Mi, akik emlékszünk még arra az évre és hordalékára, az új gazdasági mechanizmusra, amit  a gazdaság irányításának, tervezésének átfogó reformjául szántak, és 1968. január 1-én vezettek be. "A reform három területen hozott lényeges változást: csökkent a központi tervezés szerepe és nőtt a vállalati önállóság, liberalizálták az árakat, vagyis a hatóságilag rögzített árak mellett egyes termékek árai végre a piaci keresletnek megfelelően alakulhattak, valamint a központilag meghatározott bér­rendszer helyét egy flexibilisebb, bizonyos korlátok között a vállalatok által meghatározott szabályozás váltotta fel.1968 terméke azóta is sokezerszer "áldott"  Budapesti Közlekedési Vállalat, - a BKV - az atomsorompó egyezmény genfi beterjesztése, a Párizsból szétspiccelő diáklázadások, a Csehszlovák Kommunista Párt riadt elemzése a spontán mozgalmak létrejöttéről, amelyek a párt irányítása nélkül kezdtek funkcionálni, King tiszteletes meggyilkolása, a Moszkvában tárgyaló Dubcek csehszlovák kormányfőnek címzett  felszólítás, hogy hárítsa el az ellenforradalmi veszélyt. Folytassuk, hiszen még csak májusnál, tartunk! Júniusban diáklázadás söpör végig Jugoszlávián, L.A.-ban meggyilkolják Robert Kennedyt, a szintén merénylet áldozatául esett elnök öccsét, aki kampánykörúton járt az Angyalok városában, a Csehszlovák ellenzéki lapokban - mert ez az év azért Csehszlovákiáról szólt leginkább - megjelenik a 2000 szó, az addig elért demokratikus vívmányok védelmében megfogalmazott kiáltvány.

Júliusban és augusztusban Magyarországon bevezetik a 44 órás munkahetet, a csehszlovákiai tárgyalások során a CSKP legfelső körei ígéretet tesznek a Szovjet vezetésnek többek között a „sajtó kordában tartására”, és a két legnagyobb „ellenforradalmi szervezet” betiltására, ezt követően Pozsonyban öt szocialista ország és Csehszlovákia közös nyilatkozatot ad ki arról, hogy a „szocializmus védelme közös internacionalista kötelesség”. Alig több mint tíz nappal a nyilatkozat kiadása után Csehszlovákia és Magyarország első embere találkozik Komáromban, ahol Kádár burkoltan ugyan, de figyelmezteti partnerét a nemzetközi beavatkozás lehetőségére, ami augusztus 20-án, 200.000 katonával és 5000 harckocsival be is következik. A megszállás során a CSKP és az állam több vezetőjét letartóztatják és Moszkvába szállítják, miközben Jugoszlávia hivatalosan is elítéli az intervenciót, Prágában összeül a CSKP rendkívüli kongresszusa, ahol ellenállást hirdetnek, ezzel szemben a Szlovák Kommunista Párt rendkívüli kongresszusa a szovjetbarát Gustav Husakot választja Dubcek helyett első titkárnak.

Szeptemberben a Kína-barát Albánia elhagyja a keleti tömb katonai szervezetét, a Varsói szerződést. Az év utolsó három hónapja is izgalmasra sikeredett: októberben a Csehszlovák nemzetgyűlés jóváhagyja a megszállást, azaz, aláírják a Szovjet csapatok ideiglenes csehszlovákiai tartózkodásához hozzájáruló szerződést. Novemberben az USA megválasztja - mint azóta kiderült - talán legellentmondásosabb elnökét, Nixont, bár könnyen lehet, hogy Donald Trump még rajta is túltesz. Ebben a hónapban találkoznak a Magas Tátrában a csehszlovákiai magyar értelmiségiek, és ugyancsak ebben a hónapban válik nyilvánvalóvá az albán nacionalizmus térhódítása is egy koszovói diáktüntetésen. December 24-én az Apollo-8 úrhajó Hold-körüli pályára áll, ezzel beteljesítve John F. Kennedy egykori elnök 1961-es kongresszusi beszédében tett ígéretét, hogy még az évtized vége előtt megvalósítják az amerikai holdutazást.  

A fenti vázlatos áttekintés közel sem teljes, hiszen többek között olyan fontos események is kimaradtak belőle, mint mondjuk a romániai  Maros-Magyar tartomány megszüntetése, amely helyén létrehozták Maros, Hargita és Kovászna megyéket, vagy nem írtam arról a tüntetésről sem, amelyet azért szerveztek, hogy Hargita megye székhelye Csíkszereda legyen.  Arról sem esett szó, hogy még az év vége előtt, karácsony második napján a Palesztin Népi Felszabadítási Front terroristái a milánói repülőtéren tüzet nyitottak az EL-AL izraeli légitársaság gépére, és a frankfurti diáklázadás is kimaradt a felsorolásból.

