A migráció rendkívül összetett jelenség és nem lehet a vele összefüggésben álló más területek – gazdaság, politika, történelem, környezet, erőforrások, demográfia, kultúra – megértése nélkül megérteni és (megpróbálni) kezelni.

Az ENSZ vezet egy olyan statisztikát, hogy hány ember kénytelen elhagyni otthonát. 2015-ben 244 millió (a világ népességének 3%-a) ember vett részt országhatár-átlépéssel járó ún. nemzetközi migrációban. Ez naponta átlagosan 34 ezer embert jelent. 2015-ben a lakóhelyét kényszer hatása alatt elhagyott emberek száma 65,3 millió volt. A legtöbb ember Szíriában, Afganisztánban és Irakban vált otthontalanná, őket különböző afrikai országok és Pakisztán követik. Sok adat megtalálható a következő címen: http://www.unhcr.org/.

Az összefoglaló néven migránsnak nevezett ember lehet bevándorló, kivándorló, menekült, menedékkérő. A migráció oka szerint is megkülönböztethetők, de erről később.

A migránsok, ha lehet, saját országukban vagy egy ahhoz közeli országban igyekeznek menedéket találni, hogy a kiváltó ok megszűntével haza tudjanak menni. De egyre jelentősebb a kontinenseken belüli és közötti migráció is, amint az az alábbi térképekről is látható.

               Migrációs mozgások a világban irány és nagyság szerint (még a szíriai háború kitörése előtt)

A nemzetközi migráció számait növeli az a tény, hogy valamikor Afrikán belül szabadon vándorolhattak az emberek a megélhetési lehetőségeket követve, míg ma 40-nél több ország határai szabdalják a kontinenst.

A migráció kiváltó okai között általában első helyen szerepelnek a háborús konfliktusok. A háborús övezetekben élő emberek azért menekülnek, hogy mentsék az életüket.

Rögtön utána következnek a környezeti katasztrófák, illetve feszültségek. Az árvizek, tájfunok, földcsuszamlások, földrengések stb. elől azonnal menekülni kell, de menekülni kell a szárazság miatt élhetetlenné vált területekről is. Ember okozta katasztrófák is kiváltanak migrációt, például az atombalesetek és a súlyos környezetszennyezések.

A háborúk mögött is sokszor a fenntarthatóság hiányával kapcsolatos okok állnak, mint az erőforrás-szűkösség, az élelmiszerhez, vízhez való hozzáférés hiánya vagy a túlnépesedés.

   Migrációs mozgások a világban irány és ok szerint (zöld: munka; piros: menekültek; barna: belső menekültek)

Az előttünk álló időszak nagy kérdése, hogy milyen hatással lesz az éghajlatváltozás a migrációra. A klímaváltozás ugyanis a Föld nagy területeit teszi élhetetlenné azzal, hogy elsivatagosodást okoz, csökkenti az élelmiszertermelés lehetőségét, a vízhez való hozzáférést, vagy azzal, hogy területeket önt el vízzel. Egyes tanulmányok szerint a „klímigránsok” száma 2050-ig elérheti a 150 milliót. Az alábbi kép azt mutatja, mi maradt egy bangladesi faluból, miután elöntötte a tengervíz.

                      Ez a kép  az Alaszkában található egyik veszélyeztetett szigeten készült.

Sok országban a migrációt politikai okok váltják ki. Az országot uraló elit vagy elnyomó hatalom a rendelkezésére álló jogi és erőszakos eszközökkel üldözi az ellenzőit, ezért menekülni kell. Ilyen volt 1956 is 200 ezer magyar menekülttel.

Az ún. gazdasági migránsoknak több kategóriája van. Az enyhébb kategóriába tartoznak azok az emberek, akiknek biztosított a megélhetésük valamilyen szinten a saját országukban, de jobbra vágynak. Sajnos itt is tudunk magyar példát említeni, az utóbbi években Nyugatra eltávozott több százezer honfitársunkat. A gazdasági menekültek súlyosabb kategóriájába azok az emberek tartoznak, akiknek otthon nincs megélhetésük. Ez a helyzet a leginkább egyes afrikai országokra jellemző. Bár megindult bizonyos gazdasági fejlődés Afrikában, de ez nem csökkentette a reménytelen helyzetben lévő emberek számát – a többletjövedelmet ugyanis elviszik az elitek.

