A minapi hírek a Gellérthegy átfazonírozásáról, fű-fa-virág kőre cserélésének tervéről, szóval Orbanizálásról szóltak, és láss csudát! Csak párat kellett grandiózus tervek nélkül aludnunk és máris itt az új! Varga igazgató úr úgy nyilatkozott, hogy még nincs kiforrott elképzelése  a teljes „reformról”, ehhez várja is az ötleteket, mert reform az tuti lesz, úgyhogy Nemzetünk Múzeuma még pár évig biztosan a mai állapotában látogatható. De, hogy addig is történjen valami, biztos, ami biztos, kivágnak „néhány” fát.

Fejlesztések indulnak a múzeum körül. Először is a kertben. Az ötletpályázat elbírálása a nyáron megtörténik, majd el kell készíteni a kiviteli terveket. A múzeum és a kertje a XIX. században Budapest és az ország szimbiózisát fejezte ki. A múzeumépület úgy emelkedett ki a kertből, mint Budapest az országból. Ma a nagy fák eltakarják. Szeretnénk visszaállítani a kertnek a történetihez közelítő állapotát. Azt is figyelembe véve, hogy ki kell bírnia évente két nagy rendezvényt, a Múzeumok Majálisát és március 15-ét.

Az idézetből kiderül, hogy az elöljáró tervei, mint összeillő puzzle, esetleg Legó-darab, vagy, hogy a helyszínhez jobban passzoljon, mint hátrafelé nyilazó lovas a lova nyergében, úgy illik a vezér ízlés- és véleményvilágába. Halkan jegyzem meg, hogy a március 15-i kormányrendezvény miatt nem kell sok növényt elpusztítani, a 2016-os megemlékezésen – a mindent eltakaró kordon-paraván takarása mögött – csak a fizetett hergelhetők kis csoportja éljenzett, a csak úgy arra járó érdeklődők nem nyertek bebocsátást. Legfeljebb 2017-ben kevesebbe kerül majd az “ünneplő tömeg” beszerzése.

De említett nagyon méltányolhatót is tervei közül a frissiben felkent, amikor arról nyilatkozott, hogy mi a terve  a kertet  parkolónak használó autókkal:

Ez volt az első, amit megszüntettem: a parkolást a kertben. A múzeum saját autói beálltak a belső udvarba, a többi autónak másutt kell helyet keresnie.

A hírek szerint a rádió régi, sokat megélt épületét is hozzácsapják a Nemzeti Múzeumhoz, amiről ezek jutottak a debütáló direktor eszébe:

Az biztos, hogy a rádió Márványtermét meg szeretnénk őrizni zenei központnak, és én magam pártolnám, ha több barokk zene szólna benne. Úgy hallottam, van a rádiónak egy bunkere a hidegháború idejéből. Ha ez így van, be kell mutatni, mert az szenzáció.

A múzeum szerepvállalásáról, amit a kultúra terjesztésében szeretne képviselni, vagyis a valódi szakmai munkáról Varga igazgató az alábbi "nesze semmi, fogd meg jól" lapos közhelyet bírta mondani :

A múzeumnak egyre inkább a látogató felé kell fordulnia, közösségi alkotásnak kell lennie. A legváltozatosabb végzettségű, hátterű emberek alkotnak meg egy-egy kiállítást, és ők itt a múzeumban rendelkezésre is állnak. Ezt fogom kihasználni, a következő hetekben beszélgetni fogok velük. Olyan tárlatokat szeretnék, amelyek nem csak a legmagasabban művelt rétegeknek szólnak.

Ha jól értem, az újdonsült vezető annak érdekében, hogy az egykor oly sokat emlegetett “kisember” se érezze kirekesztettnek magát, kikéri a véleményét arról, hogy mit is szeretnének látni, mitől éreznék jobban magukat. Ennyit a szakmaiságról.  Az igazgató gyorsan megértette a kor szellemét,  ez az elgondolás jól passzol az oktatás orbáni tendenciájához, hisz manapság nem sikk a hatalom szemében, ha valaki tanulni, gondolkodni, kérdezni szeretne.  