Ha csak ennyi lett volna 1968, - de persze több volt ennél - már akkor érdekes lenne a párhuzam az előttünk, és a mögöttünk álló évekkel. Tény, hogy akkoriban nekünk, a Nagy testvér árnyékában élő közép-európai országoknak, kevés hely jutott a világpolitikában, nem voltunk jelen úgy, ahogy azt – fájdalom - mainapság tesszük. Itt-ott azért mégis csak alakítottuk, vagy legalábbis megkíséreltük alakítani a történéseket, gondoljunk csak arra, amikor  Kádár János figyelmeztette Dubceket a készülődő intervencióra, vagy arra, hogy szemben a mostani folyamatos harcos retorikával lelkesen helyeseltünk és támogattunk minden békekezdeményezést, így az atomsorompó-egyezményt is.

Mi történt velünk, mi történt a világgal, hogy mára ismét, mintha 1968, vagy akár a magyar 1956 meg sem történt volna, a retrográd vezetők és eszmék korát éljük?  A világ és Európa mai vezetői maguk is, vagy a 68’-as nemzedék tagjai, vagy azok leszármazottai, miért nem követik a szabadság eszményét, azt, amely akkor ugyan elbukott, de az egy híján öt évtized alatt mégis sokat lépett előre, majd egyszer csak ez az évtized - legalábbis számomra - váratlanul meghozta a hátraarcot. Az emberi faj szinte legrosszabb ösztöneitől hajtott vezetők kerültek hatalomra egyre több helyén a világnak Oroszországtól Észak-Koreán át Törökországig, Magyarország után Lengyelországban, az USA-ban, de félő, hogy hamarosan a Franciáknál is.Tévedés ne essék, ezek csak azok az országok, amik szem előtt vannak, a sor viszont hosszan folytatható.

Lehetséges, hogy így fizetünk azért, mert 68’ szereplői ahelyett, hogy amikor beértek a hatalomba és megvalósíthatták volna álmaikat, inkább csak látszattevékenységre voltak hajlandók a társadalmi kiegyenlítettség felé vezető úton. Minden árulás – akárcsak valami sorstragédia - magában hordozza a maga büntetését, mindegy mikor, de a történelem elégtételt vesz?

 Kevés az olyan vezető a mai Európában, mint Merkel, aki érti Bismarck szavait:

„Die Politik ist die Kunst/die Lehre des Möglichen” - azaz: a politika a lehetőségek művészete

és - de ezt már én teszem hozzá, elnézést herr Biscmarck - az apró korrekciók művészete is. A rendszerhibákat Merkel - ellentétben Orbánnal és tettestársaival - javítani szeretné a rendszer teljes, és agyatlan elvetése helyett.

Gondoljunk bele, mi polgárok: mit jelentene nekünk a személyes életünkben a visszatérés, vagy inkább zuhanás a nemzetek háborúkkal, válságokkal terhes Európájához? Egycsapásra megszűnne az áruk és emberek szabad áramlása, a most az Unión belül így-úgy, de mindig kezelhető ellentétek évtizedes, évszázados gyűlölködésekké gennyesednének.  Az eszmék szabad áramlása, hiszen a világhálót ma már nem lehet betiltani, ha kell, „szamizdat” – lásd 1968 - módjára is tovább üzemel, szóval az eszmék terjedésének megregulázása a nemzeti létbe zárt gondolkodókat, gondolatokat tönkreteszi, paranoiássá nyúzza, és mint tudjuk, a paranoia nagyon sok energiát leköt, azaz szív el a fontos gondolatok elől is.

Valóban ezt akarjuk, a végtelen  horizont helyett a falak-tákolta, szűkös magányt? - ezt kérdezi tőlünk szinte nap, mint nap, hol ilyen, hol olyan formában Európa, a világ közös tudatalattija, ezért nem tudjuk se kiköpni, se lenyelni 1968 tudomásul sem vett, elárult hagyatékát.

Végezetül idézzük ide az 1968-as forradalmár, később sok évtized múltán német külügyér, Joschka Fischer örökbecsű felszólítását:

„Legyünk realisták, követeljük a lehetetlent!”

Pálmai Tamás

A migráció rendkívül összetett jelenség és nem lehet a vele összefüggésben álló más területek – gazdaság, politika, történelem, környezet, erőforrások, demográfia, kultúra – megértése nélkül megérteni és (megpróbálni) kezelni.

