Mi, akik emlékszünk még arra az évre és hordalékára, az új gazdasági mechanizmusra, amit  a gazdaság irányításának, tervezésének átfogó reformjául szántak, és 1968. január 1-én vezettek be. "A reform három területen hozott lényeges változást: csökkent a központi tervezés szerepe és nőtt a vállalati önállóság, liberalizálták az árakat, vagyis a hatóságilag rögzített árak mellett egyes termékek árai végre a piaci keresletnek megfelelően alakulhattak, valamint a központilag meghatározott bér­rendszer helyét egy flexibilisebb, bizonyos korlátok között a vállalatok által meghatározott szabályozás váltotta fel.1968 terméke azóta is sokezerszer "áldott"  Budapesti Közlekedési Vállalat, - a BKV - az atomsorompó egyezmény genfi beterjesztése, a Párizsból szétspiccelő diáklázadások, a Csehszlovák Kommunista Párt riadt elemzése a spontán mozgalmak létrejöttéről, amelyek a párt irányítása nélkül kezdtek funkcionálni, King tiszteletes meggyilkolása, a Moszkvában tárgyaló Dubcek csehszlovák kormányfőnek címzett  felszólítás, hogy hárítsa el az ellenforradalmi veszélyt. Folytassuk, hiszen még csak májusnál, tartunk! Júniusban diáklázadás söpör végig Jugoszlávián, L.A.-ban meggyilkolják Robert Kennedyt, a szintén merénylet áldozatául esett elnök öccsét, aki kampánykörúton járt az Angyalok városában, a Csehszlovák ellenzéki lapokban - mert ez az év azért Csehszlovákiáról szólt leginkább - megjelenik a 2000 szó, az addig elért demokratikus vívmányok védelmében megfogalmazott kiáltvány.

Júliusban és augusztusban Magyarországon bevezetik a 44 órás munkahetet, a csehszlovákiai tárgyalások során a CSKP legfelső körei ígéretet tesznek a Szovjet vezetésnek többek között a „sajtó kordában tartására”, és a két legnagyobb „ellenforradalmi szervezet” betiltására, ezt követően Pozsonyban öt szocialista ország és Csehszlovákia közös nyilatkozatot ad ki arról, hogy a „szocializmus védelme közös internacionalista kötelesség”. Alig több mint tíz nappal a nyilatkozat kiadása után Csehszlovákia és Magyarország első embere találkozik Komáromban, ahol Kádár burkoltan ugyan, de figyelmezteti partnerét a nemzetközi beavatkozás lehetőségére, ami augusztus 20-án, 200.000 katonával és 5000 harckocsival be is következik. A megszállás során a CSKP és az állam több vezetőjét letartóztatják és Moszkvába szállítják, miközben Jugoszlávia hivatalosan is elítéli az intervenciót, Prágában összeül a CSKP rendkívüli kongresszusa, ahol ellenállást hirdetnek, ezzel szemben a Szlovák Kommunista Párt rendkívüli kongresszusa a szovjetbarát Gustav Husakot választja Dubcek helyett első titkárnak.

Szeptemberben a Kína-barát Albánia elhagyja a keleti tömb katonai szervezetét, a Varsói szerződést. Az év utolsó három hónapja is izgalmasra sikeredett: októberben a Csehszlovák nemzetgyűlés jóváhagyja a megszállást, azaz, aláírják a Szovjet csapatok ideiglenes csehszlovákiai tartózkodásához hozzájáruló szerződést. Novemberben az USA megválasztja - mint azóta kiderült - talán legellentmondásosabb elnökét, Nixont, bár könnyen lehet, hogy Donald Trump még rajta is túltesz. Ebben a hónapban találkoznak a Magas Tátrában a csehszlovákiai magyar értelmiségiek, és ugyancsak ebben a hónapban válik nyilvánvalóvá az albán nacionalizmus térhódítása is egy koszovói diáktüntetésen. December 24-én az Apollo-8 úrhajó Hold-körüli pályára áll, ezzel beteljesítve John F. Kennedy egykori elnök 1961-es kongresszusi beszédében tett ígéretét, hogy még az évtized vége előtt megvalósítják az amerikai holdutazást.  

