Éppen 2016. szeptember 19-e lehet az a nap, amikor döntés várható arról, hogy „az ideiglenesen nálunk állomásozó” Munkácsy trilógia Golgota című darabja tovább tölti-e túszéletét, esetleg visszakaphatja törvényes tulajdonosa, vagy lebótolják, és sikerül mindannyiunk adóforintjaiból végre törvényesen is megvásárolnunk. A Fővárosi Törvényszék tudatta minden érdeklődővel, hogy a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság – mint a mérleg nyelve – dönt majd Pákh Imre műgyűjtőnek, a festmény tulajdonosának közigazgatási perében, melyet Forster-központ ellen a festmény védetté nyilvánítását elrendelő határozat miatt indított.

Érdekes, precedensértékű dolog dőlhet el szeptember 19-én, nevezetesen az, hogy lehet-e, szabad-e Magyarország mai kormányának vezetőivel bármilyen megállapodást kötni? Hogy a leírt mondatoknak, a kimondott szavaknak, az ígéreteknek mekkora a hitele ebben az országban?

Hogy amennyiben „szép szóval” nem meggyőzhető valaki, akkor lehet-e, szabad-e egy törvényhozói tollvonással ellehetetleníteni az illetőt? Hogy milyen szájízt hagy maga után, hogy tisztázatlan maradt, hogy mi történt pontosan Komáromi Andrással, Welsz Tamással, Váradi Andrással?

Az eddigi három fordulóból az egyikben a függetlennek tűnő Kulturális Javak Bizottsága nem támogatta az állami védelmet, a másik kettő, a Műtárgyfelügyeleti Iroda – elsőfokon - és a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ – másodfokon – ítészei viszont 2016. februárjában védetté nyilvánították a Golgotát. Ennek egyenes következménye, hogy a jelenlegi tulajdonosa nem viheti ki az országból a képet, mert azt a magyar állam túszul ejtette, mondván: vagy eladja nekik annyiért, amennyit ők kínálnak, vagy marad és pont. Különös módja ez az alkunak, mondhatnánk orbáni.  

Azért itt álljunk meg egy pillanatra és képzeljük az eladó szerepébe magunkat. Biztosan valamennyi olvasó adott már el ezt-azt, remélhetőleg nem olyan „agyafúrtan simlis” vevőnek, mint az emberünkkel megesett. Mit szóltak volna a fentihez hasonló eljáráshoz?

Pákh úr mindazok ellenére, ami vele megesett, megőrizve higgadtságát - legalább ő tartja magát egy európai értékrendhez, mert bízik még a jogállamiságban - bíróságon támadta meg a határozatot, mondván, hogy nem szakmai, hanem politikai ítélet született. Nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy amennyiben megítélése szerint jogsértő ítélet születik – vagyis a festmény túszként a debreceni Déri Múzeumban marad – akkor nemzetközi bírósághoz fordul.

Csak reménykedhetünk, hogy a független döntésre jogosultak átérzik, hogy ítéletük nemzetközi nyilvánosságot kap, és – ha ez lehetséges – teljes odafigyeléssel és csupán szakmai alapon hozzák meg azt, mert az, hogy valamit egy magyar ember alkotott, még nem elégséges jog az alkotás kisajátítására. Gondoljunk csak a Budapesten, 1906-ban született Goldmark Péter Károly találmányára, a színes televízióra. Az sem magyar találmány csak azért, mert itt született a feltaláló. Visszatérve a Golgotára(hoz): egy műalkotás azé, aki korrekt módon megvásárolta, és nem zabrálta, amire a mostani magyar kormány készül.

BolDiZsár

Ui.: Pákh úr azt nyilatkozta 2016. szeptember 19-én a Klubrádióban, hogy bármi legyen is a bírói döntés, a Golgota marad Magyarországon, nem kívánja elvinni az országból. Ha nem kapja meg az erkölcsi és anyagi kárpótlást, akkor letakarva, amennyiben igen, akkor kiállítva láthatja továbbra is a közönség.

„Magyarország és Európa még nem találkozott „ezzel a népcsoporttal", és ő szeretné, hogy „ne is találkozzanak”.