Vannak olyan afrikai társadalmak, ahol a fiatal férfiak számára kötelező az Európába történő kivándorlás. A túlnépesedés miatt ugyanis a családok jövedelme nem elég, munkalehetőség nincs, a család az Európába költözött tagok hazautalt pénzéből él. Több afrikai ország GDP-jének 15-20%-át teszik ki a hazautalt pénzek. „Barca vagy barzakh” tartja a helyi mondás, ami azt jelenti, hogy Barcelona vagy a halál. Az alábbi képen az látható, hogy még a sok méter magas kerítés sem jelent feltétlenül akadályt (a kép Marokkó és a spanyol exklávé, Melilla határán készült).

Mihály Lili

A miniszterelnökséget vezető miniszter azt találta mondani a kormány infón, hogy ha arra kerülne a sor, nem tudna jó szívvel az Európai Unióban maradásunkra voksolni.Mi történhetett a miniszterrel, akihez az Unióból érkező milliárdok elosztása és felügyelete is tartozik? Hőgutát kapott, vagy neki a kormányinfó a taxija, és ahogy Tiborcz István ott szórja el az agyát, ő itt érzi úgy, hogy már bármit megengedhet magának

Lázár (de nehéz befejezni a megszólítást, na jó legyen, nem bánom) Úr! Hogy is van ez, mit osztogatna kelmed a haveroknak, ha nem fújna be folyamatosan nagyobb, szabad szemmel is jól látható összegeket Brüsszel irányából az államkasszába a nyugati-szél?

Arról már ne is beszéljünk, hogy ahol a mondat elhangzott, azt úgy hívják: KORMÁNYINFÓ, és nem úgy, hogy Lázár-infó. Ez utóbbinak otthon, vagy az árnyas kocsma-kertben, barátok, és nem újságírók között a helye, vagy mit tudom én, mondjuk egy méregdrága, - mármint a mi pénzünkből az - 100 csillagos londoni hotel félhomályos bárpultja mellett valakinek a szemébe nézve, de semmi esetre sem az ország házában.

Ez a kormányinfós magánvéleményesdi olyan, mintha én most, itt a nappalimban azt írnám, hogy „kormányzati véleményem szerint”, és itt jönne egy hatalmas baromság, vagy isten ne adj, hazugság. Egy kormányzati tényezőnek a magánvéleménye is maximum kormányzati- magán, és ennek a fogalomnak annyi értelme van, mint mondjuk annak, hogy: üvegből készült bádogdob.

Az elejtett szónak is komoly hatása lehetett, hiszen a talpas nép, aki az illetőből él, már zengi is a dalt. Semmi nem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a Lázár-féle pökhendi baromsághoz, az ő jobb keze, Kovács (és sikerült?) Zoltán már másnap rácsatlakozott, és egy televízió műsorban arra kérdésre, hogy ha esetleg nálunk is referendumot tartanának a kilépésről, hogy döntene, valami olyasmit válaszolt, hogy ha csak az Európai Unió elhibázott migrációs politikáját venné figyelembe, akkor a kilépésre szavazna.

Egy szó, mint száz: Lázár szinte biztosan főnöke beleegyezésével fújta meg a kürtöt, és a vadászebek már indulnak is - úgy, ahogy egy kutyától elvárható – célirányosan, semmi másra nem figyelve.

A Városi Kurír megkérdezett néhány közéleti szereplőt és politikust, hogy van-e az ügyben magánvéleménye, és ha igen, mi az:

Horváth Csaba MSZP:

Ha egy politikusnak elválik a magánvéleménye a hivatalostól, az már önmagában tudathasadás, és kezelni kell. Az uniós tagságról tett Lázár-féle kijelentésről csak annyit, hogy az elmúlt napokban nagyon sok kormányzati szereplő nyilatkozott hasonlóan, márpedig, ha egy EU-tag ország vezetői így gondolkodnak, - különösen a jelenlegi helyzetben - akkor azok alkalmatlanok az ország vezetésére, és le kell mondaniuk.

