Nem, nem hablatyolok össze-vissza, de nem tudok más következtetést levonni abból a hírből,  hogy az ELTE Origó Nyelvi Centrum, közismert nevén  a Rigó utcai nyelvvizsgaközpont 2016 novemberétől csökkenti a nyelvvizsgához szükséges tanulnivalót.

 „2016 novemberétől bevezetjük újfajta komplex értékelési rendszerünket. Ennek lényege, hogy ha a nyelvi írásbeli és szóbeli nyelvvizsgán is eléri a készségenként szükséges 40 százalékot, akkor a gyengébben sikerült fél vizsgát kompenzálni lehet egy erősebb másik féllel, ha a szóbelin és írásbelin mutatott teljesítmény átlaga eléri a 60 százalékot.”

A legutóbbi „átkos”-ban, 2008-ban végzett gyerekem példáját ismerve, náluk, aki 50% alatt teljesített bármelyik tárgyból akár szóban, akár írásban, annak volt gondja otthon aznap, mert elégtelennek minősült a tudása. Ehhez képest az új „elitképző”-szellem nevében azt mondja Magyarország, hogy nem baj, ha nem sikerül elérni még a „féltudást” sem, majd összefésüljük, és csak kijön az a feles, még jó, hogy nem fütyülős barackból!

Egészen rossz irány, hogy az amúgy is minimális használható klasszikus műveltséggel rendelkező fiataljaink még ezzel is rontsák esélyüket a nemzetközileg is elismerhető teljesítményre. Alapvető, hogy annak, aki választott szakmájában szinten akarja tartani a tudását, jártasságát, tudnia kell értőn olvasni a világ más tájairól beáramló ismeretet.

Még akkor is alapvető érdek, hogy a Magyarok ne legyenek analfabéták, ahogy átlépik az országhatárt, ha a most regnáló hatalomnak az az érdeke, hogy gondolkodás- és kérdésmentes, röghöz kötött néppé  legyünk. Ne az legyen a "hungarikum", hogy onnan ismerszik meg a magyar külföldön, hogy kézzel-lábban magyaráz, majd amikor az ostoba hazai nem érti, hogy mit szeretne, egyre "hangosabban" mutogat.

Minden normálisan gondolkodó államnak elsődleges érdeke, hogy polgárai jól prosperáló individuumként éljék az életüket, ezzel segítve nem csak saját életminőségüket, hanem emelve az ország presztízsét is.

Nem lehet véletlen, hogy az ország jelenlegi "elitje" nem hazai iskolákba járatja gyermekeit, hanem külföldi magániskolák padjait koptatják, „mindannyiunk dicsőségére”, ahogy tette azt Sajátláb herceg kisasszony, pardon nagyasszony is.

Azt a célt látom ezzel a lépéssel könnyebben elérhetőnek, hogy a Magyar maradjon a pengés kerítéssel megerősített határon belül, ne kóricáljon világszerte.   Gondoljuk végig, kinek lehet  az a célja, hogy olyan koponyákkal legyen kibélelve a szeretett haza, akiknek megugorhatatlan akadály egy közepes szintű nyelvvizsga letétele, amit minimum 8 éven keresztül sulykol belé a magyar közoktatás? Az, amelyiknek a szintje legalábbis megkérdőjelezhető még a közoktatásban résztvevő pedagógusok jelentős hányada szerint is.

Nálunk a hatalom éppen a minden porcikájából vérző oktatásból, na és persze a nem különben siralmas állapotot mutató egészségügyből, és a népjólét egyéb szegmenseiből vonja ki a pénzt az olyan iszonyatosan fontos dolgokra, mint a stadionok, a saját-szócső újságok, tévék, az MNB-alapítványok és persze a mindezeket vezénylők fenntartására.

Nem tudok más következtetésre jutni: az Orbán-rezsim jelmondata: Butulj, Magyar!

