Néha már-már úgy érezzük, hogy kopasz verőemberekből épít kerítést körénk a világ, a hatalom oda se figyel, ha mondunk, - ne adj isten - kérünk valamit, például azt, hogy „ne tessenek már oly lelkesen feldúlni a környezetünket, kivágni minden fát csak azért, mert a főmuftiék családjában kőbánya van, és nem kertészet”. Gondoljunk csak arra, hány fát vágtak ki a Kossuth téren, a József nádor téren, hogy lett betondzsungel a lassan már ki is égett néhány fakezdemény ellenére is a Moszkva Kálmán tér, vagy arra, mi vár a Római part fáinak javára, és a sor még hosszan folytatható lenne, de minek tovább szomorítani a szívünket.

Az már csak hab a tortán, miként lesz - ahogy kihullik a hatalomból - az egykori zöld politikusból ismét mérgeszöld, feledve, hogy alig néhány hónapja, még az előző kormány államtitkáraként, behunyt szemmel éppen ő írta alá a Kossuth téri fák kivégzőosztagának a „tűzparancsot”, most pedig, mintha a hatalomban töltött évek meg sem történtek volna, ismét, méghozzá habzószájú ellenzékiként viselkedik. Arra azért jól vigyáz, mert félti bibliai szekerét, hogy a hatalom sáncain belül maradjon, az újságírói kérdésre tehát, hogy „egyáltalán Fideszes Ön még?" - büszkén vágja a választ: persze, és lehet, hogy csak a túlhajszolt, elborult elmém láttatja úgy velem, mintha még meg is nyalta volna kicsit a szája szélét.

Az ember ilyenkor lassan-lassan azon kezd gondolkodni, hogy itt az idő, menni kell, menni, és ha lehet minél messzebb, hiszen nincs remény. Már venné is a bőröndöt, de akkor történik valami, jön egy taxis, vagy egy ételosztó, esetleg jogvédő és felforgatja a jól elrendezett letargiát.

„Nem, köszönöm, ezért a fuvarért nem kérek pénzt, ennél a szállításnál semmi nem lehet fontosabb. Köszönöm, hogy én hozhattam be” - mondja  fenti példánkban  éppen a taxis, majd átbotorkál a kocsijáig, ajtónak azt a  szűk, de azért valós lyukat használva, amit a reménytelenség falán ütött.  

Milyenek a taxisok?

Az utóbbi hónapokban a besárgított emberek meggondolatlanul maguk ellen fordították a közvéleményt, holott igazából csak egy végső, kétségbeesett jelzést akartak küldeni a társadalom felé. Kapják a hideget-meleget azóta is. Pedig itt lenne az ideje tudomásul venni, hogy ugyanúgy, ahogy az élet más területein, itt is vannak becsületes és becstelen emberek, mert a törvénytisztelet és a becsület nem szakma, nem ruha, és még csak nem is hajszín függő. Igen, keringnek komoly, megalapozott rémtörténetek órapörgető, lehúzó taxisokról, naná, hiszen olyan mondatot minek kimondani, hogy „képzeljétek tegnap reggel egy taxis elvitt A-ból B-be és minden rendben volt, ja, és még számlát is adott”. Ugye milyen furcsán csengne egy ilyen mondat, és hogy miért? - mert azok a sofőrök vannak többen, akik így szolgáltatnak, de az ő viselkedésük természetes és így szóra sem érdemes, ellentétben a „tudjuk kikkel”.

Karsai Katalin, a Magyar Taxisok Szakszervezetének ügyvivője, szerint

„A kollégáink zöme mást sem szeretne, mint csendben, nyugodt körülmények, megfontolt, korszerű törvények és helyi rendeletek védelmében dolgozni. Mert ha mindez meglenne, akkor nem maradna el a taxis-társadalom öntisztulása sem. Ne feledjük, a taxis is emberből van, és őt is kiborítja a létbizonytalanság, a stabilitás hiánya.”