Jegyzi: a Nol mentén Mátrai Anna

A Miniszterelnökség távirati irodához eljuttatott közleménye szerint pályázatuk célja, olyan

 alternatíva kidolgozása a Gellérthegy revitalizációjára, amely építészeti, tájépítészeti, közlekedési, képzőművészeti eszközök használatával új tartalommal tölti meg a helyszínt, az épített és természeti környezet értékeinek megőrzése, a világörökségi cím, a műemléki védelem és a szellemi, szakrális tartalom figyelembe vétele mellett”

Nem sajnálja rá a fent nevezett úr vezette bíráló bizottság a pénzt, hiszen 40 millió forint közpénzt szánnak arra, hogy

a helyszín vonzó környezetalakítással, releváns területhasználattal képes legyen nemcsak a turisták, hanem a város lakóinak igényeit is kielégíteni.

A kiválasztásnál különös figyelmet fordít a grémium arra, hogy az álom – ha megvalósul – illeszkedjen az jelenleg éppen meglehetősen átalakuló budapesti városképbe, tehát minden egyes fa helyét jó esetben egy-egy kőből faragott – hisz sajna nem kertészetet vezet a „dicső” rokona – faimitátum veszi át és néhol előbukkan majd pár erkély is, „hogy jobban lássalak!”. Az is hangsúlyosan számít a döntésnél, - tudatja a közlemény - hogy a kiötlő mennyire érez rá a helyszín szimbolikájára, esetleg új jelképes hely megteremtésében gondolkodik-e. Nem mellesleg fontos az is, hogy a természetbe jól beleillő épített elemeket is – legjobb, ha jókora stadiont – tartalmazzon az elképzelés. Egy-egy terv készítője minimum 300 ezer, maximum 8 millió magyar közpénzforinttal lesz gazdagabb.

Amennyiben sikeres és eredményes lesz a pályázat, ne legyen kétségünk, az a sok rendetlenül, össze-vissza növő „zöldség” - növényzet – megtanulja mi a „móres”, lesz ott rend! Az önfejűbbjének pedig annyi! - kedves tarhajúak védősorfala között végzi be.

jegyzi: BolNa

Néha már-már úgy érezzük, hogy kopasz verőemberekből épít kerítést körénk a világ, a hatalom oda se figyel, ha mondunk, - ne adj isten - kérünk valamit, például azt, hogy „ne tessenek már oly lelkesen feldúlni a környezetünket, kivágni minden fát csak azért, mert a főmuftiék családjában kőbánya van, és nem kertészet”. Gondoljunk csak arra, hány fát vágtak ki a Kossuth téren, a József nádor téren, hogy lett betondzsungel a lassan már ki is égett néhány fakezdemény ellenére is a Moszkva Kálmán tér, vagy arra, mi vár a Római part fáinak javára, és a sor még hosszan folytatható lenne, de minek tovább szomorítani a szívünket.

Az már csak hab a tortán, miként lesz - ahogy kihullik a hatalomból - az egykori zöld politikusból ismét mérgeszöld, feledve, hogy alig néhány hónapja, még az előző kormány államtitkáraként, behunyt szemmel éppen ő írta alá a Kossuth téri fák kivégzőosztagának a „tűzparancsot”, most pedig, mintha a hatalomban töltött évek meg sem történtek volna, ismét, méghozzá habzószájú ellenzékiként viselkedik. Arra azért jól vigyáz, mert félti bibliai szekerét, hogy a hatalom sáncain belül maradjon, az újságírói kérdésre tehát, hogy „egyáltalán Fideszes Ön még?" - büszkén vágja a választ: persze, és lehet, hogy csak a túlhajszolt, elborult elmém láttatja úgy velem, mintha még meg is nyalta volna kicsit a szája szélét.

Az ember ilyenkor lassan-lassan azon kezd gondolkodni, hogy itt az idő, menni kell, menni, és ha lehet minél messzebb, hiszen nincs remény. Már venné is a bőröndöt, de akkor történik valami, jön egy taxis, vagy egy ételosztó, esetleg jogvédő és felforgatja a jól elrendezett letargiát.

„Nem, köszönöm, ezért a fuvarért nem kérek pénzt, ennél a szállításnál semmi nem lehet fontosabb. Köszönöm, hogy én hozhattam be” - mondja  fenti példánkban  éppen a taxis, majd átbotorkál a kocsijáig, ajtónak azt a  szűk, de azért valós lyukat használva, amit a reménytelenség falán ütött.