A fenti vázlatos áttekintés közel sem teljes, hiszen többek között olyan fontos események is kimaradtak belőle, mint mondjuk a romániai  Maros-Magyar tartomány megszüntetése, amely helyén létrehozták Maros, Hargita és Kovászna megyéket, vagy nem írtam arról a tüntetésről sem, amelyet azért szerveztek, hogy Hargita megye székhelye Csíkszereda legyen.  Arról sem esett szó, hogy még az év vége előtt, karácsony második napján a Palesztin Népi Felszabadítási Front terroristái a milánói repülőtéren tüzet nyitottak az EL-AL izraeli légitársaság gépére, és a frankfurti diáklázadás is kimaradt a felsorolásból.

Ha csak ennyi lett volna 1968, - de persze több volt ennél - már akkor érdekes lenne a párhuzam az előttünk, és a mögöttünk álló évekkel. Tény, hogy akkoriban nekünk, a Nagy testvér árnyékában élő közép-európai országoknak, kevés hely jutott a világpolitikában, nem voltunk jelen úgy, ahogy azt – fájdalom - mainapság tesszük. Itt-ott azért mégis csak alakítottuk, vagy legalábbis megkíséreltük alakítani a történéseket, gondoljunk csak arra, amikor  Kádár János figyelmeztette Dubceket a készülődő intervencióra, vagy arra, hogy szemben a mostani folyamatos harcos retorikával lelkesen helyeseltünk és támogattunk minden békekezdeményezést, így az atomsorompó-egyezményt is.

Mi történt velünk, mi történt a világgal, hogy mára ismét, mintha 1968, vagy akár a magyar 1956 meg sem történt volna, a retrográd vezetők és eszmék korát éljük?  A világ és Európa mai vezetői maguk is, vagy a 68’-as nemzedék tagjai, vagy azok leszármazottai, miért nem követik a szabadság eszményét, azt, amely akkor ugyan elbukott, de az egy híján öt évtized alatt mégis sokat lépett előre, majd egyszer csak ez az évtized - legalábbis számomra - váratlanul meghozta a hátraarcot. Az emberi faj szinte legrosszabb ösztöneitől hajtott vezetők kerültek hatalomra egyre több helyén a világnak Oroszországtól Észak-Koreán át Törökországig, Magyarország után Lengyelországban, az USA-ban, de félő, hogy hamarosan a Franciáknál is.Tévedés ne essék, ezek csak azok az országok, amik szem előtt vannak, a sor viszont hosszan folytatható.

Lehetséges, hogy így fizetünk azért, mert 68’ szereplői ahelyett, hogy amikor beértek a hatalomba és megvalósíthatták volna álmaikat, inkább csak látszattevékenységre voltak hajlandók a társadalmi kiegyenlítettség felé vezető úton. Minden árulás – akárcsak valami sorstragédia - magában hordozza a maga büntetését, mindegy mikor, de a történelem elégtételt vesz?

 Kevés az olyan vezető a mai Európában, mint Merkel, aki érti Bismarck szavait:

„Die Politik ist die Kunst/die Lehre des Möglichen” - azaz: a politika a lehetőségek művészete

és - de ezt már én teszem hozzá, elnézést herr Biscmarck - az apró korrekciók művészete is. A rendszerhibákat Merkel - ellentétben Orbánnal és tettestársaival - javítani szeretné a rendszer teljes, és agyatlan elvetése helyett.

Gondoljunk bele, mi polgárok: mit jelentene nekünk a személyes életünkben a visszatérés, vagy inkább zuhanás a nemzetek háborúkkal, válságokkal terhes Európájához? Egycsapásra megszűnne az áruk és emberek szabad áramlása, a most az Unión belül így-úgy, de mindig kezelhető ellentétek évtizedes, évszázados gyűlölködésekké gennyesednének.  Az eszmék szabad áramlása, hiszen a világhálót ma már nem lehet betiltani, ha kell, „szamizdat” – lásd 1968 - módjára is tovább üzemel, szóval az eszmék terjedésének megregulázása a nemzeti létbe zárt gondolkodókat, gondolatokat tönkreteszi, paranoiássá nyúzza, és mint tudjuk, a paranoia nagyon sok energiát leköt, azaz szív el a fontos gondolatok elől is.

Valóban ezt akarjuk, a végtelen  horizont helyett a falak-tákolta, szűkös magányt? - ezt kérdezi tőlünk szinte nap, mint nap, hol ilyen, hol olyan formában Európa, a világ közös tudatalattija, ezért nem tudjuk se kiköpni, se lenyelni 1968 tudomásul sem vett, elárult hagyatékát.