Legyek a sebben

A taxisokat leginkább ezek szerint is a rendezetlenség, a szakma kiszámíthatatlansága, valamint a fejük felett, a bevonásuk nélkül meghozott szakmaiatlan, gonosz döntések háborítják fel és kergetik végső soron az utcára.  Érdemes egyszer végiggondolni, miért bánnak így velük a törvényhozók?  A mindenkori hatalom retteg attól a társadalmi csoporttól, amely már a rendszerváltás hajnalán - 1990 októberében - megmutatta az erejét és azt, hogy mit jelenthet egy civil csoport engedetlenségi mozgalma. Az egymást váltó kormányfők azóta is izzadtságban úszva ébrednek, ha rémálmaikban előjön a megbénult ország. Különös hatalmi arrogancia, hogy egyetlen kormány sem akart valóban segíteni, megoldani az egyre feszítőbb helyzetet, sőt, vagy teljes oda nem figyeléssel, vagy túlzott szankcionálással, de valamennyi azon munkálkodott, hogy szétzilálja korunk bérkocsisainak csoportját. Mára sikerült a szalámizás mester-terve.  A taxisokat lehet szeretni, vagy nem szeretni, de tudomást se venni róluk nem lehet, illetve mégis, de az ide vezet, ahol most tartunk, amikor van egy használhatatlan taxistörvény, és egy tökéletesen dilettáns budapesti taxisrendelet. Arról már nem is szólva, hogy a főváros taxis ügyeit egy – a taxis zuhanyhíradó szerint - olyan volt, levitézlett rendőrre bízták, aki korábbi munkája során éppen elég információhoz juthatott a politika, a közélet, és az üzleti szektor egyes prominenseinek előéletéről, amelyek birtokában akár jogosan is érinthetetlennek hiheti magát, na de hagyjuk,ne erősítsünk rá egy pletykára. Szóval kérem, hol itt a szakértelem? Miféle szakértelemről tanúskodik az a helyzet, hogy a taxikat kötelezően évente vizsgáló telepen bizonyos gépkocsi-tulajdonosoktól a való világban nem is létező, kitalált dokumentumok hiányára hivatkozva tagadják meg hosszú ideig az engedélyek kiadását, illetve, hogy bízzanak abban a szervezetben, amelynél időről-időre mást tartalmaz egy-egy ellenőrzés jegyzőkönyvének két példánya? A felügyeleti cég - ahogy mondani szokás - „ezerrel büntet”, de amikor kiderül, hogy nem járt el helyesen, nemhogy nem fizeti vissza a büntetés összegét, de még elnézést sem kér. A BKK új vezetése arra hivatkozik, hogy alig néhány hónapja vannak hivatalban. Na és, attól még jogutódok, vagy nem? Csak arra futja nekik, hogy parasztvakítás céljából nagy kerekasztalokat szervezzenek, amiken minden megegyezést megakadályoznak, közben még a legalapvetőbb kötelezettségeiknek: a kivizsgálási határidőknek sem tesznek eleget. Konspirálnak, összejátszanak, most például egyik informátorunk szerint a vezérigazgató asztalán porosodik hosszú ideje a válasz a Taxis Szakszervezet petíciójára. Nem tudni, mire várnak, csak nem a fentebb már említett kormányzati piacátrendezésre?

Forrás: Városi Kurír

A kormány a vásárlás, vagy bérlés kérdéskörében a drágább, és offshore-gyanús megoldást választotta. A két lehetőség közül, hogy veszünk, vagy tíz évre bérelünk buszt az utóbbi, a kormány által most támogatott megoldás huszonhárom milliárd forinttal drágább, ebből a különbségből akár 250 vadonatúj csuklós buszt is vásárolhatna a főváros a pótláshoz szükséges 150 darabon felül.  A kormányhatározat azt meg sem említi, hogy a támogatás mennyi időre szól, pedig nem mindegy, hogy csak a felújítás három évét támogatják-e, vagy a bérlés esetén optimális 10 évet. A buszokat bérbeadó cégek 10 év alatti futamidő esetén brutális összeget számláznak, így szinte lehetetlen ennél rövidebb időre jó kondíciókat kialkudni. Amennyiben a kormány csak a metrófelújítás három évére száll be a finanszírozásba, honnan lesz pénze a fővárosnak a bérlési idő további hét évére. A következő kérdés, ami felvetődik, hogy bérlés esetén, hogy jön képbe a mostanság a kormányzati bűvészcilinderből elővarázsolt magyar buszgyártás támogatása.

