A mindenki ellen harcoló - bátran feláldozva Magyarország jó hírét a világban - Orbán messze nem akkora hős, ha két idős nénike az utcájában sétálgat. Demokráciákban páratlan, hogy békeidőben – mert lássuk be, szerencsére az van nálunk, nem úgy a miniszterelnök fejében – folyamatosan készenléti rendőrök hada kell, hogy kísérje a miniszterelnököt, és hermetikusan lezárva tartsa az utcát, ahol álomra hajtja a fejét.
Történt a minap, hogy két 70-75 év körüli néni – kijátszva a titkosrendőrök éberségét – elsétált a Cinege utcai rezidencia felé azzal az alávaló szándékkal, – előre megfontoltan – hogy saját készítésű tacepaojukat kiragasszák a még fel nem szentelt ajtajára. Érthető, hogy az ilyen migránsokkal terhelt, fokozott éberséget igénylő időkben, mint amilyennel Orbán riogat, nem lehet viccelni a terrorista-gyanús nénikkel!
Hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem: a két elvetemült nőnemű fogta a papírlapot, egyikük kikapta a táskájából a celluxát, és ragasztottak. Nem akárhová, hanem az Orbán-klán deszkakapujára. Ám ekkor a fák törzsének rejtekéből előugrott két civilruhás, ámde rendőr, és vegzálni kezdték a minden bizonnyal terroristáknak kinéző néniket, elvették igazolványaikat, majd hívásukra megjött az erősítés is, 3 autóval megérkeztek az egyenruhás bajtársak.
De nézzük, mit is írtak figyelemfelkeltő papírjaikra a nyugdíjasok, akiknek volt annyi vér a pucájukban, - bocs hölgyek - hogy elbuszozzanak a kies Cinegébe – na jó, tehetik, hiszen pártunk és kormányunk jóvoltából, egyenlőre még, bár ki tudja mi lesz a megtorlás, ingyen utazhatnak össze-vissza kies fővárosunkban – véleményt nyilvánítani:
„Itt lakik egy gyáva miniszterelnök, aki eladta a magyar népet a pénzhatalomnak.”
A helyszíni kihallgatás-gyanús kérdezősködésre az egyik néni kifakadt:
„Most töltöm a hetvenötöt, mit képzel, ki vagyok én, egy terrorista? Vagy micsoda? Hát ez egy gyalázat.”
majd társa a „bűnben” hozzátette:
„Én szégyellem magam, hogy ebben az országban élek.”
Tény: Orbán Viktor házának környékét a TEK védi. A főigazgató legutóbb a személy- és létesítménybiztonsági intézkedést március végéig hosszabbította meg, mivel a területen védett személyek tartózkodásával, közlekedésével kell számolni. Az intézkedés alapján a környéket bármikor lezárhatják, a forgalmat korlátozhatják, megtilthatják azt is, hogy az érintett területre valaki belépjen, vagy onnan távozzon.
„Én érzem a puskapor szagát, érzem, hogy mi van a levegőben, és higgyétek el, nagy dolgok vannak készülőben. A tavaszi szelek nagy változásokat fognak hozni, érdemes mindenkinek mozgósítani az álmait"
A fenti idézet a 2005-ös Orbán száját hagyta el. Akkor is egy választásra készült. A 2017-es Orbán fokozva a vészjóslást ilyeneket vizionál – csak remélni merem, akarom, hogy nem az egész nemzetnek, csupán az ő sleppjének –
“mégsem dőlhetünk hátra”
és, hogy:
“két nagyobb roham között időt nyertünk”
továbbá:
“a vihar nem ült el, csak átmenetileg lecsendesedett”.
És, hogy mivel magyarázza, hogy – úgy véli - mindent megtehet Magyarországon?
“ez a valóság, és ezt nem írhatja felül semmiféle emberi jogi szépelgő handabanda”
Pedig felülírni jó, plajbászra fel, és akkor - hogy orbáni stílusba fejezzem be - 2018-ban győznek az X -Menek, akik esetünkben nem mutánsok, hanem demokraták lesznek.
Újabb országimázs-kampányba kezdett a kormány, vagy a helyi „hallja-kenddel” szaladt el a ló? Nem tudni a pontos választ, sajnos mindkét lehetőség egyenlő eséllyel lehet a befutó. Elszabadult hajóágyúként dúl a magyar határvédelem: üt, ver, kutyákkal támad a déli határvidékén – a szerb határnál – a menekültekre.
Az embertelen, szadista "vendéglátásról" a svéd Aftonbladet hosszú cikkben számol be a határt megjárt menekültekkel készített beszélgetések alapján, melyeket alátámasztanak a helyszínen szolgálatot teljesítő Orvosok Határok Nélkül segítő szervezet munkatársai is.
„Magában az erőszakban nincs semmi új. Ősszel minden héten két-három megvert bevándorló került a klinikára.”
– nyilatkozta a lapnak Andrea Contenta, a szervezet segítő koordinátora, majd hozzátette:
„Nem tudjuk megerősíteni, hogy mi történt pontosan. De azt látjuk, hogy a sérülések ökölcsapásoktól, gumibotoktól és kutyaharapásokból származnak.”
Megtudhatjuk a hátborzongató riportból, hogy eddig is sorozatosan kaptak híreket a határon szolgálók – tisztelet a kivételnek, hisz biztosan ott sem teljesít mindenki 100%-osan – brutalitásáról, amit a magyar „illetékes elvtárs” természetesen tagadott és kikért magának.Hivatalos tagadás ide, felháborodott cáfolgatás oda, az utóbbi hetekben történhetett valami, aminek hatására az eddigieknél sokkal súlyosabb, és tömegesen elkövetett bántalmazás-cunami indult el. Egy nap alatt húsz bevándorlót kellett ellátni, akik mind hasonló sérülések nyomait viselték magukon.
Az ellátottak egybehangzóan állították, hogy a sebesüléseket a magyar egyenruhások és kutyáik okozták.
Meddig hiszik még el azok a „kisemberek”, akik tevékeny részt vállalnak az efféle brutalitásból, hogy elég lesz majd annyit mondani, hogy
„parancsra tettem”?
A menekültek beszámolói szerint néha „csak a pénzüket (?), ruháikat vették el, telefonjukat törték össze - természetesen „véletlenül” - de megesett az is, hogy alsóneműre vetkőztették némelyiküket és a téli hidegben vízzel locsolták. Minderre nincs független tanú, aki megerősíthetné, csak a sebesülésekből lehet következtetni, hogy a sértettek nem a levegőbe beszéltek.
A koordinátor szerint:
„Az a cél, hogy a fizikai bántalmazásokon keresztül pszichológiailag is kikészítsék a menekülteket”
Nem ez az első eset, és nem az első szervezet, - Catholic Relief Services (CRS, Katolikus Segélyszolgálat), Jezsuita Menekültsegítő Szolgálat (JRS), Human Rights Watch, Helsinki Bizottság, Orvosok Határok Nélkül - amely ilyen vádak vet fel a magyarországi bánásmóddal kapcsolatban, de a kormány, ahová a nemzetközi szervezetek minden esetben panasszal fordultak, ahelyett, hogy kivizsgálta volna az eseteket, a tendenciát, inkább a jól bevált „ sorosozós, politikai támadásos, liberális lejáratós” maszlaggal igyekeztek takaródzni.
