Eddig azt hittem, csak én vagyok ilyen lúzer, csak nekem sikerül mindig olyan „eltökélttel” összeakadnom, akinek esetében a „szó veszélyes fegyver”-nek bizonyul. A minap azonban szem- és fültanúja voltam, amikor egy vitaműsorban a kizökkenthetetlennek látszó, sokat próbált Fideszes megmondóemberekről is kiderült, hogy kizökkenthetők a fölényes flegmaságból Ők, akik általában könnyedén veszik semmibe a demokráciát, lépnek át a szólásszabadság alapelvén, bakancsos léptekkel gyalogolnak bele a másik ember magánéletébe, nehezen viselik, ha a fagyi visszanyal.

A történet azzal a látszólag szelíd mondattal kezdődött, hogy Gulyás Márton civil aktivista szerint,  a

„ A protestálás állampolgári kötelesség….”

ezzel vitát generált, majd  ha tetszik „beszólt” Stefka Istvánnak, a sokat-próbált, és a politikai paletta minden oldalát lelkesen megjárt, ma éppen bősz ős-Orbánhívő szerepében tetszelgő újságot írónak, az egyik leginkább elkötelezett, közpénzből fenntartott orbánista portál lapigazgatójának.

Igen, Gulyás beszólt, na, nem úgy, ahogy azt a fideszt képviselők – ha éppen nem futnak el a kamerák és a valódi kérdések elöl, hanem arra kapnak parancsot, hogy kinyissák a szájukat, és a bemagolt szöveget mantrázzák – teszik bármikor, bárkivel, akire megkapják a kilövési engedélyt, hanem egyenesen, szemtől szemben, megadva Stefkának a lehetőséget a viszontválaszra, előbb azonban még hozzá tette:

 „önnek jó emlékei lehetnek, hiszen komoly riportokat írt a Belügyminisztérium által is kitüntetve az akkori tanácsok működéséről..”

Erre az impertinenciára nem volt felkészülve hősünk, és csak erre futotta válasz gyanánt:

„ Mindenki dogozott abban az időben!... Megszállás volt!”

A mindig higgadt Kovács Zoltán, az ÉS főszerkesztője ekkor halkan és mosolyogva jegyezte meg, hogy ő is dolgozott "abban az időben", de véletlenül sem csinált belügyminisztériumi riportokat.

Ennél a pontnál akadt ki az eddig csendes megfigyelőként jelenülő Zárug Péter Farkas - politológus - és elérkezettnek látta az időt arra, hogy vita és érvek helyett inkább a jó öreg személyeskedés mezejére lépve védje a mundért és annak becsületét, ahogy azt egy jó hazafinak tenni illik:

„Maga mit dolgozik, mi a munkája, milyen minőségben van itt,”

esett neki Gulyásnak.

Az ekkor észbekapó műsorvezetőt – Rónai Egont – leintve próbált Stefka is beszállni az éppen alakuló ringbe és vájkálni kezdett a Gulyás-család múltjában, felhánytorgatva, hogy még riportot is készített a fiatal civil aktivista egyik felmenőjével, - Gulyás Gyula, Balázs Béla-díjas rendezőre gondolhatott, aki az édesapja Gulyás Mártonnak - azt ugyan nem tudta pontosan, hogy kivel, de ne is foglalkozzunk az „apák és fiuk kérdéskörével”, se pro, se kontra. Az „Öreg” - ahogy magát mostanság önnosztalgiával meg-meg emeli – abban az egyben volt csak biztos, hogy riport, az volt és, hogy ő fogta a mikrofont, és, hogy ez nagy, hazafias tettnek minősült. Zárásként kicsit zsidózott is, de tényleg, csak úgy szalonilag:

„Milyen alapon élhettek itt az elődei?”

– tette fel a fogóst és ravaszt Gulyás Mártonnak.

De visszatérve a jelenséghez: a Zárug-féléknek létfeltétel a tisztelet megkövetelése. Nem ismervén az örökérvényűt, miszerint az akkor jó, ha mások maguk döntenek úgy, hogy felnéznek valakire, ugyanis a tisztelet is olyan, mint a szeretet, csak kivívni lehet, megkövetelni nem. Zárug ezután sem tudta elengedni a szájába kapott koncnak vélt témát, és folytatta:

„Mi a végzettsége? Olyan hangon beszélt egy egyetemi docenssel…..,mi a végzettsége?....Egész pontosan nem értjük, - átváltott királyi többesbe - hogy miért ül itt?”