Vadai Ágnes, Demokratikus Koalíció országgyűlési képviselője:

Az, hogy erről Lázárnak magánvéleménye van, és hogy ilyen, őt minősíti. Nekem magánvéleményem politikai kérdésekről nincs, arról igen, hogy kell a tejbegrízt készíteni.

Dr. Orosz Csaba, egyetemi docens:

Természetesen a kormánytagnak is lehet magánvéleménye, de ha ez előtör, azonnal mondjon le!

Ignácz József, Besence független polgármestere:

A kormányinfó nem a magánvélemények elmondásának a helyszíne, azt egy politikus a pártjában, belső vitákban, vagy egy sör mellett a kocsmában mondja el.

Tarjányi Péter, biztonságpolitikai szakértő:

Szerintem ez a „magánvélemény” nem magánvélemény. Lázár annál ugyanis sokkal okosabb, mint, hogy ne tudja, ha elhajolnak azok elől a források elől, amelyek az EU-ból jönnek, akkor nem tudják működésben, mozgásban tartani az országot, amelynek szinte egyáltalán nincsenek saját forrásai. Ez egy sokadik kommunikációs gumicsont.

Tordai Bence, a Párbeszéd Magyarországért szóvivője:

A politikus magánvéleménye addig az, amíg megmarad családi, baráti körben, ha azonban a sajtó nyilvánossága előtt mondja ki, akkor „elveszti magánvélemény jellegét”.  Lássuk be, hogy amikor a miniszterelnökséget vezető miniszter és másnap a kormányszóvivő gyakorlatilag ugyanazt nyilatkozza, mint magánember az uniós tagságról, azt nehéz magánvéleménynek tekinteni. Ez tudatos kampánylépés, nem Lázár improvizálása, így akarják emelni a tétet a Brexit kapcsán az őszi népszavazás előtt. Ez a nyomdafestéket eltűrő véleményem. Az az érzésem, hogy október 23-án tetőzik majd mindaz, aminek most a kezdetét érzékeljük. Aztán előkerül egy új gumicsont.

Tamás Tibor, újságíró:

Én már az Antall kormány idején sem hittem el azokat a mondatokat, hogy „Én nem, mint kormánytag, hanem mint magánember voltam ott Horthy Miklós újratemetésén.” Ennyit a politikusok magánvéleményéről.

Gy. Németh Erzsébet, a Demokratikus Koalíció fővárosi képviselője:

Lázár nem tud magánvéleményt mondani a háta mögött Magyarország kormányával, Magyarország minisztereként. Amit megfogalmazott, az nem magánvélemény, hanem egyértelműen kormányálláspont.

Karsai Katalin, a Magyar Taxis Szakszervezet ügyvivője:

Ha egy miniszternek a magánvéleménye szöges ellentétben áll a kormány hivatalos véleményével, akkor az egyik mellett le kell tennie a voksot, és emelt fővel vállalni annak minden következményét, de nem akarok talányos lenni: ha egy EU tagország minisztere úgy véli, kívül tágasabb, akkor mondjon le!

Szaniszló Sándor, az MSZP fővárosi képviselője:

Jancsó Mikós 1976-ban Olaszországban forgatott filmet „Magánbűnök, közerkölcsök” címmel, én ezt aktualizálnám a jelenlegi helyzetre: Magánpénzek, közerkölcsök.

Sebestyén Eszter, Ligetvédő aktivista:

Azt gondolom, hogy közszereplőnek nincs magánvéleménye, a kormányinfón pláne, hisz ott a kormány nevében nyilatkozik.

Mit gondol az angolok kilépésérő?

A brit népszavazás annak a bizonyítéka, hogy Európában számos politikus belpolitikai taktikai játszmákba kezdett, amik aztán elszabadultak és kézbetarthatatlanokká váltak.  David Cameron gyakorlatilag a belpolitikai kampánya elemévé tett egy estleges népszavazást Nagy-Britannia kilépéséről, majd elvesztette az irányítást az események felett, mert az EU-ellenes közbeszéd és kampány megtette hatását és a finisben már hiába érvelt a bennmaradás mellett, a britek a kilépésre szavaztak.  Fordulóponthoz értünk, mert az eredmény világosan megmutatta, nem csak Nagy-Britanniának, hanem az uniónak is, hogy az EU a jelenlegi formájában nem igazán képes meggyőzni a polgárainak jelentős részét arról, hogy szükség van rá.  