Vállalva a naivitás bélyegét, meg kell említenem a regnáló kormányon túl az egyes ember a felelősségét is. Hogy néz reggel a tükörbe, hogy köszön el a gyerekétől, feleségétől az, aki hajlandó naponta védtelen embereket ütni, verni?
„Szervusztok, megyek dolgozni, megverek, akit érek, te gyerek, tanulj jól az iskolában, és asszony, estére, amikor megfáradva hazajövök, legyen meleg vacsora!”
XXI. század, Európa….Ja, mi pedig - ahogy a fidesz-médiából ömlő reklámokból megtudhatjuk - nem csak jobban teljesítünk, de erősödünk is, talán, hogy minél jobban menjen a "migrácsverés".
Már mindent, és annak az ellenkezőjét – ami jelen esetben nem a semmi – is kivesézték Orbán pillanatig sem rejtjelezetten fajgyűlölő megnyilvánulása kapcsán. Egy kitételről azonban eddig csak kevesen értekeztek: „Ezelőtt néhány évvel kivégzés járt az ilyen mondatokért, de ma már lehet ilyeneket mondani, mert az élet igazolta, hogy a túl nagy keveredés bajjal jár.” Ebből a mondatból egyértelműen kiderül, hogy messze nem „elszólás” a miniszterelnök fajelmélete, nem, zsigereiben eddig is így érzett, csak „nagybátran” nem hangoztatta.
Orbán most látta elérkezettnek az időt és a közállapotot, amikor odáig süllyedtünk, hogy vagy fel sem fogjuk, vagy a temérdek uszítás hatására a többség egyetértően bólogat a XX. század borzalmai után az ilyen, és ehhez hasonló eszmék újra ébresztéséhez.
„Az eddigi rendelkezések mellett, amelyek elsősorban a jövő nemzedékek szoros értelemben vett egészséges származásának biztosítását kívánják szolgálni, nem kisebb jelentőségű feladat annak a célnak elérésére törekedni, hogy a magyar nemzet faji tisztasága megóvassék erősen eltérő fajokkal való vérkeveredésektől, amelyeknek természeti következményei csak további keveredéstől mentes több nemzedéken keresztül oszlanak el.”
(Részlet az 1941. évi XV. törvénycikk miniszteri indoklásából)
Nincs új a nap alatt! Itt van kérem az új utálni való: a „nemmagyar”! Eklatáns példáját láttam a Hír Tv egyik adásban a minap, hogy milyen indulatokat, eszméket szabadít fel, ha „hivatalos helyről” jön a muníció. A téma természetesen ott is a már fent jelzett orbáni el-beszólás volt. Az orbáni hablatyra a saját meghatározásában „polihisztor”-nak aposztrofált, majd a többi résztvevő hatására „ezermesterré” – érdekes választás a Mekk Elekként elhíresült mesefigurára utalni, mivel ő közismerten kedves lúzer, amiből az első jelző biztosan nem állja meg a helyét - lefokozott Kőházy „Fankadeli” Ferencre aki így talált nyilatkozni, lemenve kutyába - bocs, ebek!
„Gondolom, hogy épszívű, épelméjű emberek ezzel nem nagyon vitáznak. …Magyarországon a minőségi kutyatartás soha nem látott mértéket ölt mondjuk a napjainkban, és ott a fajtisztaság ugye nagyon komoly mérőszám. „
A manóba! Kis hazánk ezermestere egyszerűen lekorcsozott mindenkit, aki nem tiszta fajú magyar? Ahhoz, hogy ilyen származásúnak vallhassa magát valaki, meddig kell visszamenőleg papírokkal igazolni, hogy minden felmenője Árpád-leszármazott?
A meglepően gusztustalan és stupid fejtegetés tovább is van, mondom még:
„Ilyen szavakat, hogy „faj”, már ki sem lehet mondani, pedig hát van egy emberi faj, és azon belül vannak különböző rasszok…..micsoda öngyilkos őrület ……, hogy ha mindenkit összekeverünk mindenkivel, akkor abból csak egy szürke lesz……Ha ez így megy tovább…..száz éven belül…nem lenne szőke, kék szemű kisfiú. És ez amúgy miért jó?”
A megfelelő papírokkal rendelkező honfitárs jellemzője tényleg a kék szem, és a szőke haj? Ez nem egy másik rassz fajgyűlölő szövege volt, Németországból? Itt jegyezném meg, hogy a honalapítói intelem, amit István fiához, Imre herceghez intézett „A vendégek befogadásáról és gyámolításáról” szóló fejezetében így szól:
„Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti…… Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”
Ez köszönő viszonyban sincs Magyarország saját maga által felkent mindentudójának szélfútta, zavaros, legújabb kori fajelméleteket tákoló gondolataival, értelmezésével:
„Természetesen mindenkit szívesen fogadunk, de az ország alapvető etnikai karakterének a megváltoztatását nem szabad kockáztatni, mert az szerintem az országot nem fölértékeli, hanem leértékeli, és káoszba taszítaná.”
Etnikai homogenitás nem létezik, nem csak Magyarországon, hanem sehol a világon, egy kis családfakutatással mindenki utánajárhat.
Azt, hogy milyen is pontosan a megálmodott „kivételes magyar faj”, Orbán sem tudta pontosan felvázolni, tehát kétségek között hagyta hívői sokaságát:
„Úgyhogy természetesen mi, magyarok etnikailag heterogének vagyunk abban az értelemben, hogy európai nemzet vagyunk. Ha csak a neveket itt felolvasnánk, lenne itt minden: a bunyeváctól a svábig, de ettől függetlenül ez mégiscsak etnikailag egy bizonyos sávon belül maradó sokszínűség. Tehát egyfajta etnikai homogenitás, egy civilizáción belül vagyunk. Szerintem ennek a megőrzése kulcskérdés.”
A ráncfelvarrást, - amit nevezzünk egyszerűen forráshamisításnak - miszerint Orbán csupán a kulturális homogenitásról beszélt, azért eszközölte az „écagyár” az eset után két nappal, mert bel- és külföldön egyaránt nem várt visszhangja lett a nácizmusra hajazó kijelentésnek. Tehát a nemes igyekezet, amivel a főnök presztízsét akarták megóvni, későn is jött, és nem is változtatott sokat a leányzó fekvésén, hiszen a Horthy-korszakban a „kulturális homogenitást”, a „magyar kultúrfölény” hitében való ringatózásként használták, ami persze egyet jelentett akkor is, és most is minden más nép kultúrájának lenézésével.
A beszéd egy pontján a szerző – legyen az bárki - elárulja, hogy szinte semmi tárgyi tudás és értelem sincs a pulpituson ágáló előadó mögött, hiszen mit is vall be, óvatlanul?