Kicsit –  csak, hogy érezzük a törődést – „Sorosozott”, meg „civilszervezetezett” is, de tényleg csak egy hangyányit.

Az sem zavarta a politológust, hogy demokráciában a vélemény-nyilvánítás lehetősége nem függ beosztástól, végzettségtől, hiszen állampolgári jog. Még az sem gátolta ámokfutását, hogy viselkedésével több millió magyart sértett vérig, akiknek ugyan – oldaltól függetlenül - van véleményük a világ dolgairól, mi több, az ő adójukból tanulhatott ingyen és oszthatja a miskolci egyetemen az észt, de elkövették azt a hibát, hogy nem végeztek egyetemet. Kibújt tehát a fidesz-szög a zsákból: tanulatlan nép, csak arra vagy jó, hogy birkamód adózz, szavazz, ahogy és amikor mondjuk, egyébként meg kussolj!

Az elszabadult hajóágyú továbbra is megfékezhetetlenül csapódott ide-oda a jó ízlés hajójának rakterében:

„Leginkább sehol nem dolgozik, sokkal jobb lenne, ha elmenne közmunkára. Sokkal hasznosabb lenne.”

Ezzel a felütéssel észrevétlenül újabb tényt ismert el a fideszt minden rezdülésével támogató Zárug, azt, hogy a fejükben a közmunka nem más, mint büntetés, lenézni való dolog. Puff, újabb százezrek kaptak nyakast, akik szegénységük okán vállalnak ilyen munkát.

„Mekk mesterként kioktatni Stefka Istvánt….. mi más, egy aktivista ezermesterrel ülünk szemben, aki olyan hangon tud beszélni egy egyetemi docenssel, amit nem tudok elfogadni…..A viszon látás.” 

- majd Stefkával együtt vették a kalapjukat, majd maradtak.

A botrányból  levonható tanulság, hogy ha sikerül a jelenlegi kormánypárt felkent szószólóit igazi kérdés-felelet helyzetbe hozni, akkor érvek híján először jön az ordibálás, majd a felháborodás, majd legvégül kibukik az igaz gondolat népről, emberekről, azaz rólunk, szavazópolgárokról.

Mátrai Anna

Az előző választáson még a finisben is ment a kétségbeesett matekozás, hogy kinek hány szavazója van, és, hogy mennyi az annyi, azaz mire elég. Csak a -fogalmazzunk nagyon megengedően - legidealistábbak hittek abban, hogy győzhet az összefogásnak csúfolt széthúzás.

Mostanság úgy látszik, - jaj csak el ne kiabáljam - vannak néhányan a demokratikus ellenzéki vezetők soraiban, akik igyekeznek levonni a legutóbbi kudarc tanulságait és másként gondolkodva szervezkedni. Hogy milyen sikerrel, azt csak urnazárás után tudhatjuk meg.

A fontos, újszerű gondolatok sorából kiemelkedik az, amit Horváth Csaba, az MSZP volt főpolgármester-jelöltje és mai fővárosi képviselője Társadalmi Koalíció néven emleget. A politikus, akit pártja már nemegyszer beáldozott, még mindig hisz a demokratikus erők és a demokrácia győzelmében.

Horváth azonban - mint ahogy az általa használt terminus technikus is mutatja - nem csak pártokban gondolkodik, mert azok támogatói nincsenek elegen ahhoz, hogy a Fidesz által meghekkelt választási törvény akadályait sikerrel vegyék, sokkal inkább hisz egy társadalmi „faltól - falig” koalícióban, amiben a pártok mellett a civil szféra is szerepet vállal.