Olyan uniót kell felépítenünk, - okulva a történtekből - amelyik nem csak erősebb, átláthatóbb, demokratikusabb, hanem meg is győzi állampolgárait az Európa Uniós tagság fontosságáról.

Áttérve beszélgetésünk valódi témájára, ami persze nem választható el a világ-, de legalábbis az európai folyamatokról, milyen atomenergiával foglalkozó konferencia volt a Brexit napján az Európai Parlamentben?

Konferenciánk alapvetően a paksi bővítésről szólt, de olyan keretben, amelyben vizsgáltuk az atomenergia európai helyzetét is. A paksi új erőmű volt tulajdonképpen az esettanulmány, amin keresztül a résztvevők megvitathatták a helyzetet. 

A konferencia bebizonyította, hogy nem csupán magyar ügynek, nem csak a magyar kormány és az EU közti vita tárgyának tekintik a Paks 2-es bővítést, hanem európai jelentőségű döntésnek is.

Az Unió álláspontja a tagállamok nukleáris projektjeivel kapcsolatban tisztázatlannak és következetlennek tűnik.

Ez így igaz, ám ugyanakkor nagyon érdekes volt, hogy a bizottság részéről felszólalók egyöntetűen úgy látták, hogy a jelenlegi pénzpiaci helyzetben rendkívül nehéz nukleáris erőműveket építeni Európában, egyszerűen azért, mert szemmel láthatóan nem képesek profitot termelő módon működni. Az is tisztázásra vár, hogy az EU hogyan viszonyul azokhoz a kísérletekhez, amelyek részben a nukleáris ipar részéről tapasztalhatók, hogy közpénzeket - legyenek ezek tagállami, vagy uniós közpénzek - szerezzenek az atomerőmű-építésekhez, látván, hogy nem életképesek a piacon. A tagállamok részéről is tapasztalható erőfeszítés, hogy például a belső piaci, a közbeszerzésekre vonatkozó szabályozás kereteit feszegetve próbálnak meg átnyomni számukra kedves projekteket. Pontosan ez történik a paksi bővítés esetében is.

Volt olyan felszólaló, aki védte Paksot?

Nem nagyon, a bizottság igyekezett semleges álláspontra helyezkedni, tekintve, hogy nincs végleges döntés a paksi bővítéssel kapcsolatos eljárásokban. Amiket elmondtak, az azt mutatta, hogy nagyon komoly aggodalmak vannak és nagyon komoly kritikák fogalmazódtak meg azzal kapcsolatban, hogy életképes-e és összefér-e az egyáltalán a paksi bővítés projektje az Uniós joggal. Természetesen a végső döntést a biztosok kollégiuma hozza majd meg, erre vonatkozóan nem bocsátkoznék jóslásokba. Az látszik, hogy a bizottságban a paksi esetet egyfajta precedensnek tekinthetjük, aminél lemérhető, hogy az effajta kérdésekben milyen álláspontot alakít majd ki az Unió.  A felszólalások élesen bírálták részben a finanszírozást, a megtérülés szempontjából pedig jeles nemzetközi szakértők mutatták ki, hogy gyakorlatilag nem lehetséges olyan atomerőmű-építést megvalósítani Pakson, amelyik kifizetődő.

Megvitatták a biztonságosság kérdéseit is?

Jelen volt többek között Oleg Bodrov, az orosz Green World környezetvédelmi szervezet vezetője, akik a Paks mintájának szánt Leningrád 2. erőmű építésénél tártak fel nagyon súlyos hiányosságokat, visszaéléseket és problémákat. Ő arról számolt be, hogy az a konstrukció - ami egyébként teljesen kipróbálatlan, hiszen ilyen típusú erőmű még sehol sem működik a világban, így kísérleti nyulakként nézünk az erőműépítés elé – csak papíron működik, kulcskérdés tehát a gyakorlati kivitelezés.

Amennyiben nincs nagyon szigorú és erős ellenőrzés az építkezés fölött, akkor komoly biztonsági kockázatok jelenhetnek meg.