„A főváros felhatalmazásával a BKV már több mint egy éve kiírta a tendert buszvásárlásra, ezt egy lengyel cég Solaris típusú buszai nyerték meg - mondja Gy. Német Erzsébet, a DK fővárosi politikusa, majd így folytatja: „Azt a kormány sem tudja kikötni, hogy magyar buszt béreljünk, mert jelen pillanatban nincs 150 darab magyar gyártású csuklós városi busz sehol a polcokon. Létezik ugyan a MABI Busz konstrukciójában olyan lehetőség, hogy külföldi és magyar alkatrészekből Magyarországon szereljenek össze buszokat, amiket később bérelni lehetne, de ezek a buszok sem állnak jelenleg rendelkezésre, nincsenek készen. Különös „véletlen”, hogy amikor még mindenki hitt abban, hogy októberben rendben elkezdődhet a felújítás, Mészáros Csaba, a MABI elnök-tulajdonosa mindenkit megelőzve már arról beszélt, hogy a határidő csúszni fog, ezért bőven lesz idő a buszok legyártására, összeszerelésére. Vajon honnan tudhatta? - kérdezem csendesen.”

Micsoda meglepetés, legutóbb már Tarlós István is arról beszélt, hogy a 3-as metró felújítása jövő év februárja-márciusa előtt nem indulhat el. Jelen pillanatban még arról sincs döntés, hogy a kormány megfinanszírozza-e a hármas metró felújítását, ha az unió nem teszi.

„Tovább megyek - folytatja a fővárosi képviselő - az unióhoz be sincs még adva a 3-as metró felújítási programja. Gyanúm szerint tehát semmi másról nem szól ez a mostani történet, mint, hogy helyzetbe akarnak hozni Fidesz-oligarchákat azzal, hogy tíz évre kiszerveznek 150 db. csuklós-autóbusznyi forgalmat a haveroknak, egy kézlegyintéssel elintézve a tényt, hogy ez a trükk huszonhárom milliárd forint többletkiadást eredményezne az országnak.”

Végezetül adódik a feszítő kérdés, miért hagyja magát és Budapestet állandóan letaposni az a főpolgármester, aki ha csak teheti, azzal páváskodik, hogy választói akaratból neki még a kormánynál is sokkal nagyobb a legitimitása.

Pokoljárás kezdete

Milyen út vezette a negyvenes években a sárospataki Református Gimnázium diákját az ellenállási mozgalomba?

Tiszaladányban volt egy népírói est, amin én - a pataki diák - Veres Péter verseit szavaltam, Veres - meg is írta, hogy Vitányi Iván szavalta legjobban a verseimet – majd amikor országos nagygyűlést tartottak 1943 nyarán, szintén szavaltam egy Veres Péter és egy József Attila verset. Ez annyira megtetszett a helyi szocialistáknak, hogy már „elvtársnak” is szólítottak. Hazautaztam Sárospatakra és azt mondtam a gimnáziumi tanáromnak, aki a nagy könyvtárat vezette, hogy ha már így alakult, szeretném megtudni, mi is az a marxizmus, Ő azt javasolta, hogy legjobb, ha a Kommunista Kiáltvánnyal kezdek.

Az igazi története azonban az 1944-es német megszállással kezdődött.

Akkor jöttem fel Pestre, az egyetemre, ahol megalakult az ellenállási bizottság, aminek egyik vezetőjét már ismertem, ő volt a Népíróknál a kommunista párt megbízottja. Azt mondta, hogy olyan emberre van szükségük, mint én: „úgy nézel ki, mint egy úri gyerek, nem látszol kommunistának”. Arra az egyre kért, és tudom, ez ma nagyon viccesen hangzik, de akkor fontos volt, hogy viseljek sapkát, mert arról ismernek meg és tudják, hogy közéjük tartozom. Később futár lettem, és nagyon sok fontos információt szállítottam. Más feladatim is voltak, egyszer például kiküldte Pesterzsébetre, ahol dolgozott egy csoport, amelyiknek a vezetőjét elfogták, az volt a feladatom, hogy keresnem meg a helyettesét, hogy ismét élő lehessen a kapcsolatuk a központtal. A küldetések során, felvettem az úri fiús ruhámat, ha rendőr állított meg, megmutattam az egyetemi igazolványomat, és mondtam, hogy megyek, mondjuk a nagybátyámhoz, majd felkerestem azokat, akiket kellet.