„Magyarországon bármire azt mondani, hogy jó, rendkívül kockázatos. Margaret Thatcher mondta azt, hogy a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik, és ezt sokáig nem értettem, különösen a nyolcvanas években nem értettem. Nemcsak azért, mert nem tudtam elképzelni, hogy milyen az, ami utána következik, hanem nem is tudtam, hogy ez mit jelent, de most azért már látom. Például jelent cinizmust, ez egy örökség.”
Még egy szubjektív megjegyzés: láttam a bejátszást a fent tárgyalt mondókáról, és Orbán akármilyen indíttatásból tette is, a mimikája, test-beszéde csúfondáros örömet sugallt, vidám és büszke volt az istenadta, hisz provokálhatott határon innen és túl egyaránt. És jelenleg ő Magyarország első számú politikusa. Hiába csoffadt, hiába kukacos, kicsi és beteges, de a miénk?
Végezetül egy idézet, ezúttal azonban nem ebből a gyomorforgatóan veszélyes blablából, hanem Pearl Buck 1938-ban, a kínai paraszti élet valósághű ábrázolásáért Nobel-díjat nyert amerikai írónő magyarul „A kínai rabszolgalány” címen megjelent regényéből:
"Ha egy országban külföldiek jönnek, a legjobb, amit tehetünk, hogy megakadályozzuk, hogy külföldiek maradjanak. Más szóval összeházasítjuk a fiataljainkat velük, akik gyerekeket szülnek. A háború költséges, a szeretet olcsó."
Igen az öreg kínai mondatatában több az értelem, mint Magyarország jelenlegi miniszterelnökének teljes életművében. Csak, hogy el ne feledjük:
A „Tiltakozunk a Lukács szobor eltávolítása ellen” facebook-csoport azután alakult, hogy a fővárosi közgyűlés megszavazta a filozófus Szent István parki szobrának eltávolítását. Most egy sebességgel feljebb kapcsoltak.
A csoport - amelynek tagjai többek között Heller Ágnes filozófus, Demszky Gábor, Budapest volt főpolgármestere, Weiss János filozófus, Erős Ferenc szociálpszichológus, Dalos György író és, ahogy régen mondták: „még sokan mások - először petíciót tett közzé az interneten a szobor védelmében, amit eddig közel 400-an írtak alá. A múlt hétvégén demonstrációt szerveztek – erről a Városi Kurír elsők között számolt be - a Szent István parkba. A hideg, de napfényes délutánon Heller Ágnes és Demszky Gábor mellett Kardos András, az éppen felszámolás alatt álló Lukács archívum munkatársa is felszólalt. A következő három hétben ugyan ott a „Slejm, a torkon ragadt politika”- csoport szervez összejövetelt „Ismerjük meg Lukács Györgyöt” címmel, majd ismét az eltávolítást ellenzők csapata következik.
Egyelőre azonban maradjunk még a múlt hétvégi délutánnál, itt került ugyanis szóba az is, hogy az elbontás határidejének közeledtével Tóth József - a kerület polgármestere - kérte Tarlós Istvánt, adja át Varga Imre művét a kerületnek, hogy méltó közterületen ismét felállíthassák. Tarlós azóta a rá jellemző „hózentróger-húzogató” stílusban nyilatkozott a kérésről, hozzá téve, hogy majd a közgyűlés dönt. Senkinek ne legyenek illúziói, a testület a kormánypárti és magát az eltávolítás gondolatát felvető Jobbikos tagok többségével combos elutasítást jelent.
A „Tiltakozunk a Lukács szobor eltávolítása ellen csoport” - bízva a nyilvánosság erejében - mos az alábbi nyílt levelet küldte Tarlós Istvánnak, és valamennyi fővárosi önkormányzati képviselőnek, valamint a sajtónak.
Nyílt levél!
Tarlós István főpolgármester,
valamint valamennyi
fővárosi önkormányzati képviselő részére
Főpolgármester Úr!
Képviselő Urak és Hölgyek!
Mi, akik a főváros egyik fontos szobráért aggódunk, - csak zárójelben jegyezzük meg, hogy nem mellesleg féltjük a szobor által megszemélyesített Lukács György tudományos megítélését is, ám ezt a vitát most nem akarjuk nyitni - ezért levelünk hangsúlyozottan az általunk féltett műalkotásért, Varga Imre Lukács György szobrának megvédéséért emel szót.
Azzal sem foglalkozunk most, hogy ennek a városnak az elöljárói miért tették a szoborral, amit tettek, minket egyelőre egyetlen cél vezérel, hogy az alkotás - ha új helyen is, de - közterületen állíttassék fel, és ehhez igen jó alap, hogy a XIII. kerület, amennyiben megkaphatja, azt ismét felállítja. Azzal a sajtóban olvasott megfogalmazással, hogy a főváros nem akarja eladni a művet saját kerületének, nem tudunk mit kezdeni, hiszen ezt a szobrot 1985-ben egyszer már kifizették mindannyiunk közpénzéből, miért kellene újra fizetni érte - de ez is csak részletkérdés.
Mi, ennek a levélnek, vagy ha úgy jobban tetszik, a petíciónak az aláírói azt kérjük, ne tüntessenek el teljesen a fővárosból egy fontos műalkotást.
Azt kérjük tehát Önöktől, - mint a főváros képviselőitől - hogy adják át a szobrot annak a kerületnek, amely méltón kíván adózni a mű, annak modellje, és alkotója előtt.
Bízva abban, hogy rájönnek, hogy sem Lukácsot, sem a szobrot nem képesek a gondolkodó emberek közös emlékezetéből kitörölni, várjuk válaszukat.
Reggel sütött a nap, a meteorológus is azt ígérte, hogy ma végre nem lesz szürke minden, ahová csak nézek, és bár utálom a meleget, - ne vessen meg senki ezért – a nyarat is, ami várhatólag idén is követi a most még kellemesnek tűnő „langyot”, de mindezek ellenére jókedvűen kezdtem neki a napnak, a hétnek.
A „kisonoka” csengő, hangjával, locsi-fecsijével a fülemben - amivel elhadarta, hogy milyen klasszul sikerült a farsangi buli az oviban, hogy mindenkinek tátva maradt a szája a jelmeze láttán, amivel hetekig bíbeltünk - ültem le a számítógép elé, hogy megnézzem „mit is ír a hogyishívják”.
Aztán puff! Egy csapásra elmúlt a felhőtlen idill, az első cikk, ami szembe jött arról tudósította a gyanútlan olvasót, hogy egy erdélyi, a gyerekek korából ítélve óvodában két gyereket a kedves szüleik rendőrnek, – gumibottal az oldalán, amit később nem félt használni! – a másikat menekült asszonynak – karján kisgyerekkel – öltöztettek a tavaszváró mulatságra. De nem álltak meg ennél a már magában ízléstelen baromságnál, hanem - a videó tanulsága szerint hosszú - rigmussal adatták ország-világ tudtára a mit sem értő apróságokkal, hogy az Orbán - gerjesztette gyűlöletkampány milyen mélyen, súlyosan beitta magát a "célcsoport" zsigereibe.
