre a piaci keresletnek megfelelően alakulhattak, valamint a központilag meghatározott bér­rendszer helyét egy flexibilisebb, bizonyos korlátok között a vállalatok által meghatározott szabályozás váltotta fel.1968 terméke azóta is sokezerszer "áldott"  Budapesti Közlekedési Vállalat, - a BKV - az atomsorompó egyezmény genfi beterjesztése, a Párizsból szétspiccelő diáklázadások, a Csehszlovák Kommunista Párt riadt elemzése a spontán mozgalmak létrejöttéről, amelyek a párt irányítása nélkül kezdtek funkcionálni, King tiszteletes meggyilkolása, a Moszkvában tárgyaló Dubcek csehszlovák kormányfőnek címzett  felszólítás, hogy hárítsa el az ellenforradalmi veszélyt. Folytassuk, hiszen még csak májusnál, tartunk! Júniusban diáklázadás söpör végig Jugoszlávián, L.A.-ban meggyilkolják Robert Kennedyt, a szintén merénylet áldozatául esett elnök öccsét, aki kampánykörúton járt az Angyalok városában, a Csehszlovák ellenzéki lapokban - mert ez az év azért Csehszlovákiáról szólt leginkább - megjelenik a 2000 szó, az addig elért demokratikus vívmányok védelmében megfogalmazott kiáltvány.

Júliusban és augusztusban Magyarországon bevezetik a 44 órás munkahetet, a csehszlovákiai tárgyalások során a CSKP legfelső körei ígéretet tesznek a Szovjet vezetésnek többek között a „sajtó kordában tartására”, és a két legnagyobb „ellenforradalmi szervezet” betiltására, ezt követően Pozsonyban öt szocialista ország és Csehszlovákia közös nyilatkozatot ad ki arról, hogy a „szocializmus védelme közös internacionalista kötelesség”. Alig több mint tíz nappal a nyilatkozat kiadása után Csehszlovákia és Magyarország első embere találkozik Komáromban, ahol Kádár burkoltan ugyan, de figyelmezteti partnerét a nemzetközi beavatkozás lehetőségére, ami augusztus 20-án, 200.000 katonával és 5000 harckocsival be is következik. A megszállás során a CSKP és az állam több vezetőjét letartóztatják és Moszkvába szállítják, miközben Jugoszlávia hivatalosan is elítéli az intervenciót, Prágában összeül a CSKP rendkívüli kongresszusa, ahol ellenállást hirdetnek, ezzel szemben a Szlovák Kommunista Párt rendkívüli kongresszusa a szovjetbarát Gustav Husakot választja Dubcek helyett első titkárnak.

Szeptemberben a Kína-barát Albánia elhagyja a keleti tömb katonai szervezetét, a Varsói szerződést. Az év utolsó három hónapja is izgalmasra sikeredett: októberben a Csehszlovák nemzetgyűlés jóváhagyja a megszállást, azaz, aláírják a Szovjet csapatok ideiglenes csehszlovákiai tartózkodásához hozzájáruló szerződést. Novemberben az USA megválasztja - mint azóta kiderült - talán legellentmondásosabb elnökét, Nixont, bár könnyen lehet, hogy Donald Trump még rajta is túltesz. Ebben a hónapban találkoznak a Magas Tátrában a csehszlovákiai magyar értelmiségiek, és ugyancsak ebben a hónapban válik nyilvánvalóvá az albán nacionalizmus térhódítása is egy koszovói diáktüntetésen. December 24-én az Apollo-8 úrhajó Hold-körüli pályára áll, ezzel beteljesítve John F. Kennedy egykori elnök 1961-es kongresszusi beszédében tett ígéretét, hogy még az évtized vége előtt megvalósítják az amerikai holdutazást.  

A fenti vázlatos áttekintés közel sem teljes, hiszen többek között olyan fontos események is kimaradtak belőle, mint mondjuk a romániai  Maros-Magyar tartomány megszüntetése, amely helyén létrehozták Maros, Hargita és Kovászna megyéket, vagy nem írtam arról a tüntetésről sem, amelyet azért szerveztek, hogy Hargita megye székhelye Csíkszereda legyen.  Arról sem esett szó, hogy még az év vége előtt, karácsony második napján a Palesztin Népi Felszabadítási Front terroristái a milánói repülőtéren tüzet nyitottak az EL-AL izraeli légitársaság gépére, és a frankfurti diáklázadás is kimaradt a felsorolásból.

Ha csak ennyi lett volna 1968, - de persze több volt ennél - már akkor érdekes lenne a párhuzam az előttünk, és a mögöttünk álló évekkel. Tény, hogy akkoriban nekünk, a Nagy testvér árnyékában élő közép-európai országoknak, kevés hely jutott a világpolitikában, nem voltunk jelen úgy, ahogy azt – fájdalom - mainapság tesszük. Itt-ott azért mégis csak alakítottuk, vagy legalábbis megkíséreltük alakítani a történéseket, gondoljunk csak arra, amikor  Kádár János figyelmeztette Dubceket a készülődő intervencióra, vagy arra, hogy szemben a mostani folyamatos harcos retorikával lelkesen helyeseltünk és támogattunk minden békekezdeményezést, így az atomsorompó-egyezményt is.

Mi történt velünk, mi történt a világgal, hogy mára ismét, mintha 1968, vagy akár a magyar 1956 meg sem történt volna, a retrográd vezetők és eszmék korát éljük?  A világ és Európa mai vezetői maguk is, vagy a 68’-as nemzedék tagjai, vagy azok leszármazottai, miért nem követik a szabadság eszményét, azt, amely akkor ugyan elbukott, de az egy híján öt évtized alatt mégis sokat lépett előre, majd egyszer csak ez az évtized - legalábbis számomra - váratlanul meghozta a hátraarcot. Az emberi faj szinte legrosszabb ösztöneitől hajtott vezetők kerültek hatalomra egyre több helyén a világnak Oroszországtól Észak-Koreán át Törökországig, Magyarország után Lengyelországban, az USA-ban, de félő, hogy hamarosan a Franciáknál is.Tévedés ne essék, ezek csak azok az országok, amik szem előtt vannak, a sor viszont hosszan folytatható.