Végezetül idézzük ide az 1968-as forradalmár, később sok évtized múltán német külügyér, Joschka Fischer örökbecsű felszólítását:

„Legyünk realisták, követeljük a lehetetlent!”

Pálmai Tamás

Mit gondol az angolok kilépésérő?

A brit népszavazás annak a bizonyítéka, hogy Európában számos politikus belpolitikai taktikai játszmákba kezdett, amik aztán elszabadultak és kézbetarthatatlanokká váltak.  David Cameron gyakorlatilag a belpolitikai kampánya elemévé tett egy estleges népszavazást Nagy-Britannia kilépéséről, majd elvesztette az irányítást az események felett, mert az EU-ellenes közbeszéd és kampány megtette hatását és a finisben már hiába érvelt a bennmaradás mellett, a britek a kilépésre szavaztak.  Fordulóponthoz értünk, mert az eredmény világosan megmutatta, nem csak Nagy-Britanniának, hanem az uniónak is, hogy az EU a jelenlegi formájában nem igazán képes meggyőzni a polgárainak jelentős részét arról, hogy szükség van rá.  

Olyan uniót kell felépítenünk, - okulva a történtekből - amelyik nem csak erősebb, átláthatóbb, demokratikusabb, hanem meg is győzi állampolgárait az Európa Uniós tagság fontosságáról.

Áttérve beszélgetésünk valódi témájára, ami persze nem választható el a világ-, de legalábbis az európai folyamatokról, milyen atomenergiával foglalkozó konferencia volt a Brexit napján az Európai Parlamentben?

Konferenciánk alapvetően a paksi bővítésről szólt, de olyan keretben, amelyben vizsgáltuk az atomenergia európai helyzetét is. A paksi új erőmű volt tulajdonképpen az esettanulmány, amin keresztül a résztvevők megvitathatták a helyzetet. 

A konferencia bebizonyította, hogy nem csupán magyar ügynek, nem csak a magyar kormány és az EU közti vita tárgyának tekintik a Paks 2-es bővítést, hanem európai jelentőségű döntésnek is.

Az Unió álláspontja a tagállamok nukleáris projektjeivel kapcsolatban tisztázatlannak és következetlennek tűnik.

Ez így igaz, ám ugyanakkor nagyon érdekes volt, hogy a bizottság részéről felszólalók egyöntetűen úgy látták, hogy a jelenlegi pénzpiaci helyzetben rendkívül nehéz nukleáris erőműveket építeni Európában, egyszerűen azért, mert szemmel láthatóan nem képesek profitot termelő módon működni. Az is tisztázásra vár, hogy az EU hogyan viszonyul azokhoz a kísérletekhez, amelyek részben a nukleáris ipar részéről tapasztalhatók, hogy közpénzeket - legyenek ezek tagállami, vagy uniós közpénzek - szerezzenek az atomerőmű-építésekhez, látván, hogy nem életképesek a piacon. A tagállamok részéről is tapasztalható erőfeszítés, hogy például a belső piaci, a közbeszerzésekre vonatkozó szabályozás kereteit feszegetve próbálnak meg átnyomni számukra kedves projekteket. Pontosan ez történik a paksi bővítés esetében is.

Volt olyan felszólaló, aki védte Paksot?

Nem nagyon, a bizottság igyekezett semleges álláspontra helyezkedni, tekintve, hogy nincs végleges döntés a paksi bővítéssel kapcsolatos eljárásokban. Amiket elmondtak, az azt mutatta, hogy nagyon komoly aggodalmak vannak és nagyon komoly kritikák fogalmazódtak meg azzal kapcsolatban, hogy életképes-e és összefér-e az egyáltalán a paksi bővítés projektje az Uniós joggal. Természetesen a végső döntést a biztosok kollégiuma hozza majd meg, erre vonatkozóan nem bocsátkoznék jóslásokba. Az látszik, hogy a bizottságban a paksi esetet egyfajta precedensnek tekinthetjük, aminél lemérhető, hogy az effajta kérdésekben milyen álláspontot alakít majd ki az Unió.  A felszólalások élesen bírálták részben a finanszírozást, a megtérülés szempontjából pedig jeles nemzetközi szakértők mutatták ki, hogy gyakorlatilag nem lehetséges olyan atomerőmű-építést megvalósítani Pakson, amelyik kifizetődő.