Tizennyolc évesen azonban úri fiú külső ide, úri fiú külső oda, lebukott.

Egy osztálytársam jelentett fel, aki a Gestapo ügynöke volt. 1944. december 5-én fogtak el és rettenetesen megkínoztak. 10-én tettek át a Margit körúti fogházba, ahonnan a rabokat, köztük természetesen engem is, 12-én áttelepítették Sopronkőhidára.

Bajcsy-Zsilinszky Endre mártíromsága

Ott ismerkedett meg Bajcsy- Zsilinszky Endrével, vagy ez már egy régebbi kapcsolat volt?

Az átszállításkor, így hozta a véletlen, egymással szembe ültünk akkor találkoztunk először. Érdekes epizódja volt ennek az utazásnak, hogy amikor Győrnél voltunk, az egyik csendőr - történetesen egy tápéi fiú – azt mondta, hogy „Zsilinszky úr, jó lenne, ha maga most elmenne! Ha leszáll és eltűnik, mi nem szaladunk ön után. A többit bízza ránk.” Bajcsy azt válaszolta, hogy „nem, én felkészültem mindenre, vállalom a halált, maradok.”

Ez így eléggé teátrálisan hangzik.

Ma talán, de akkor olyan időket éltünk, ami nagyon súlyosan hitelesített egy ilyen mondatot, nem is beszélve a mártírhalálról, ami néhány nap múlva várt rá. Elérkeztünk tehát Kőhídára, ahol úgy alakult, hogy a második emeleten egymás melletti cellába kerültünk. Éjszaka kopogás majd dörömbölés hallatszott a falon, nem értettem. Másnap reggel, amikor kiadtuk a küblit, – akkor még a börtönökben nem voltak angolvécék – amibe elvégeztük a dolgunkat, azt mondta nekem, hogy „édes fiam, ha kopogok, tapasszad a füled a falra és meg fogod hallani mit, mondok. Amikor befejezem, újra kopogok, akkor tudsz válaszolni.” Jó néhány éjszakát beszélgettünk így át.

Mi volt a téma?

Az aktuális helyzet. Elmondta, hogy biztosan tudom, min ment keresztül, hogy ő egykor lelkes fajvédő, zsidó gyűlölő volt, de rájött, hogy tévedett, hogy Magyarországnak nem kell a fasizmus, hogy Magyarországnak demokrácia kell, vagy ha úgy alakul, akkor a szocializmus, de a fasiszta diktatúra, a fajelmélet semmiképp. Aztán kérdezgetett arról, hogy vagyok, mit csináltam, ki is az, akivel beszélget.

A Zsilinszkyvel töltött idő kicsit iskola is volt egy fiatal fiúnak.

Nekem folyamatosan nagyon jó tanítóim, iskoláim voltak. Veres Pétertől Németh Lászlón keresztül Pálóczi Horvát Lajos nagybátyámon át, aki tizenöt nyelven beszélt, népdalgyűjtő volt, szóval kiváló emberekkel érintkezhettem már akkortájt is.

Ebben a sorban is külön tantárgy lehetett Zsilinszky

Természetesen, akkoriban élt bennünk egy lehetséges hit, hogy a Szovjetunió is megváltozik. Lukács György is arról írt,- amiért bajba is került a Szovjetunióban -, hogy új szakasznak kell következnie, a demokráciának. Hivatalosan ezt is mondták, amikor megjöttek, Rákosi is azt mondta, hogy népi demokrácia következik, de azt akkor még nem kötötték az orrunkra, hogy szerintük a népi demokrácia új formája a proletárdiktatúra.

Térjünk vissza Bajcsyhoz!

December 24-én hajnalban ordításra lettünk figyelmesek, azt kiabálta valaki, hogy „távirat”. Akkor érkezett a parlamentből a távirat, hogy jóváhagyták Bajcsy-Zsilinszky kivégzését. Nagy mozgás támadt. Miközben kitettük a küblinket, mondta nekem, hogy most kivégzik, és rám, ránk hagyja az országot. Ez után fejeződött be az egyik legfontosabb magyar demokrata mártíriuma.

Ehhez a mondathoz nagyon kellett hinnie önmagában, és a hagyományozás jogában.