A kisfilm rengeteg kérdést vetett fel bennem. Az ordas eszme, mint kés a vajon hatol át még ma is az elméken, a XXI. században, azok után, hogy végig éltük, asszisztáltuk, hogy embertársaink millióit irtották ki, a barátainkat, szomszédjainkat, családunkat? Micsoda felelőtlen, aljas dolog újra ezeket előhozni az arra fogékony tömegből? És mindezt miért? Újabb négyéves ciklusért? Azt elérhetné úgy is az arra aspiráló, ha egyszerűen csak teszi a dolgát, és ócska politikusság helyett „államférfikodik”, de mivel ezt a magasságot képtelen megugrani, inkább bevállalja, hogy generációkat tesz tönkre, és nem zavarja, hogy ezután csak egy szemétdomb kakasa lehet. Mindegy neki, csak mindent maga alá kapirgálhasson!
Az alig 3 perces kisfilmben rengeteg megrázó dolog volt: először is a folyamatosan kuncogó, nevető szülők, akik hallhatólag büszkén tapsoltak a két szerencsétlen kisgyereknek, és nem háborodtak fel azon - észre sem vették - ahogy ki- és felhasználják őket a politika legaljasabb céljaikért. Amellett se menjünk el szó nélkül, hogy miért nem az az evidencia, hogy egy szerencsétlen embertársunkon zsigerből segíteni kell, és nem gumibottal, pofonnal fenyegetni, ami persze a rendőr szíve joga, ő üt, ver, ha kedve tartja, és ha a főnöke, na meg az a híres jog engedi neki. Az se kutya, amikor azt sulykolják a gyerekbe, hogy pénzzel minden veszettnek tűnő helyzetet meg lehet oldani, hisz a „fakabát” úgy is korrupt.
Az anyaország valóban nem hagyja magára az elszakított hazafiakat! Ők is csak szavazógépek, csakúgy, mint mi, és nincs olyan aljasság, amit egy „X” megszerzéséért meg ne tenne a regnáló hatalom.
Miután ezen jól kidühöngtem magam, és próbáltam ismét kellemes dolgok felé terelni a gondolataimat, olvasgattam Deák Kristóf és Udvardy Anna Oscar-díjas rövidfilmjéről, pár csodamódszerről, amivel pillanatok alatt évtizedeket lehet fiatalodni, – de miért is? – és a hazaérkező párommal is átbeszéltük, hogy mi történt, mióta nem láttuk egymást, megcsörrent a telefon, és egy cikkre hívta fel a figyelmemet a barátném.
A Roma Sajtóközponthoz eljutott egy levél, amiben egy várban élő, jólszituált, akár úriembernek is nevezhető, diplomás mérnökember az alábbiakat írta:
„A szomszédomban (Balassi lakás) hónapok óta egy többgyerekes cigánycsalád lakik bérlőként, ami felháborít. Ezt a véleményemet Balassi úrral már szóban közöltem. A Thtv. nem korlátozza ugyan a kizárólagos tulajdonban lévő lakások feletti rendelkezési jogot (pl. kit választ bérlőként), de másfelől előírja, hogy egy tulajdonostárs csak úgy gyakorolhatja ezt a jogát, hogy a tulajdonostársak érdekeit nem sérti. Márpedig engem irritál és sért ez a helyzet, ezért felszólítom Balassiékat, hogy ezt az anomáliát mielőbb szüntessék meg és találjanak fehér embert bérlőnek! Maga a tudat, hogy egy budavári polgári házban egy cigánycsalád lakik a szomszédomban, számomra elviselhetetlen, tűrhetetlen, és nem értem Balassiékat, hogy miként vetemedhettek ilyen övön aluli sértésre a tulajdonostársakkal szemben.”
És újrakezdődött minden: a felháborodás, az értetlenség, a „na, ezt már mégse hagyjuk”- érzés. Úgy tűnik, mindegy, hogy anyaország-béli tanult, vagy a diaszpórában élő munkás, az mégis csak összeköti a magyarság jó részét, ha van kit gyűlölni, kirekeszteni, megvetni, verbálisan megtámadni. Ezt nem lehet levetkőzni, ez a zsigerekben él, és csak arra vár, hogy egy Orbán-féle előhozza?
Ha most kedvem lenne ezt a két tragikus esetet némi iróniával nyakon önteni, azt mondanám, hogy várom a hasonló beszámolókat akár Erdélyből, akár kies fővárosunk legfrekventáltabb részéből, vagy a gonosz Sorost nemcsak megszemélyesítő, de kifigurázó kis óvodások szüleitől is!
A gyógyszeripar talán legnagyobb hasznot hozó üzletága a vakcinagyártás. A védőoltások megjelenésével egyidős a társadalmi vita is, aminek fókuszában a felelősség kérdése áll. Szabad-e oltani, különösen a csecsemőket? A kérdésre miden szülőnek magának kell megadni a választ. Ami tény: az átoltottság hiánya miatt jelenleg is – eddig 19 halottat követelő – bárányhimlő- járvány tombol Romániában.
Oltástól oltásig
Az 1796-os járvány idején Edward Jenner egy tehénhimlős beteg váladékát bedörzsölte egy nyolc éves, egészséges kisgyerek karján metszett sebbe, a gyerek ezt követően átesett a tehénhimlőn, majd immúnis lett a fekete himlővel szemben is.
Napjainkban is sokan vallják, hogy az időről időre fellángoló járványoknak akár népességszabályzó szerepe is lehet, mivel a bolygó hamarosan extrán túlnépesedik. A világ népessége e sorok írásának pillanatában: 7 487 531 114, és ez a szám másodpercenként átlagosan 2 fővel nő. A védőoltásoknak köszönhetően a prognózis szerint az idei évben fertőző betegség következtében 4 812 206 halálozás várható, ez a szám az egyes családoknak ugyan maga a felfoghatatlan tragédia, összességében viszont igencsak csekély, hiszen, például a nagy pestis járványok idején volt olyan város, ahol naponta tízezrével haltak meg az emberek. Ilyesmi korunkban szerencsére már szinte elképzelhetetlen.
Szakmai, vagy hitvita?
A két vélemény: az oltások túlterhelik az immunrendszert, ennek köszönhető többek között az allergiások számának gyors növekedése, a vakcinák használatának hívei szerint azokban az országokban, ahol nem helyeznek kellő súlyt a védőoltásokra, időről időre átszáguldanak, és ezt az érvelést erősíti a mostani román példai is a máshol már szinte elfeledett járványok, mint például a bárányhimlő, rubeóla, szamárköhögés.
Európában nálunk, Magyarországon a legmagasabb a kötelező csecsemő-, illetve gyerekkori védőoltások száma, összesen 9, ezek sora a torokgyíktól a hepatitis B-ig terjed, ezzel szemben Belgiumban például, csak a gyermekbénulás elleni védőoltás kötelező. A legtöbb államában nem kötelezik a szülőket a csecsemőik oltatására, ilyen például az Egyesült Királyság is, ami magyar szemmel azért különösen fontos, mivel Angliában rengeteg magyar él, és születik.