Megvitatták a biztonságosság kérdéseit is?

Jelen volt többek között Oleg Bodrov, az orosz Green World környezetvédelmi szervezet vezetője, akik a Paks mintájának szánt Leningrád 2. erőmű építésénél tártak fel nagyon súlyos hiányosságokat, visszaéléseket és problémákat. Ő arról számolt be, hogy az a konstrukció - ami egyébként teljesen kipróbálatlan, hiszen ilyen típusú erőmű még sehol sem működik a világban, így kísérleti nyulakként nézünk az erőműépítés elé – csak papíron működik, kulcskérdés tehát a gyakorlati kivitelezés.

Amennyiben nincs nagyon szigorú és erős ellenőrzés az építkezés fölött, akkor komoly biztonsági kockázatok jelenhetnek meg.

Magyarországon az ellenőrző hatóságok függetlenségét az Orbán – kormány meglehetősen aláásta, kérdéses, hogy a paksi bővítésnél képesek lesznek-e kiharcolni az építkezés során elfogulatlanul és politikai nyomástól mentesen, kizárólag a maximális biztonság és a környezeti szempontok érvényesítését.

Végül is megépül Paks 2?

A kétségek egyre erősödnek. Nem csak az Uniós vizsgálatok eredményei áshatják alá a bővítést, hanem az a pénzügyi bizonytalanság is, ami az orosz finanszírozás körül kialakult, mivel a kijelölt orosz állami bank – a Vnyesekonom Bank – gyakorlatilag csődbe ment, az orosz állam jelenleg annyi pénzt biztosít a banknak, hogy a fennálló kötelezettségeit egyelőre teljesíteni tudja. A tőkehiányt nem tudják pótolni, ezért nem tudható, hogy az oroszok képesek lesznek-e az építkezéshez szükséges pénz biztosítására. Magyarországnak nyilvánvalóan nincs erre pénze, máshonnan pedig ilyen futamidejű, és nukleáris projektre szóló hitelt nem nagyon tudunk szerezni, márpedig ebben az esetben pont kerülhet az egész kaland végére.

Mintha mára a magyar kormány is hezitálna.

A magyar kormány izgalmas pályát fut be, mert amikor felvetek egy-egy problémát, akkor heves tagadásba ütközöm, aztán hosszabb-rövidebb idő után csúszásokkal ugyan, de maguk is elkezdenek válaszokat megfogalmazni az általam említett problémákra. Másfél évvel ezelőtt vetettem fel először például a finanszírozás nehézségeivel kapcsolatos kételyemet, és fél éve mondom, hogy a finanszírozó bank csődben van.

Eddig hevesen tagadták, hogy bármilyen pénzügyi probléma lenne, most pedig már Lázár János is alternatív finanszírozási lehetőségekről beszél, és Szijjártó is elismerte a bank súlyos helyzetének tényét, bár ő még bizonygatja, hogy a probléma megoldódott.

 Az Unió eddig minden eljárásban az általam felvetett szempontok érvényessége mellett tette le a voksát. Ezzel előbb-utóbb a kormánynak is szembe kell néznie.

Az nagy kérdés, hogy amennyiben a kormány is belátja az új erőműépítés képtelenségét, vagy a feltételek nem teszik lehetővé, hogy megépítsék, Magyarország milyen feltételekkel tud kiszállni?

A múlt héten a párizsi székhelyű nemzetközi választott bíróság ítéletében az orosz Atomsztrojekszportnak – ugyanannak a cégnek, amely a paksi bővítésben is részt vesz – ötszázötven millió euró kártérítést ítélt meg Bulgáriával szemben, mert Bulgária a korábbi megállapodást felmondva abbahagyta a belenei atomerőmű építését. Attól tartok, hogy a magyar kormány, amelyik rossz feltételekkel szerződött Oroszországgal, kártérítési kötelezettséggel tartozik az esetleges felmondás után, de biztos vagyok benne, hogy még akkor is messze ez lenne a jobb megoldás.  Azért, hogy a legkevesebbet kelljen ilyen jogcímen fizetnünk, lehető leghamarabb fel kell mondanunk a szerződést.  Itt az ideje, hogy a magyar kormány is belássa, hogy az adófizetők érdekében – ha már belehúzta az országot ebbe a csőbe – cselekednie kell, mert csak így csökkentheti a minden állampolgárt érintő későbbi fizetési kötelezettséget.