Zsilinszky szimbolikus figura, megjárta az utat, jobban, mint bárki más, hiszen a legelszántabb fajvédő prefasiszta, de teljesen fasisztoid jellegű társaságból indult. Példa erre az állításra, Áchim András szocialista parasztpolitikus meggyilkolásának ügye is, amit ugyan nem ő követte el, hanem a testvére, de ő magának sem volt ellenére. Egy szó, mint száz, Zsilinszky nagyon messziről érkezett a demokraták közé. De megérkezett, és attól kezdve az értékrendje, és szinte minden gondolata megváltozott. Ellene volt a zsidóellenes törvényeknek is, az újvidéki vérengzésnek is, a németekkel is szembe fordult. Valóban felismerte a demokrácia - aminek az elveit tökéletesen a magáévá tette - szükségességét. Ezért szimbolikus a jelentősége. Ez történt Nagy Imre esetében is, aki az ellenkező oldalról, a kommunista vakhitből érkezett, és jutott el ugyan ide.

Szabadulás

Beszélgetésünk első részét, zárjuk azzal, hogy miként sikerült szabadulnia Sopronkőhidáról!

Behívott egy vizsgálóbíró, aki nem volt fasiszta, csak bezupált ügyvéd, és nagyjából azt mondta:

„Felhívom a figyelmét arra, hogy a Gestapo a nyomozása eredményéről nem küldött el semmit, ezért az kerül a bíróság elé, amit most vallani fog. Kérdezem ezért először: részt vett az ellenállásban? Azt válaszoltam, hogy igen, részt vettem. Kedves fiatalember, most mondtam - kezdte újra most már szájbarágósabban - hogy semmilyen anyag nem érkezett önről, és most azt fogjuk ide a vallomásba beírni, amit mond. Még egyszer kérdezem tehát: részt vett az ellenállásban? Másodjára persze már nemleges választ adtam. Jó – válaszolta, és kitöltötte az űrlapot.”

Ezek után a bíróság, mert nem jelentettem az előttem folyó szervezkedést kötelességmulasztás címén egy hónapra ítélt, majd szabadultam. Hasonló helyzetben volt Lázár Vili bácsi is, aki nyakig benne volt a kommunista pártban, József Attila, Fejtő Feri barátja volt és később a földreformnál is nagy szerepet játszott. Ő is akkor szabadult, mint én, eltöltöttünk egy napot egy munkásszálláson, majd eljutottunk Sopronba, és később Győrbe, ahol hosszú ideig voltam, de ez valóban már egy másik történet kezdete.

 (A beszélgetés következő - befejező része - hamarosan)

Elie Wiesel a holokauszt, más szóval a Soá után először  2009-ben, Oberlander Báruch és Köves Slomó rabbik meghívására, a Chabad Lubavics (ortodox zsidó csoport, a Chaszidizmus fontos irányzata) sikeres magyarországi megtelepedése 20. évfordulójának ünnepére érkezett  Magyarországra.

Az író nagyon szigorú feltételeket szabott a látogatás - amelynek sajtófőnöke lehettem - lebonyolítására, és ezekhez végig tartotta is magát néhány kivételtől eltekintve, és éppen ettől, a kivételek természetes megélésétől volt igazán emberközeli.

Soha nem találkoztam még ennyire következetes emberrel, mint amilyen Ő volt, ma sem tudom, hogy nem tudta, vagy nem akarta egyetlen percre sem feledni, amit a koncentrációs táborokig vezető út, az antiszemitizmus jelentett.

Mi sem bizonyítja jobban következetességét, mint az a tény, hogy a látogatás után alig néhány évvel, 2012-ben, amikor hírét vette, hogy Nyírő József írót, a nyilas parlament tagját, megkísérelték újratemetni, és e cirkuszban tevékeny részt vállalt Kövér László a magyar parlament elnöke is, nagyon kemény hangú levél kíséretében azonnal visszaküldte a 2004-ben átvett Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét.

Szigorúsága ellenére is életvidám, kedves ember volt, akinek már a jelenléte is gondolkodásra késztetett mindenkit. A megadott időpontban egymást követték nála az újságírók,  ő hallatlan türelemmel válaszolgatott még akkor is, amikor már jól látszott, hogy elfáradt. Sok évtizedes pályám ellenére, a vele töltött napokban nyert igazi értelmet a mondás, hogy „nincs ostoba kérdés, ha okos a válasz.”