Az ENSZ vezet egy olyan statisztikát, hogy hány ember kénytelen elhagyni otthonát. 2015-ben 244 millió (a világ népességének 3%-a) ember vett részt országhatár-átlépéssel járó ún. nemzetközi migrációban. Ez naponta átlagosan 34 ezer embert jelent. 2015-ben a lakóhelyét kényszer hatása alatt elhagyott emberek száma 65,3 millió volt. A legtöbb ember Szíriában, Afganisztánban és Irakban vált otthontalanná, őket különböző afrikai országok és Pakisztán követik. Sok adat megtalálható a következő címen: http://www.unhcr.org/.

Az összefoglaló néven migránsnak nevezett ember lehet bevándorló, kivándorló, menekült, menedékkérő. A migráció oka szerint is megkülönböztethetők, de erről később.

A migránsok, ha lehet, saját országukban vagy egy ahhoz közeli országban igyekeznek menedéket találni, hogy a kiváltó ok megszűntével haza tudjanak menni. De egyre jelentősebb a kontinenseken belüli és közötti migráció is, amint az az alábbi térképekről is látható.

               Migrációs mozgások a világban irány és nagyság szerint (még a szíriai háború kitörése előtt)

A nemzetközi migráció számait növeli az a tény, hogy valamikor Afrikán belül szabadon vándorolhattak az emberek a megélhetési lehetőségeket követve, míg ma 40-nél több ország határai szabdalják a kontinenst.

A migráció kiváltó okai között általában első helyen szerepelnek a háborús konfliktusok. A háborús övezetekben élő emberek azért menekülnek, hogy mentsék az életüket.

Rögtön utána következnek a környezeti katasztrófák, illetve feszültségek. Az árvizek, tájfunok, földcsuszamlások, földrengések stb. elől azonnal menekülni kell, de menekülni kell a szárazság miatt élhetetlenné vált területekről is. Ember okozta katasztrófák is kiváltanak migrációt, például az atombalesetek és a súlyos környezetszennyezések.

A háborúk mögött is sokszor a fenntarthatóság hiányával kapcsolatos okok állnak, mint az erőforrás-szűkösség, az élelmiszerhez, vízhez való hozzáférés hiánya vagy a túlnépesedés.

   Migrációs mozgások a világban irány és ok szerint (zöld: munka; piros: menekültek; barna: belső menekültek)

Az előttünk álló időszak nagy kérdése, hogy milyen hatással lesz az éghajlatváltozás a migrációra. A klímaváltozás ugyanis a Föld nagy területeit teszi élhetetlenné azzal, hogy elsivatagosodást okoz, csökkenti az élelmiszertermelés lehetőségét, a vízhez való hozzáférést, vagy azzal, hogy területeket önt el vízzel. Egyes tanulmányok szerint a „klímigránsok” száma 2050-ig elérheti a 150 milliót. Az alábbi kép azt mutatja, mi maradt egy bangladesi faluból, miután elöntötte a tengervíz.

                      Ez a kép  az Alaszkában található egyik veszélyeztetett szigeten készült.

Sok országban a migrációt politikai okok váltják ki. Az országot uraló elit vagy elnyomó hatalom a rendelkezésére álló jogi és erőszakos eszközökkel üldözi az ellenzőit, ezért menekülni kell. Ilyen volt 1956 is 200 ezer magyar menekülttel.

Az ún. gazdasági migránsoknak több kategóriája van. Az enyhébb kategóriába tartoznak azok az emberek, akiknek biztosított a megélhetésük valamilyen szinten a saját országukban, de jobbra vágynak. Sajnos itt is tudunk magyar példát említeni, az utóbbi években Nyugatra eltávozott több százezer honfitársunkat. A gazdasági menekültek súlyosabb kategóriájába azok az emberek tartoznak, akiknek otthon nincs megélhetésük. Ez a helyzet a leginkább egyes afrikai országokra jellemző. Bár megindult bizonyos gazdasági fejlődés Afrikában, de ez nem csökkentette a reménytelen helyzetben lévő emberek számát – a többletjövedelmet ugyanis elviszik az elitek.

Vannak olyan afrikai társadalmak, ahol a fiatal férfiak számára kötelező az Európába történő kivándorlás. A túlnépesedés miatt ugyanis a családok jövedelme nem elég, munkalehetőség nincs, a család az Európába költözött tagok hazautalt pénzéből él. Több afrikai ország GDP-jének 15-20%-át teszik ki a hazautalt pénzek. „Barca vagy barzakh” tartja a helyi mondás, ami azt jelenti, hogy Barcelona vagy a halál. Az alábbi képen az látható, hogy még a sok méter magas kerítés sem jelent feltétlenül akadályt (a kép Marokkó és a spanyol exklávé, Melilla határán készült).

Mihály Lili