Magyarországon az ellenőrző hatóságok függetlenségét az Orbán – kormány meglehetősen aláásta, kérdéses, hogy a paksi bővítésnél képesek lesznek-e kiharcolni az építkezés során elfogulatlanul és politikai nyomástól mentesen, kizárólag a maximális biztonság és a környezeti szempontok érvényesítését.

Végül is megépül Paks 2?

A kétségek egyre erősödnek. Nem csak az Uniós vizsgálatok eredményei áshatják alá a bővítést, hanem az a pénzügyi bizonytalanság is, ami az orosz finanszírozás körül kialakult, mivel a kijelölt orosz állami bank – a Vnyesekonom Bank – gyakorlatilag csődbe ment, az orosz állam jelenleg annyi pénzt biztosít a banknak, hogy a fennálló kötelezettségeit egyelőre teljesíteni tudja. A tőkehiányt nem tudják pótolni, ezért nem tudható, hogy az oroszok képesek lesznek-e az építkezéshez szükséges pénz biztosítására. Magyarországnak nyilvánvalóan nincs erre pénze, máshonnan pedig ilyen futamidejű, és nukleáris projektre szóló hitelt nem nagyon tudunk szerezni, márpedig ebben az esetben pont kerülhet az egész kaland végére.

Mintha mára a magyar kormány is hezitálna.

A magyar kormány izgalmas pályát fut be, mert amikor felvetek egy-egy problémát, akkor heves tagadásba ütközöm, aztán hosszabb-rövidebb idő után csúszásokkal ugyan, de maguk is elkezdenek válaszokat megfogalmazni az általam említett problémákra. Másfél évvel ezelőtt vetettem fel először például a finanszírozás nehézségeivel kapcsolatos kételyemet, és fél éve mondom, hogy a finanszírozó bank csődben van.

Eddig hevesen tagadták, hogy bármilyen pénzügyi probléma lenne, most pedig már Lázár János is alternatív finanszírozási lehetőségekről beszél, és Szijjártó is elismerte a bank súlyos helyzetének tényét, bár ő még bizonygatja, hogy a probléma megoldódott.

 Az Unió eddig minden eljárásban az általam felvetett szempontok érvényessége mellett tette le a voksát. Ezzel előbb-utóbb a kormánynak is szembe kell néznie.

Az nagy kérdés, hogy amennyiben a kormány is belátja az új erőműépítés képtelenségét, vagy a feltételek nem teszik lehetővé, hogy megépítsék, Magyarország milyen feltételekkel tud kiszállni?

A múlt héten a párizsi székhelyű nemzetközi választott bíróság ítéletében az orosz Atomsztrojekszportnak – ugyanannak a cégnek, amely a paksi bővítésben is részt vesz – ötszázötven millió euró kártérítést ítélt meg Bulgáriával szemben, mert Bulgária a korábbi megállapodást felmondva abbahagyta a belenei atomerőmű építését. Attól tartok, hogy a magyar kormány, amelyik rossz feltételekkel szerződött Oroszországgal, kártérítési kötelezettséggel tartozik az esetleges felmondás után, de biztos vagyok benne, hogy még akkor is messze ez lenne a jobb megoldás.  Azért, hogy a legkevesebbet kelljen ilyen jogcímen fizetnünk, lehető leghamarabb fel kell mondanunk a szerződést.  Itt az ideje, hogy a magyar kormány is belássa, hogy az adófizetők érdekében – ha már belehúzta az országot ebbe a csőbe – cselekednie kell, mert csak így csökkentheti a minden állampolgárt érintő későbbi fizetési kötelezettséget.

Aki elég idős, emlékezhet a Ludas Matyi című egykori sikeres vicclap egyik 1961-es címlapára, amin a Harold Macmillan-arcú Brit oroszlán (ő volt akkor a konzervatív miniszterelnök) meghunyászkodva könyörög a peckesen álló, nem kis orr-szerkezetét még magasabbra tartava, mint egyébként, de Gaulle-küllemű francia Marianne-nek, hogy fogadja be az Európai Közösségbe. Most viszont itt a Brexit. A kilépés-pártiak érvkészlete szinte szóról szóra megegyezik a magyar miniszterelnökével, aki viszont egy fontos brit lapban egész oldalas hirdetésben kampányolt a bennmaradás mellett. A hirdetés természetesen kontra produktív lett, de ezt hagyjuk most. Elég, ha csendben csak azt kérdezzük, hogy hasonló esetben mit szólna a magyar kormány és bércsahosai, ha egy idegen kormányfő buzdítaná a magyarokat? Menne itt ezerrel a háttérhatalmazás, (ami jól tudjuk, nem más, mint szalonzsidózás) migráncsozás, stb.