Több akkori meghatározó politikussal, így Bajnai Gordon miniszterelnökkel és Sólyom László köztársasági elnökkel is tárgyalt. Bajnait arra sarkallta, hogy tegyék végre szabadon kutathatóvá a zsidósággal kapcsolatos anyagokat, Sólyom Lászlótól pedig azt kérte, lépjen fel a Holokauszt-tagadás törvényi bűntehetőségéért. (Mind a két kérdés, kérés ma is legitim).  Viselkedésével pillanatok alatt elmosott minden különbséget, így a beszélgetéseken szinte lehetetlen volt megállapítani, ki fogad, kit? - mert mindig csak az volt érzékelhető, hogy két EMBER - így csupa nagybetűvel - fontos dolgokról beszélget.

Elie Wiesel az itt töltött két nap alatt két nagy ívű beszédet is mondott, egyet a parlamentben, a „Magyar – zsidó együttélés a közös jövőért” című konferencián, bár ekörül adódott némi gond, mivel valamelyik sajtótermék durván minősítette nem csak őt magát, de munkásságát is, amit amerikai sajtótitkára közölt vele. A másik beszédét a Hit Gyülekezete meghívására, a Hit Parkban, több mint 10.000 ember előtt mondta el.  A parlamentben a túlélők felelősségéről és a holokauszt-tagadás súlyos következményeiről is beszélt, a Hit Parkban viszont a keresztény-zsidó - nem csak - párbeszéd, de együttélés fontosságát is hangsúlyozta.

Végezetül álljon itt ebből a beszédből egy mondat, amely hitem szerint nem csak nekünk, magyaroknak, de az egész világnak sorvezető lehet:

Magyarország mély erkölcsi válságon megy keresztül. Ne engedjék, hogy a múlt undok kísértetei visszahozzák a múlt szörnyűségeit! Ne engedjék, hogy az antiszemitizmus teret nyerjen!

Elie Wiesel

1928. szeptember 30. Máramarossziget - 2016. július 2. New-York

Legyen könnyű neki a föld!

Ez a tragikus történet is - mint annyi minden mostanában - túlmutat önmagán, hiszen a biztosítási kártérítés összege járna, amit kap a család, az viszont egyéni megítélés apján kerül megállapításra.

Olyan tragédia történt a Hortobágyon, amivel tilos nemcsak viccelődni, de ironizálni is, így azután körülírás helyett egyszerűen kijelentem: ez a kormány és az elődje is - ami szintén ez volt - úgy döntött, legyen  mindenki kiszolgáltatott. És így is lett. Ezt igazolja a katonák esete is, akik azóta kegyelmeséknek kiszolgáltatva élik - és mint a szomorú ábra mutatja - halják „életüket”.

Szóval, drága volt a biztosítás, ugye Hende úr? Nem futotta rá, másra kellett a pénz? Talán kis kiruccanásokra a titkárnőből később rövidke, megnevezhetetlen - mert a jó ízlés e téma kapcsán tiltja - státuszú átmenet után feleséggé emelt hölggyel?

Annak idején egy ország mosolygott  keserűen,, amikor meglátta a távolt kémlelő Hendét kezében egy távcsővel, amelyen rajtafelejtette a lencsevédő kupakot. Akkor még azt hittük, véletlen hiba történt, mára kiderült, hogy Ő így, azaz csukott szemmel döntött fontos ügyekben, és kicsikben egyaránt.

Az utód Simicskó lovagiasságáról legyen elég annyi, hogy rögtön közhírré tetette,  nem ő, - á dehogy! - az elődje mondta le a biztosítást, ő viszont most túlfizet. Nagyvonalú fiú ez, persze  a mi pénzünkből, akkor, amikor erre találta ki az emberiség több száz éve a biz-to-sí-tó – lassan mondom, hogy fideszék is értsék – társaságokat.

Ebben az országban lassan semmi nem jár a polgároknak, minden - illetve dehogy minden, egy-két dolog -átcsordogál a kötelező zónából az „egyéni elbírálás alapján adható-ba”, és akkor majd mondhatjuk, hogy megálljunk! - mert, mert…. „a magyar reformok működnek”.