Ott, ahol nincs kötelező védőoltás, az orvosok feladata, hogy a szülőket részletesen tájékoztassák ezek előnyeiről és hátrányairól.
Pasteur, a modern orvostudomány atyja, akit úgy emlegetünk, hogy ő alkotta meg a ma is elfogadott fertőzés-elméletet, ezzel letéve az immunológia alapját és korunk járványtanát, a halálos ágyán állítólag megtagadta legfontosabb tanait, mondván: "Csak a táptalaj számít, nem a kórokozó”, áttételesen már akkor beismerte, ami halála után száz évvel, amikor felnyitották naplóit, fehéren feketén ki is derült. A tudós időről időre meghamisította egyes kutatási eredményeit, addig igazgatva azokat, amíg meg nem feletek elvárásainak.
Dr. Ébert Jenő belgyógyász szerint, aki a honi oltásellenesek egyik vezéralakja, a vakcinákkal káoszt okozunk a szervezetünkben, amely ennek hatására a továbbiakban nem tud különbséget tenni hasznos és káros behatás között, ezért immunrendszerünk legyengül, nem egyszer tehát maguk az oltások idézik elő a problémát.
A másik tábor, azt állítja, hogy a védőoltásnál nem létezik hatékonyabb prevenció, amiről a lakosság azonban veszélyesen keveset tud, és ezért hanyagolja el az ezekkel megszerezhető védelmet. Dr. Vass Ádám, a téma egyik kiváló ismerője azt mondja, hogy ha a szülő nem oltatja be gyerekét, olyanná válik, mint aki a csúcsforgalomba küldi egy autópályára csak azért, hogy tesztelje a kicsi reflexeit. Többen emlegetik, a közel tíz évvel ezelőtti osztrák „kanyarópartit” is. Salzburgban az oltásellenes szülök egy csoportja elvitte gyerekeit egy kanyarós társukhoz, hogy essenek át a betegségen, így természetes úton szerezve meg a legmagasabb szintű védettséget. Az akció nem várt eredménye tomboló kanyarójárvány lett.
Az Európai Betegségmegelőzési és Járványügyi Központ 2015-re tűzte ki azt a célt, hogy az uniós országokban mindenhol elérjék a lakosság 95 százalékos kanyaró elleni átoltottságát, ez az arányszám azért fontos, mert ilyen átoltottság mellett már azok is megvédhetők, akik valamilyen okból, például transzplantáció, nem olthatók - hangzott el az április 24 – 30 között megrendezett Európai Védőoltási Héten.
Mivel mindkét tábor - már-már szekértábor - utolsó érve: a „higgyenek nekem”, illetve a „nekem higgyenek”. Hosszútávon csak a szinte teljes társadalmat átjáró ismeretterjesztés, szakemberek képzése segíthet hatástalanítani minden alaptalan, csak az érzelmekre ható érvrendszert, taktikát.
Kardos András kezdte cikke felolvasását a Szent István parkban még álló Lukács-szobor lebontása elleni demonstráción, a címben idézett fekete bomoval. Sajnos nagyon kevesen hallgattuk a filozófia mesterére emlékező mondatokat.
Alig voltunk többen, - na jó, ez persze költői túlzás - mint azok, akik a fővárosi közgyűlésben támogatták a magát mostanság kínlódva, de eredménytelenül emberarcúra maszkírozó Jobbik képviselőjének javaslatát Varga Imre 1985-ben készült kiváló szobrának eltávolítására.
Először a Lukács-tanítványok legismertebbje, Heller Ágnes emlékezett egykori tanárára, akinek egyetlen előadása, „A történetfilozófia lényege Kanttól Hegelig” című, olyan hatással volt rá, hogy az addig fizikusnak készülő fiatal lány azonnal átnyergelt, - teszem hozzá a világ szellemtudományának nagy szerencséjére - a filozófiára.
„A szoborállítás és szoborpusztítás ennél a kormánynál tökéletesen ideológiai célokat szolgál, ami azt jelenti, hogy visszaérkeztünk a Kádár-korszakba, amikor ezt már egyszer megértük, ahogy a Rákosi időkben is. Visszaérkeztünk, déja vu-élményeim vannak, már sokszor álltam lerombolt szobrok helyszínén új szobrok felállításánál, úgyhogy azt hiszem, nagyon csúnyán ismételjük a történelmünket. (sicc) Lukács György esetében nemcsak kommunista múltja, de zsidó volta is alkalmassá tette arra, hogy példát statuáljanak vele.”
Heller Ágnes nagyon személyes, minden mondatában izzó, de tökéletesen pontos, és a tőle megszokott módon lényegre törő, rövid emlékezése után következett Kardos András, az éppen mostanság szétzúzott, megalázott Lukács-archívum – maga mondta így - egyik utolsó mohikánja. Kardos beszédének címe - „A racionális mag” - Lukács egyik kedvenc mondatának része volt. Amikor szemináriumán valaki hozzászólt, kivétel nélkül mindig így kezdte a válaszát:
„Abban, amit maga mond, van egy racionális mag.”
- majd persze akár egyetértett a hozzászólóval, akár nem, a maga olvasata elmondására használta fel a hozzászólást, de a mondatkezdéssel minden hozzászólót boldoggá tett, hiszen nem akárki, hanem LUKÁCS – így, csupa nagybetűvel - mondta, hogy van értelme annak, amit mond.
Kardos többek között arról is beszélt, hogy
„Az emlékezeti evidenciák megszűnésével, az emlékezet kultúráját felváltotta az emlékezet gyűlöletpolitikája, ami megakadályozza azt a kritikai vizsgálódást, amelyet éppen javasol. Assmann (Aelida Assmann: Rossz közérzet az emlékezés kultúrában Múlt és Jövő kiadó 2016)”
Beszéde vége felé ezt ajánlotta:
„A gyűlölködés emlékezetpolitikája helyett, az olvasás és az elemzés intellektuális és etikai élvezetében részesüljenek, éppen azért, hogy valóságos és autonóm módon tudjanak visszanyúlni Lukács Györgyhöz. A fővárosi közgyűlésnek mondom, hogy vonja vissza a döntést, és ha ez megtörténik, akkor rossz közérzetünk az emlékezéskultúrában egy fokkal csökken, és nekiláthatunk, az emlékezet- és a hagyománykritikai vizsgálatának, hogy egyszer majd eljuthassunk ahhoz a bizonyos „racionális maghoz”, sőt, a racionális mag racionalitásához.”
