A 16 magyarnak mondott Nobel-díjas közül csak egyetlen egy, Szent-Györgyi Albert nyert magyarországi kutatásai  alapján. A többi díjazott tudományos eredményét, azt a bizonyos „egyetlen csillag-pillanatot” - mert a díj az alapító akarata szerint nem folyamatot, nem életművet, hanem egyetlen, a világot megrengető művészi, tudományos pillanatot díjaz - nem itthon érte el. Szentgyörgyi kutatásának viszont minden fontos pillanata Magyarországhoz kötődik, amit jól nyomon követhetünk Wisinger István nemrég megjelent kiváló könyvében.

A legtöbb „Nobel-díjasunkat”,ellentétben Szent-Györgyivel a magyar történelem egy-egy pontján kiöklendezte magából az ország, ezzel kényszerítve őket - mert a sorsnak igen jó a humora - olyan környezetbe, ahol, mint mondani szokás, együtt volt „pénz, paripa, fegyver”, és csak évek, olykor évtizedek múltán, amikor megkapták a díjat lettünk nagy hirtelen büszkék rájuk. Olyan ez némi vicces eufémizmussal, mintha a gonosz mostoha rögtön Hófehérke menyegzője után, ami mint tudjuk, három nap és három éjjel tartott, a násznép meg olyan jól érezte magát, hogy „a végén tökbe szartak, falhoz csapták, még most is meglátszik a helye ahol lefolyt a leve” szóval a hét -törpés lagzi után azonnal büszkélkedni kezdene szeretett leányával.

Csak mi magyarok válogatunk a Nobel-díjasaink között, tehetjük, nagy nemzet vagyunk, sok a kitüntetett világhírű polgárunk.   Kertész mellett a másik, rengeteg vitát kiváltó és itthon legkevésbé sem magyarnak tartott díjazott Elie Wiesel Nobel-békedíjas, az  idei évben New Yorkban elhuny író, aki - talán ez sem véletlen – akárcsak Kertész,  szintén megjárta a koncentrációs tábort, de mit nekünk Auschwitz, a magyar szélsőjobb Wieselnek még a személyazonosságát is vitatja.

Ilyen hely kérem ez a Magyarország! - nem hogy elnézést nem kérünk azoktól, akiket ilyen-olyan okokból kiseprűztünk az országból, dehogy, még utólag is szemezgetünk közöttük. Ezután nincs mit csodálkozni a sors egy újabb fintoron, amellyel éppen Németországban teremtett sok üldözött mellet, Kertész Imrének is otthont.

Németország – ellentétben hazánkkal – leszámolt, elszámolt azzal a borzalmas múlttal, aminek jéghideg lángjánál mi még mindig melegedni remélünk.  Magyarország ma ismét az a hely, ahol újra dübörög a kormány által kampányokkal is táplált idegengyűlölet, már csak egy lépés választ el minket attól, hogy Göring hátborzongató kijelentését,

„Azt, hogy ki a zsidó én döntöm el”

valaki így korszerűsítse:

„Azt, hogy ki a gyűlölni való idegen, én döntöm el”

és így már kormányprogram is lehetne, na persze csak Magyarországon.

Most hogy közeledik, az idei Nobel-díj átadó ceremónia, ne feledjük: igazi „magyar” Nobel –díj csak egy van, Szent-Györgyié, a többi mind  "csak" magyar származású, még azé a kettőé is, akik egyesek szerint nem is magyarok.

Pálmai Tamás

Elie Wiesel a holokauszt, más szóval a Soá után először  2009-ben, Oberlander Báruch és Köves Slomó rabbik meghívására, a Chabad Lubavics (ortodox zsidó csoport, a Chaszidizmus fontos irányzata) sikeres magyarországi megtelepedése 20. évfordulójának ünnepére érkezett  Magyarországra.

Az író nagyon szigorú feltételeket szabott a látogatás - amelynek sajtófőnöke lehettem - lebonyolítására, és ezekhez végig tartotta is magát néhány kivételtől eltekintve, és éppen ettől, a kivételek természetes megélésétől volt igazán emberközeli.

Soha nem találkoztam még ennyire következetes emberrel, mint amilyen Ő volt, ma sem tudom, hogy nem tudta, vagy nem akarta egyetlen percre sem feledni, amit a koncentrációs táborokig vezető út, az antiszemitizmus jelentett.

Mi sem bizonyítja jobban következetességét, mint az a tény, hogy a látogatás után alig néhány évvel, 2012-ben, amikor hírét vette, hogy Nyírő József írót, a nyilas parlament tagját, megkísérelték újratemetni, és e cirkuszban tevékeny részt vállalt Kövér László a magyar parlament elnöke is, nagyon kemény hangú levél kíséretében azonnal visszaküldte a 2004-ben átvett Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét.

Szigorúsága ellenére is életvidám, kedves ember volt, akinek már a jelenléte is gondolkodásra késztetett mindenkit. A megadott időpontban egymást követték nála az újságírók,  ő hallatlan türelemmel válaszolgatott még akkor is, amikor már jól látszott, hogy elfáradt. Sok évtizedes pályám ellenére, a vele töltött napokban nyert igazi értelmet a mondás, hogy „nincs ostoba kérdés, ha okos a válasz.”

Több akkori meghatározó politikussal, így Bajnai Gordon miniszterelnökkel és Sólyom László köztársasági elnökkel is tárgyalt. Bajnait arra sarkallta, hogy tegyék végre szabadon kutathatóvá a zsidósággal kapcsolatos anyagokat, Sólyom Lászlótól pedig azt kérte, lépjen fel a Holokauszt-tagadás törvényi bűntehetőségéért. (Mind a két kérdés, kérés ma is legitim).  Viselkedésével pillanatok alatt elmosott minden különbséget, így a beszélgetéseken szinte lehetetlen volt megállapítani, ki fogad, kit? - mert mindig csak az volt érzékelhető, hogy két EMBER - így csupa nagybetűvel - fontos dolgokról beszélget.

Elie Wiesel az itt töltött két nap alatt két nagy ívű beszédet is mondott, egyet a parlamentben, a „Magyar – zsidó együttélés a közös jövőért” című konferencián, bár ekörül adódott némi gond, mivel valamelyik sajtótermék durván minősítette nem csak őt magát, de munkásságát is, amit amerikai sajtótitkára közölt vele. A másik beszédét a Hit Gyülekezete meghívására, a Hit Parkban, több mint 10.000 ember előtt mondta el.  A parlamentben a túlélők felelősségéről és a holokauszt-tagadás súlyos következményeiről is beszélt, a Hit Parkban viszont a keresztény-zsidó - nem csak - párbeszéd, de együttélés fontosságát is hangsúlyozta.

Végezetül álljon itt ebből a beszédből egy mondat, amely hitem szerint nem csak nekünk, magyaroknak, de az egész világnak sorvezető lehet:

Magyarország mély erkölcsi válságon megy keresztül. Ne engedjék, hogy a múlt undok kísértetei visszahozzák a múlt szörnyűségeit! Ne engedjék, hogy az antiszemitizmus teret nyerjen!

Elie Wiesel

1928. szeptember 30. Máramarossziget - 2016. július 2. New-York

Legyen könnyű neki a föld!