 „A társadalmi koalíció – mondja Horváth Csaba - mint azt a neve is mutatja több, mint a pártok együttműködése, hiszen sem a pártok, sem a civil szféra önmagában nem elegendő az Orbán rezsim leváltásához. Akik valóban el akarják zavarni Orbánt, azoknak meg kell szólítaniuk mindenkit, akiknek fontos egy alternatív útiterv támogatása, de jelen pillanatban nem szólítja meg őket senki, ezért kell a társadalmi szövetség. A politikai pártok közösségének, a civil szervezeteknek és bizonyos társadalmi csoportoknak együtt kell elérniük a választót, és ez nem kis feladat, hiszen a Fidesz- és Jobbik-világon túli, közel hatmillió választóról beszélünk. Nagyjából ennyién elégedetlenek a kormány teljesítményével.”

Ahhoz azonban, hogy az elgondolás sikeres legyen, nagyon pontos terv, jól felrajzolt jövőkép kell. Nagy kérdés, hogy a tárgyalóasztalhoz is botladozva érkező pártok, mennyire lesznek alkalmasak egy velős, rövid, megfontolt, pontos, és nem elnagyolt útiterv kimunkálására, és akkor még nem beszéltünk a célba juttatás, a társadalmi vita lefolytatásának gyakorlati kérdéseiről.

 „Fontos - folyatja Horváth Csaba, hogy a munka ne egyszerűsödjön le technológiai megoldásokra, – mint 2014-ben – most  érdemi válaszokat kell adnunk  azokra a problémákra, amelyek ma feszítik az itt élők többségét, többek között a tömeges elvándorlás, – hatszázezer állampolgárt veszítettünk el az elmúlt hat évben – aminek a megállítása és megfordítása elengedhetetlen. Az oktatásügy katasztrofális állapotának, az egészségügy romokban heverő szolgáltatásának megreformálása, és a nyugdíjkatasztrófa, ami szintén a fejünk felett lebeg, elkerülése. Ez utóbbira a kormánynak meglehetősen bugyuta válaszai vannak, mint például, hogy büntetni tervezik a gyerekeket, ha a szülőnek nincs elég pénze saját maga eltartására, holott a mai rendelkezések nem garantálják, hogy elég jövedelme legyen a gyereknek saját magán kívül gyerekét és szülőjét is eltartani. Ahogy erre a kérdésekre, úgy más, komplex problémákra sem nem tud megfelelő megoldást kínálni az Orbán kormány. Többek között ezért is hiszem, hogy leválthatók.”

A kérdésre, hogy milyen technikával akarják elérni a választókat, beszélgetőtársunk azt mondta:

„fel kell éleszteni a társadalmi érdekegyeztető fórumok rendszerét, amelyek bevonásával aránylag gyorsan és hatékonyan le lehet folytatni a társadalmi vitát. A vitákba mindenkit be kell vonni, akinek van véleménye a kérdésekről, akár hozzátenni akar a témákhoz, akár elvenni belőlük, mert így válhat közös értékké az elképzelés. hiszen ne feledjük: a Fidesz jelenlegi kormányzatára az a jellemző, hogy kétmillió ember számára szinte mindent, az összes többi számára pedig semmit. A társadalom nagy részéről tudomást sem vesznek és szó szerint ott hagyják őket az út szélén.  Ebben kell a határozott fellépés, és egy olyan alternatíva felfestése, amiről a választók látják, hogy akik mondják, hisznek benne és őszintén képviselik.

A Társadalmi koalícióból következő társadalmi kormányzás, szoros civil felügyeletet jelent. A fentiekkel egybecseng, amit Tordai Bence a Párbeszéd politikusa, a Mandinernek mondott ebben a témában:

 
„Azért dolgozunk, hogy létrejöjjön, egy társadalmi koalíció ahol olyan emberek vannak, akik megunták, hogy folyamatosan kirabolják és hülyének nézik őket. Ehhez túl kell lépni a mai demokratikus pártok keretein.”

Milyenek a taxisok?

Az utóbbi hónapokban a besárgított emberek meggondolatlanul maguk ellen fordították a közvéleményt, holott igazából csak egy végső, kétségbeesett jelzést akartak küldeni a társadalom felé. Kapják a hideget-meleget azóta is. Pedig itt lenne az ideje tudomásul venni, hogy ugyanúgy, ahogy az élet más területein, itt is vannak becsületes és becstelen emberek, mert a törvénytisztelet és a becsület nem szakma, nem ruha, és még csak nem is hajszín függő. Igen, keringnek komoly, megalapozott rémtörténetek órapörgető, lehúzó taxisokról, naná, hiszen olyan mondatot minek kimondani, hogy „képzeljétek tegnap reggel egy taxis elvitt A-ból B-be és minden rendben volt, ja, és még számlát is adott”. Ugye milyen furcsán csengne egy ilyen mondat, és hogy miért? - mert azok a sofőrök vannak többen, akik így szolgáltatnak, de az ő viselkedésük természetes és így szóra sem érdemes, ellentétben a „tudjuk kikkel”.