A program végső megszólalója Demszky Gábor mostanság a politikába visszarángatott volt főpolgármester arról beszélt, hogy még anno - szamizdatos korszakában - mennyit gondolkodott azon, hogy Lukács egyik, a kommunista időkben elhallgatott művét a „Bolsevizmus, mint erkölcsi probléma” címűt kiadja-e.. Előbb azonban még szólt arról a felháborító esetről is, hogy Tarlós István jelenlegi főpolgármester megtagadta Tóth József, XIII. kerületi polgármester kérését, – aki nem jelent meg az összejövetelen - hogy amennyiben lebontják a közpénzből állított szobrot, azt adják a kerületnek, hogy ismét felállíthassák egy közterületen.
Végül Demszky idézett néhány fontos részt Lukácsa fentiekben említett 1918-ban, követlenül a világ XX. századi első összeomlását követően írt esszéjéből:
„A rosszból nem származhatik jó, mert nem szabad hazugság által utat törni az igazság felé, mert mire odajutunk, hogy végre kimondhatjuk az igazságot, magunk is hazug emberré válunk, aki hiába mond igazat, soha nem lehet tudni, hogy igazat beszél-e.”
Majd Raszkolnyikovot idézi Lukács:
„Nem hazudhatjuk keresztül magunkat mindenen, hogy eljussunk igazságig."
A demokrácia – vált vissza Lukács gondolataira az idézet - emberfeletti lemondást, és önfeláldozást követel azoktól, akik tudatosan és becsületesen végig akarják csinálni, de ha talán emberfeletti lemondást is követel, nem megoldhatatlan,”
Demszky Gábor után csendes beszélgetés következett, - idegen az idegennel, ismerős az ismerőssel - hiszen itt egy közös cél volt a hívószó.
A rendezvényről egyetlen televízió, rádió sem tudósított, egyetlen fővárosi, vagy országos politikus sem méltatta figyelemre, nem tisztelte meg jelenlétével, csak mi, azoknak egy maroknyi csoportja voltunk ott, akiknek nemcsak a Lukács szobor, de a demokrácia is fontos.
Az elkövetkező hetekben minden szombaton délután két órakor a rendezvények lesznek a szobornál a szoborét, a demokráciáért.
A minap - mint fővárosi polgár - éltem jogommal, mert ez még megvan, ha részlegesen is, gondolok itt az alább szóba kerülő Rácz Fürdő esetére, amiről az előterjesztő zárt ülésen akart dönteni, és csak később döntöttek a nyilvánosság mellet, na, szóval ott jártam, ahol a madár is hány(ik). Három dolog érdekelt: milyen a vita a főváros költségvetéséről? - mi lesz veled olimpia 2024? - és a fent már említett fürdő-mutyi újabb fordulója.
Legnagyobb meglepetésemre a díszterem folyosóján még mindig árad a falakból az ott felejtett a virsli- és mustárszag. Ez az illat még Szépvölgyi Zoltán egykori Fővárosi Tanácselnök 16 éves uralma idején vette be magát a lambéria mögé. Ha már itt tartunk, más is emlékeztet a régi időkre, a mai főpolgármester hatalma ugyan úgy látszólagos, mint Szépvölgyié volt anno, hiszen mind a ketten pártirányítás alatt állnak, a fővárosi közgyűlés ennek következtében, csak egy himi-humi határozatot hozott arról, hogy tárgyaljon a főnök az Istennel, pardon Orbánnal.Tarlós István tehát nem merte a közgyűlés elé terjeszteni - ahogy azt az ellenzék követelte - sem a népszavazás kiírását, sem pedig azt, hogy vonják vissza a pályázatot, ez utóbbi lett végül is a döntés, de nem a testületben, hanem a miniszterelnöknél. Most már minden rendben lesz, hiszen a főpolgármesternek megmondták mi a véleménye.
Sorjában haladva: az első napirendi pont a mára már teljesen kivéreztetett, minden anyagi és erkölcsi javától és büszkeségétől megfosztott főváros ez évi költségvetési vitájának nevezett bohóctréfa volt.
A költségvetés-tervezet, amit a kormányzó többség sem volt képes lelkesen, csak ímmel-ámmal védeni az azt támadó ellenzékkel szemben, a sorok első olvasatában optimista, azaz cseppet sem realista, ám egy kicsit elmélyültebb tanulmányozás után kiderül, hogy ez nem a „mire költünk, mit fejlesztünk” költségvetése, ez a „mire nem jut” magyarázkodása. A vitának nevezett valamit a főpolgármester alig néhány hozzászólás után, már-már unottan lezárta.
Az olimpiai vita előtt még szót kapott Fürjes Balázs, az olimpia kormánybiztosa, és Borkay Zsolt MOB elnök, akik egy-emberként igyekeztek könnyzacskót üríttetni, illetve minden szépet és jót elmondani a bukott kezdeményezésről, a helyi ellenzéki képviselőkre tolva - ahogy ezt Orbánéktól az elmúlt napokban ellesték - a felelősséget, a „több mint száz éves álom széthullásáért”
Ezt követte az olimpiai vita maga, na, kérem, ezt látva és hallgatva az a bizonyos sokat emlegetett bányász-béka is megszédült volna a segge alatt tátongó mélységtől. Horváth Csaba szocialista képviselő felütése, ami sok más mellett gyávasággal vádolta a kormánypárti többséget, beizzította a kormánypárti gőzgépet. Horváthnak Kocsis Máté válaszolt keresetlen stílusban, amelynek legapróbb eleme volt, hogy baromságnak minősítette képviselőtársa mondandóját hazugnak és köpönyeg forgatónak nevezve őt és mindenkit, aki szembe ment az olimpiai pályázattal. Kicsit később - hasonló stílusban, csak még erősebben - Trippon Norbert újpesti szoci viszont azt emlegette, hogy a Fideszes képviselők, „lefosták a lábszárukat” félelmükben, hogy nem lehet a csókosoknak adni az olimpiai beruházás jelentős részét. A vita további részleteitől eltekintek, hiszen szinte mindenki mosakodott, vagy azért, mert a terv mellett áll, vagy azért, mert ott állt, de már nem, Összesen két képviselő nem érezte szükségét a magyarázkodásnak, hiszen ők nem változtattak a véleményükön: a 2015-ben, a szavazáskor tartózkodó Gy. Német Erzsébet, a DK képviselője, és a rendezés ellen már akkor egyedül szavazó LMP-s Csárdi Antal.
Ennyit az első fejőstehénke tarkón lövéséről, aki itt még csak térde zuhant, - vagy milye van ennek az állatnak - ám este, amikor Tarlósnak megadták, hogy merre van az előre, végleg kimúlt.
A másik fejőstehénnek szánt projekt a Rácz Fürdő volt ezen a napon.