Mátrai Anna

Aki elég idős, emlékezhet a Ludas Matyi című egykori sikeres vicclap egyik 1961-es címlapára, amin a Harold Macmillan-arcú Brit oroszlán (ő volt akkor a konzervatív miniszterelnök) meghunyászkodva könyörög a peckesen álló, nem kis orr-szerkezetét még magasabbra tartava, mint egyébként, de Gaulle-küllemű francia Marianne-nek, hogy fogadja be az Európai Közösségbe. Most viszont itt a Brexit. A kilépés-pártiak érvkészlete szinte szóról szóra megegyezik a magyar miniszterelnökével, aki viszont egy fontos brit lapban egész oldalas hirdetésben kampányolt a bennmaradás mellett. A hirdetés természetesen kontra produktív lett, de ezt hagyjuk most. Elég, ha csendben csak azt kérdezzük, hogy hasonló esetben mit szólna a magyar kormány és bércsahosai, ha egy idegen kormányfő buzdítaná a magyarokat? Menne itt ezerrel a háttérhatalmazás, (ami jól tudjuk, nem más, mint szalonzsidózás) migráncsozás, stb.

Előzmények

A brit jelentkezést a francia elnök kétszer is megvétózta, először 1963-ban, majd másodszor pedig 1967-ben, amikor már a Harold Wilson, minden idők legszürkébb brit miniszterelnöke ismételte meg a kérést. A vétók oka röviden de Gaulle személyiségében és politikai filozófiájában keresendő, hiszen egy részt nem tudott túllépni a sok évszázada kriminálisan rossz francia-brit viszonyon, de ami egyes elemzők szerint még ennél is komolyabban esett latba az a tény volt, hogy féltette a franciák elképzelt európai vezető szerepét a Britektől, akik ráadásul az általa gyűlölt és megvetett USA-val szinte szimbiózisban működtek. Végezetül persze sok éves, eléggé megalázó sorbaállás után a brit oroszlán 1973-ban bebocsátást nyert a közösségbe.

„Kint is vagyok, bent is vagyok”

Európa és az angolok frigye azonban a megkötés pillanatától fogva viharos, elég itt a valuta unió megtagadására gondolni, de ezen kívül is számtalan kisebb-nagyobb összezördülés szegélyezi a közös utat.

Arra azonban, ami ma történik, még néhány éve is, mint lehetetlenre, nagy odds-ot adtak volna az országszerte virágzó fogadóirodák.

Nem tudom mi lesz az eredménye a mai népszavazásnak, de már létrejötte is felér egy kisebb attakkal az Európa Unió ellen. Mondhatják persze erre, hogy miért olyan nagy ügy ez, a Grexit is lezajlott, és nem kavart ekkora vihart. Erről csak annyit, hogy az államcsődbe merült görögök egyetlen, számukra és az unió számára fontos ügyben a valutauniós tagság kérdésében szavaztak, az angolok viszont magát az uniós alapelveket, és döntéshozatalt kérdőjelezik meg, annak ellenére, hogy országuk az egyik legfőbb oszlopa az EU-nak,  a mai napon.

Jelenődő

Minden eddiginél riasztóbb az a hangnem, ahogy a két párt: a kilépés támogatói és ellenzői kampányoltak. A magyar demokratikus oldal teljes joggal állandóan számon kéri a kormánypárt(ok)on a demagógiákat, amiket kormányzás helyett alkalmaznak. Jól látszik, hogy sajnos az egy főre eső demagógok arányában Anglia sem marad le kishazánktól, hiszen mintha csak Habony Árpád és csapata adná a tanácsot a témák földszintes exponálásokhoz.

Az egyik oldal legfőbb érvei: a kilépés bedönti a külkereskedelmet, City megszűnne a világkereskedelem és pénzügyek vezető ereje lenni, nem lennének új beruházások.

Az elszakadás hívei arról szónokolnak, hogy sokkal könnyebb lesz az élet az EU-s bürokraták nélkül, akik úgy döntenek az Angliát is érintő ügyekben, hogy nem ismerik az országot. Másik örökbecsűjük: meg kell védeni az országot a bevándorlóktól, és még hosszan sorolhatnánk az ezekhez hasonló, de csak a felszínt kapirgáló, ám jól hangzó kérdéseket. Egy szó, mint a száz: az igazság itt is félúton van, tehát tárgyalni kellene, még mielőtt a XX.-XXI. század legnagyobb, legfontosabb vívmánya, az Egységes Európa a semmibe hull.

Úgy látszik, és ez figyelmeztető jel kellene, hogy legyen Európa valamennyi felelősen gondolkozó polgárának, hogy egyre nagyobb a térhódítása a legmocskosabb, leghazugabb demagógiáknak, pedig a múltszázad harmincas- negyvenes évei már bebizonyították hova vezet ez az út.