Karsai Katalin, a Magyar Taxisok Szakszervezetének ügyvivője, szerint

„A kollégáink zöme mást sem szeretne, mint csendben, nyugodt körülmények, megfontolt, korszerű törvények és helyi rendeletek védelmében dolgozni. Mert ha mindez meglenne, akkor nem maradna el a taxis-társadalom öntisztulása sem. Ne feledjük, a taxis is emberből van, és őt is kiborítja a létbizonytalanság, a stabilitás hiánya.”

Legyek a sebben

A taxisokat leginkább ezek szerint is a rendezetlenség, a szakma kiszámíthatatlansága, valamint a fejük felett, a bevonásuk nélkül meghozott szakmaiatlan, gonosz döntések háborítják fel és kergetik végső soron az utcára.  Érdemes egyszer végiggondolni, miért bánnak így velük a törvényhozók?  A mindenkori hatalom retteg attól a társadalmi csoporttól, amely már a rendszerváltás hajnalán - 1990 októberében - megmutatta az erejét és azt, hogy mit jelenthet egy civil csoport engedetlenségi mozgalma. Az egymást váltó kormányfők azóta is izzadtságban úszva ébrednek, ha rémálmaikban előjön a megbénult ország. Különös hatalmi arrogancia, hogy egyetlen kormány sem akart valóban segíteni, megoldani az egyre feszítőbb helyzetet, sőt, vagy teljes oda nem figyeléssel, vagy túlzott szankcionálással, de valamennyi azon munkálkodott, hogy szétzilálja korunk bérkocsisainak csoportját. Mára sikerült a szalámizás mester-terve.  A taxisokat lehet szeretni, vagy nem szeretni, de tudomást se venni róluk nem lehet, illetve mégis, de az ide vezet, ahol most tartunk, amikor van egy használhatatlan taxistörvény, és egy tökéletesen dilettáns budapesti taxisrendelet. Arról már nem is szólva, hogy a főváros taxis ügyeit egy – a taxis zuhanyhíradó szerint - olyan volt, levitézlett rendőrre bízták, aki korábbi munkája során éppen elég információhoz juthatott a politika, a közélet, és az üzleti szektor egyes prominenseinek előéletéről, amelyek birtokában akár jogosan is érinthetetlennek hiheti magát, na de hagyjuk,ne erősítsünk rá egy pletykára. Szóval kérem, hol itt a szakértelem? Miféle szakértelemről tanúskodik az a helyzet, hogy a taxikat kötelezően évente vizsgáló telepen bizonyos gépkocsi-tulajdonosoktól a való világban nem is létező, kitalált dokumentumok hiányára hivatkozva tagadják meg hosszú ideig az engedélyek kiadását, illetve, hogy bízzanak abban a szervezetben, amelynél időről-időre mást tartalmaz egy-egy ellenőrzés jegyzőkönyvének két példánya? A felügyeleti cég - ahogy mondani szokás - „ezerrel büntet”, de amikor kiderül, hogy nem járt el helyesen, nemhogy nem fizeti vissza a büntetés összegét, de még elnézést sem kér. A BKK új vezetése arra hivatkozik, hogy alig néhány hónapja vannak hivatalban. Na és, attól még jogutódok, vagy nem? Csak arra futja nekik, hogy parasztvakítás céljából nagy kerekasztalokat szervezzenek, amiken minden megegyezést megakadályoznak, közben még a legalapvetőbb kötelezettségeiknek: a kivizsgálási határidőknek sem tesznek eleget. Konspirálnak, összejátszanak, most például egyik informátorunk szerint a vezérigazgató asztalán porosodik hosszú ideje a válasz a Taxis Szakszervezet petíciójára. Nem tudni, mire várnak, csak nem a fentebb már említett kormányzati piacátrendezésre?

Forrás: Városi Kurír