Azt, hogy zavar támadt az erőben és a kormánypárt köreiben, vita dúl az eltapsolás körül, már a napirend elfogadásakor érezni lehetett, hiszen a főpolgármester - szokásával ellentétben - helyt adott annak az ellenzéki kérésnek, hogy a fürdő ügyét, ne zárt ülésen tárgyalják. Úgy látszik Tarlós abba még belement, hogy a hatalomátvételkor már csak kapunyitásra váró komplexumot ellehetetlenítsék, ezért aztán hét éve ott pusztul Buda egyik legfrekventáltabb telkén egy, akár idegenforgalmat is élénkítő beruházás, amivel a cél nem lehetett más, mint, hogy az eredeti befektetőktől el einstandolhassák. A fővárosi kormánypárti többség egy része úgy vélte, eljött végre az ideje a szüretnek, vagyis az értékesítésnek, amelynek alanya ki is lehetne más, mint a Tiborc Istvánt, Mészáros Lőrincet, és (régi-új nevén) Vajna Andrást is folyamatosan – állami pénzekből - finanszírozó Magyar Fejlesztési Bank.
„A mai napon – mondta el a Városi Kurírnak Szaniszló Sándor szocialista fővárosi képviselő, a közgyűlés pénzügyi ellenőrző és felügyelő bizottság elnöke - a fővárosi közgyűlés milliárdokkal olcsóbban szeretné értékesíteni a Rácz Fürdőt, mint amennyit ér, milliárdos károkat okozva ezzel Budapestnek. 8 milliárdra értékelték a fürdő- és a szállodakomplexumot, ehhez képest 3.1 milliárdért akarják most tovább-passzolni a Fideszes kifizetőhelyként elhíresült banknak, amelynek van egy titokzatos vevője, akinek a személyéről nem nyilatkoznak, nem tudni milyen háttérrel rendelkezik, csak az a tény, hogy most 3 milliárdért vinné el a fürdőt. Ez az oka, hogy Tarlós István elé került az eladásról szóló előterjesztés. Az MSZP fővárosi frakciója azt kezdeményezi, hogy ezt a napirendi pontot a mai napon ne tárgyalja a közgyűlés, vagy ha ettől nem hajlandó elállni, azt kérjük, hogy maradjon fővárosi tulajdonban mindaddig, amíg a végelszámolások befejeződnek, és akkor teljes áron írják ki nyílt piaci értékesítésre, vagy maradjon fővárosi tulajdonban és üzemeltetésben, így végre megőrizhetnénk egy patinás budapesti épületegyüttest fővárosi tulajdonban.”
A Rácz Fürdő-ügyben teljes volt a káosz a kormánypárti oldalon, először megszavazták, hogy maradjon fővárosi tulajdon, majd arra hivatkozva, hogy ketten éppen nem voltak a teremben visszakérték, és ekkor elindult egy tökéletesen zavaros, ad hoc frakcióülés a teremben, aminek végeztével mégis csak levették a napirendről „egyelőre” az ügyet. Ezzel kifeküdt a második remélt kormánypárti fejőstehén is.
Régen írhattam le, hogy ezen a közgyűlésen két fontos témában is győzött a budapestiek érdeke.
Ha nem lenne nyálas, most ideírnám, hogy amikor kiléptem a közgyűlés épületéből a Városház utcára, még a nap is másként sütött, de mivel annak ellenére is, hogy igaz, nyálas és érzelgős, nem írom ide.
Gyereknek lenni jó! Amikor felcsendül az „egyszer volt, hol nem volt”, máris szárnyalhat a fantázia, győz a jó, a királylány kiszabadul, a szegény ember fineszes gyereke győzedelmeskedik a bugyuta gazdag földesúron. Nem kérdezzük, hogy mi is történt pontosan, honnan tudni, hogy tényleg így volt, mi bizonyítja a hallottakat, egyszerűen átadjuk magunkat a mese csodájának. Gyerekként.
Minden bizonnyal ennek a korosztálynak szánta szerdai mondandóját Matolcsy, a nagy mesemondó, amikor megkísérelt beszámolni az országgyűlés előtt a MNB 2015-ös, szerinte egyáltalán nem „sajnálatos eseményeiről”. Az kicsit belerondít az idilli képbe, hogy mindezt felelős jegybankelnökként tette egy Európai Uniós tagállam parlamentjében, ahol a hallgatóság átlagéletkora a negyvenöthöz közelít, akik mindannyian felesküdtek az alkotmány helyett jelenleg prosperáló alaptörvényre, miszerint ők aztán komoly, felelős politikusai lesznek ennek a sokkal többre érdemes középeurópai országnak, ami nem mellesleg mindannyiunk hazája, Magyarország, ami, mint azóta bebizonyosodott: csak mese, mese mátka.
A jegybankelnök bevetett mindent, ám nem bizonyított semmit. Puccs-kisérlettel vádolta az USA-t, persze nem ilyen tökösen, egyenesen, csak olyan matolcsysan, olyan „kancsalul festett” módon:
„egy nagy NATO-szövetséges ország budapesti nagykövetségéről folytatott kormánybuktató és jegybankbuktató tevékenységhez illeszkedik, ami 2014 őszén indult el”,
amivel vélhetően az amerikai kitiltási botrányra célzott. Arra nem pazarolta értékes szavait, hogy mire alapozza ezt a kemény megállapítást, és teheti, hiszen a magyar közmédia – tükrözve a közfásultságot és a szervilitást – már természetesnek veszi, és nem firtatja a matolcsizmust - jelentsen ez bármit is. Elkönyvelték, hogy kérdezni, gondolkozni, pláne vitatkozni olyan „ballibsis” dolog, és szerintük mi büszke magyarok illiberálisan vagyunk "egyszerűagyúak".
Az MNB nagyhatalmúja a továbbiakban arról mesélt, hogy ez a bizonyos ügyeletes „gonosz” 2015 áprilisában a Magyar Nemzeti Bankot akarta felhasználni arra, hogy bankpánikot keltsen Magyarországon. Abba itt sem ment bele, hogy mi okból vetemedett ilyesmire a világ vezető nagyhatalma, és miért pont akkor, helyette bedobta az örök „harcolnivalót”:
„sokkszerű volt az, hogy egy titkosszolgálati és katonai forgatókönyv alapján a Magyar Nemzeti Bankot egyesek, szövetségeseink és barátaink, fel akarták használni arra, hogy megbuktassa a jegybank a kormányt”.
Még jó, hogy résen volt, és jószemmel agyra vette, hogy mi a stájsz, hogy Orbán – és vele a zsíros állás és az elsíbolt vagyon – veszélyben van, és mozgósítva mindenkit, aki él, felpattant lovára, elnyargalt az ellenkező irányba, ám amikor senki sem várta, megfordult, így nyilazván hátrafelé. A hírhedt magyar virtusch újra győzedelmeskedett, elmúlt a veszély szeretett vezére, és saját feje fölül is. Persze, arra azért kicsit pontosabban is kíváncsi lennék, hogy milyen fondorlatnak köszönhetően sikerült neki egyedül, egyszemélyben belerondítani a jólszervezett amerikai-Soros-baloldali-liberális gigant-gépezetbe, mivel tudta ő egyes szám első személyben leállítani azt.