Előzmények

A brit jelentkezést a francia elnök kétszer is megvétózta, először 1963-ban, majd másodszor pedig 1967-ben, amikor már a Harold Wilson, minden idők legszürkébb brit miniszterelnöke ismételte meg a kérést. A vétók oka röviden de Gaulle személyiségében és politikai filozófiájában keresendő, hiszen egy részt nem tudott túllépni a sok évszázada kriminálisan rossz francia-brit viszonyon, de ami egyes elemzők szerint még ennél is komolyabban esett latba az a tény volt, hogy féltette a franciák elképzelt európai vezető szerepét a Britektől, akik ráadásul az általa gyűlölt és megvetett USA-val szinte szimbiózisban működtek. Végezetül persze sok éves, eléggé megalázó sorbaállás után a brit oroszlán 1973-ban bebocsátást nyert a közösségbe.

„Kint is vagyok, bent is vagyok”

Európa és az angolok frigye azonban a megkötés pillanatától fogva viharos, elég itt a valuta unió megtagadására gondolni, de ezen kívül is számtalan kisebb-nagyobb összezördülés szegélyezi a közös utat.

Arra azonban, ami ma történik, még néhány éve is, mint lehetetlenre, nagy odds-ot adtak volna az országszerte virágzó fogadóirodák.

Nem tudom mi lesz az eredménye a mai népszavazásnak, de már létrejötte is felér egy kisebb attakkal az Európa Unió ellen. Mondhatják persze erre, hogy miért olyan nagy ügy ez, a Grexit is lezajlott, és nem kavart ekkora vihart. Erről csak annyit, hogy az államcsődbe merült görögök egyetlen, számukra és az unió számára fontos ügyben a valutauniós tagság kérdésében szavaztak, az angolok viszont magát az uniós alapelveket, és döntéshozatalt kérdőjelezik meg, annak ellenére, hogy országuk az egyik legfőbb oszlopa az EU-nak,  a mai napon.

Jelenődő

Minden eddiginél riasztóbb az a hangnem, ahogy a két párt: a kilépés támogatói és ellenzői kampányoltak. A magyar demokratikus oldal teljes joggal állandóan számon kéri a kormánypárt(ok)on a demagógiákat, amiket kormányzás helyett alkalmaznak. Jól látszik, hogy sajnos az egy főre eső demagógok arányában Anglia sem marad le kishazánktól, hiszen mintha csak Habony Árpád és csapata adná a tanácsot a témák földszintes exponálásokhoz.

Az egyik oldal legfőbb érvei: a kilépés bedönti a külkereskedelmet, City megszűnne a világkereskedelem és pénzügyek vezető ereje lenni, nem lennének új beruházások.

Az elszakadás hívei arról szónokolnak, hogy sokkal könnyebb lesz az élet az EU-s bürokraták nélkül, akik úgy döntenek az Angliát is érintő ügyekben, hogy nem ismerik az országot. Másik örökbecsűjük: meg kell védeni az országot a bevándorlóktól, és még hosszan sorolhatnánk az ezekhez hasonló, de csak a felszínt kapirgáló, ám jól hangzó kérdéseket. Egy szó, mint a száz: az igazság itt is félúton van, tehát tárgyalni kellene, még mielőtt a XX.-XXI. század legnagyobb, legfontosabb vívmánya, az Egységes Európa a semmibe hull.

Úgy látszik, és ez figyelmeztető jel kellene, hogy legyen Európa valamennyi felelősen gondolkozó polgárának, hogy egyre nagyobb a térhódítása a legmocskosabb, leghazugabb demagógiáknak, pedig a múltszázad harmincas- negyvenes évei már bebizonyították hova vezet ez az út.