Lehetséges, hogy így fizetünk azért, mert 68’ szereplői ahelyett, hogy amikor beértek a hatalomba és megvalósíthatták volna álmaikat, inkább csak látszattevékenységre voltak hajlandók a társadalmi kiegyenlítettség felé vezető úton. Minden árulás – akárcsak valami sorstragédia - magában hordozza a maga büntetését, mindegy mikor, de a történelem elégtételt vesz?

 Kevés az olyan vezető a mai Európában, mint Merkel, aki érti Bismarck szavait:

„Die Politik ist die Kunst/die Lehre des Möglichen” - azaz: a politika a lehetőségek művészete

és - de ezt már én teszem hozzá, elnézést herr Biscmarck - az apró korrekciók művészete is. A rendszerhibákat Merkel - ellentétben Orbánnal és tettestársaival - javítani szeretné a rendszer teljes, és agyatlan elvetése helyett.

Gondoljunk bele, mi polgárok: mit jelentene nekünk a személyes életünkben a visszatérés, vagy inkább zuhanás a nemzetek háborúkkal, válságokkal terhes Európájához? Egycsapásra megszűnne az áruk és emberek szabad áramlása, a most az Unión belül így-úgy, de mindig kezelhető ellentétek évtizedes, évszázados gyűlölködésekké gennyesednének.  Az eszmék szabad áramlása, hiszen a világhálót ma már nem lehet betiltani, ha kell, „szamizdat” – lásd 1968 - módjára is tovább üzemel, szóval az eszmék terjedésének megregulázása a nemzeti létbe zárt gondolkodókat, gondolatokat tönkreteszi, paranoiássá nyúzza, és mint tudjuk, a paranoia nagyon sok energiát leköt, azaz szív el a fontos gondolatok elől is.

Valóban ezt akarjuk, a végtelen  horizont helyett a falak-tákolta, szűkös magányt? - ezt kérdezi tőlünk szinte nap, mint nap, hol ilyen, hol olyan formában Európa, a világ közös tudatalattija, ezért nem tudjuk se kiköpni, se lenyelni 1968 tudomásul sem vett, elárult hagyatékát.

Végezetül idézzük ide az 1968-as forradalmár, később sok évtized múltán német külügyér, Joschka Fischer örökbecsű felszólítását:

„Legyünk realisták, követeljük a lehetetlent!”

Pálmai Tamás

Szinte hallom a felháborodott, lekicsinylő, az intézményt és az egész amerikai földrészt földbe döngölő szólamokat, amivel a közeljövőben találkozhatunk majd Orbanisztáni regnálók részéről. Az Orbán-tv esti (híradós) meséjében - felteszem - már úgy hangzik el a hír, hogy a magyar embereket és a szabad demokrácia, valamint a szólásszabadság eszményét alázta meg az USA azzal, hogy köszöni, de nem kér a „magyar sámánból”. A még durvábban fogalmazó, szintén mindannyiunk pénzével kitömött kormánymédia biztosan megemlíti a Soros György által vezényelt háttérhatalom hadseregét: a szabadkőműveseket, és az illuminátusokat is, akik ezzel újabb támadást intéztek virágzó államunk boldog népe ellen.  Csodálkoznék, ha Gyurcsány neve nem kerülne elő, hisz az ő keze is biztosan benne van, nem beszélve a baloldali és a liberális eszmék csahosairól.

Holott egy épp ésszel gondolkodó, a demokráciát fontosnak tartó közösségben teljesen normális , hogy tartózkodik minden olyan eseménynek, megnyilvánulónak teret adni, ami veszélyeztetheti azt, amit fontosnak, alapvetőnek gondol. Így érthető, hogy a Wilson Központ döntnökei – ’56-os emlékév ide, ’56-os emlékév oda – inkább nem tesznek eleget a magyar kormány felkérésének, és nem rendeznek nemzetközi konferenciát a témában.  Ott, a nagyvízen túl ugyanis jól tudják, hogy a mai magyar vezetésnek - és hangsúlyozni kell: a vezetésnek, nem magának a magyar népnek - a forradalom igazsága olyan magas, mint hajdúnak a harangöntés, hogy nemzeti gerincű népiesch-eknek is kedvezzünk egy fél mondattal.  A megtisztelő felkérésnek valószínűleg azért nem tesznek eleget, hogy Orbán legalább George Washington, Thomas Jefferson, Abraham Lincoln, Franklin D. Roosevelt, vagy, hogy néhány polgárjogi harcost is említsek: Booker T. Washington, Martin Luther King, Rosa Parks, stb. hazájában még véletlenül se szónokolhasson.  

A magyar diplomácia bohócügyi minisztere és egész minisztériuma blamálta magát, hiszen nem ez az első pofon, sőt ellentétben az Orbán által hazug, fellengzős módon hangoztatott Európának kiosztott sallerektől és kokiktól, ez az elutasítás egy glaszékesztyűs kézzel bevitt valódi gyomros volt.

Mondanám, hogy a hatalom fura urainak érdemes lenne elgondolkodni a történteken, de tudom, hogy ők semmiből nem tanulnak, és szinte bármiből képesek levonni a megfelelő hamis következtetéseket. Emlékezzünk: „ha támadják a kisvasutat, akkor meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig.”  Éééérteeeeeddd?