A beszámolóban persze nem tért ki arra a teljesen mellékes dologra sem, hogy milyen trükközéssel akarta elveszejteni mindannyiunk forintjainak „közpénz jellegét”, és átcsúsztatni ő és barátai magánszámlájára, hogy hány rokonát támogattatta meg szintén a fent említett közös vagyonkánkból és mennyivel. Ezek apróságok a nagy, globális hadjárathoz képest, amit a fejében játszik Góliát a csóró Dáviddal, ami jelen esetben természetesen mi vagyunk. A győzelem fejében - és ebben egyetérthetünk valamennyien itt a Duna-Tisza közén a mézeskalács házikónk mesehallgató zugában - persze jár az a nem is olyan kicsi terülj, terülj asztalkám.
Biztosan eljött az „alvásidő”, mert itt véget ért a mese, legalábbis mára, és most – a regélő szándéka szerint - nyugodtan kellene álomra hajtanom a fejem. Bennem lehet a hiba, mert egyre több kérdés tolul elő, úgyhogy ideje lenne felkelni!
„Higgyétek el nekem, az események után Brüsszelben máshogy néztek rám, Barosso elnök máshogy fogott kezet velem!” – tudatta országgal-világgal Fritz Tamás, visszaemlékezve Orbán hálás szavaira, a mára nagycsoportos ovis-korba érett Civil Összefogás maga-dicsőítő szülinapi rendezvényén.
Szinte látom, ahogy a fapados leszáll Charleroi-n és Brüsszel „máshogy” néz. Miért? – addig, amíg a hős legújabbkori honvédők teljesen saját erőből és főleg pénzből össze nem hozták az emlékezetes sétát 2012-ben, addig hogy nézett az a fránya „bűnös város” arra a szegény vidéki fiúra? De félretéve az iróniát, valamit nagyon benézhetett az Orbán-csapat, ha azt a „máshogy nézést” pozitív előjellel nyugtázta, hiszen melyik demokrata ne venné zokon, ha az egyik „társa jóban, rosszban”, vagyis szövetségese egyszer csak azzal áll elő, hogy
"Nem leszünk gyarmat!"
és mindezt az IMF-nek, az Európai Uniónak és a szerintük országunkat támadó külföldi sajtónak szánták miheztartás okán.
A szülinapot a Szent Margit Gimnázium dísztermében ülték meg az ünnepelni kívánó, „örökös elsősorosok” és a meghívásukra regisztrálók.
Bayer Zsolt könnyes szemmel emlékezett a régvolt időkre, őt 2011-ben az hozta ki a sodrából, hogy
„az új kormánnyal szemben olyan mérhetetlen nagyságú, és olyan gátlástalan erő szövetkezik, és ez döntő többségben…..kívül van, a külső erőknek meg voltak az itteni emberei, szervezetei…. 2012-ben úgy éreztem, hogy valamit csinálni kell……mutassuk meg, hogy nem csak olyan emberek élnek Magyarországon, akik gyűlölik Orbán Viktort, hanem itt volnánk mi…”
A jó Bencsik András következett a nosztalgiázásban, aki így merengett:
„szerintem nem szervezte a Békemenetet senki….mindenki főszereplő volt, mindenki hős volt….az egész világnak megmutatta, hogy olyan elementáris erő támadt a magyar civil társadalomban, amivel addig a világ nem találkozott….Ezzel a hőstettel megvédtük Magyarország függetlenségét, megvédtük Orbán Viktort.”
Bencsiknek a földtől kicsit sem elrugaszkodott és a „némiképp” túlzó megfogalmazást tudjuk be a beszélő Orbán zsenialitására szűkült tudatállapotának. Tény viszont, hogy a honi szügynek lelkesítő a gondolat, – legyen az bármily fals is – hogy a „világ lesi, és főleg elismeri minden rezdülésünket”. Azonban szó, ami szó, ezen a lelkesítő gyűlésen sem hallottam semmi konkrétumot, sem bizonyítékot arról, hogy rátámadtak volna hazánkra.
Csizmadia László következett a tornasorban, aki a „szellemi honvédelemről” szóló riposzttal nyitott. Majd magyarázkodni kezdett, miért nem menetel a béke újabban:
„ A Békemenet egy nehéztüzérség, azt nem lehet mindig felvonultatni. Ahhoz logisztika kell, és kell olyan ellenfél, akire érdemes odafigyelni.”
Na, most akkor szervezték, vagy nem szervezték? Logisztikája nincs a spontán összegyűlőknek.
„A puskapor száraz!”
nyugtatott meg mindenkit Csizmadia – bár a demokráciában bízók millióinak ez kicsit sem megnyugtató, és megreszkírozom, hogy a Fideszben hívők sem szeretnének ennek a puskapor-cuccnak a végére járni. Később a baloldalról és követőikről így poénkodott, és közben arcizma sem rendült, amikor a most regnálók rendszerszintű országrablásának bírálata helyett előhúzta az „elmúltnyolcévezést”:
„folyik a nyál a szájukból, hogy hatalomra kerüljenek és újra ki tudják fosztani az országot.”
Szóval one hátra dőlés egy-egy „jobban teljesít kampányszünetben” –
„Ne essünk révületbe, nem dőlt el a küzdelem”.
Csak tudnám, hogy ez most melyik aktuális küzdelem? Mert azért nem árt, ha a baka tisztában van azzal, így békeidőben is, hogy ki az éppen aktuális ellenség. Mostanság olyan sebességgel változik a maguk előtt lőlapot tartók sora, hogy azért azt meg kell mondani, mondjuk legalább a heti betevő kormányinfón, hogy éppen ki a „hetes”.
Stefka István is érezte, hogy „pálya van”, szerinte
„a magyarok egy béketűrő nemzet, de a sértést, megaláztatást rosszul viselik”
és azt, hogy mi sértés, és megaláztatás, azt a kedves vezető dönti el, akit egy életre lekenyereztek a menetelők, hiszen
„ez a csöndes vonulás a lelkek, a szellem tüntetése volt, amely gyakorlatilag megmentette Orbán Viktor kormányát és a parlamentáris demokráciát.”
Aktuális kérdésre fordult rá, amikor ezt találta mondani a Momentum Mozgalom népszavazás kiírásáért indult szavazatgyűjtésével kapcsolatban:
„mindig negatív dolgokkal foglalkoznak”
vagyis a demokrácia igénye szerinte ebbe a kategóriába tartozik, de nem állt meg itt – „tovább is van, mondjam még?” –
„ennyi hülye embert, aki önmaga ellen kampányol….. el fogunk odáig jutni, hogy az akasztófáig is elmennek, és odateszik a nyakukat…..Nem biztos, hogy nem lesz szükség Békemenetre, méghozzá olyanra, ami végleg elveszi a kedvüket ettől a Magyarország elleni kampányolástól.”
A nyílt színi verbalitással fenyegetődzés után Dörner György még aggódott kicsit a mostanság legaktuálisabb, akut problémán:
„nem szabad elfelejteni, hogy ötből négy vallásilag üldözött személy keresztény”
csak ellopta előlük a showt a „migráns csürhe”.
A közel másfél órás szeánsz végeztével lélekben megedződve bocsátották útjukra a vastapsra felriadó, és a tenyereit vörösre tapsikolópár száz eltökéltet.