Azzal most ne foglalkozzunk, hogy a képviselő asszony, aki előző ciklusban még pártja fővárosi frakcióját „erősítette”, nem ismeri a történelmet.  Miért is merülne el a históriában, hiszen ő  vegyész, a többi tudomány kiesik az érdeklődési köréből, azokról csak fecsegni szeret, méghozzá össze-vissza. Ha nem így lenne, akkor tudná, hogy Európa és hazánk többször találkozott már az évszázadok során „ezzel a népcsoporttal” és ezek a találkozások, hol így, hol úgy végződtek.

Legyen elég annyi, hogy a kereszténységét, mint pajzsot maga elé tartva nyilatkozó Móricz Eszter éppen azzal megy szembe, akár csak teszem hozzá, szinte a teljes magyar klérus, amit az ő pápája hirdet az el- és befogadás nemes keresztényi szellemével. A XV. kerületi keresztesvitéznő, kicsit makog arról is, hogy amit tesz, azzal nem árulja el pártját, és különben is, ott mindenki egy külön entitás.  Nos, ebben igaza van, hiszen az MSZP alig két héttel a népszavazás előtt, még mindig csak bénázgat, ide-oda kapkod, nem tudja, vagy nem meri megmondani az álláspontját, mert fél. Hogy mitől? -egyszerre két dologtól is. A párt retteg a még meglévő szavazóbázis jelentős részének elpártolásától, legalábbis azokétól, akik ugyan még soha nem láttak valódi menekültet, - pardon migráncsot - illetve egyre világosabb, hogy féltik a Fidesz háttértámogatásának elvesztését is.  Az MSZP-ben ugyanis nagyon nem szeretnék, ha megszűnne a párt legveszélytelenebbnek minősített, így ellenzékiként megtűrt státusza, amely biztosíthat még néhány képviselői helyet a 2018-as parlamenti választáson, már ha lesznek egyáltalán választások.

Mindeznek, után nem lehet csodálkozni azon, hogy a párt megzavarodott képviselői közül egyesek össze-vissza beszélnek, ezek közé tartozik Móricz Eszter is, akinek a szeme előtt ott lebeg a következő helyhatósági választás, amikor talán a Fidesz mindenhatója még emlékszik majd mostani kiállására, és nem indít vele szemben senkit a hideglelősen vágyott polgármesteri székért.

Kedves (?) Képviselőasszony! - itt hívom fel a figyelmét két nagyon fontos tényezőre: 2016-ban sem a Fidesz verte el, hanem Hajdú László, a DK színeiben, valamint ne feledje a régi mondást:

„ a hála nem politikai kategória”,

különösen nem a megpocakosodott fiataldemokratáknál.

Mátrai Anna

Mindezt persze nem a tárgyaló felek tették közkinccsé, hanem a Közlekedési Munkástanácsok Szövetsége (KMSZ) állítja, hogy az eset megesett. Több szakszervezetből választották ki a valószínűleg számukra megfelelőt, ezt, mint törvénytelent, kiszúrta egy másik, szintén a buszvezetők érdekeit képviselő szakszervezet, és honlapján  protestál ellene.

„Az AKSZSZ szeretné tudni, hogy kivel és hol zajlanak a tárgyalások, és ezekre az egyeztetésekre a 2.300 Volán munkavállalót képviselő szövetséget miért nem hívták meg a döntéshozók.”

Seszták Miklóst, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium első emberét vonják kérdőre:

„hogy fordulhat elő az, hogy az AKSZSZ sztrájk előtti egyeztetésről szóló felkérésre a kormány – a törvényi előírásokat figyelmen kívül hagyva - nem válaszol, a háttérben pedig az 50 %-os bérfejlesztésről, más szakszervezettel – eddig titokban - folynak a tárgyalások?”

Dobi István, az Autóbusz-közlekedési Szakszervezetek Szövetsége sztrájkbizottságának vezetője azt is firtatja a továbbiakban, hogy

„a szakmisztérium mikor értékelte át korábbi álláspontját, miszerint az AKSZSZ 50 %-os három év alatt megvalósuló bérkövetelése túlzó és teljesíthetetlennek tartotta?”

 A hírek alapján feltételezhető(?), hogy a döntéshozók belátták, hogy a tragikus végkifejlettel  fenyegető munkaerőhiány  miatt elkerülhetetlen a Volán szakmában, és a termelésben dolgozó munkavállalók 50 %-os béremelése, vagy csak az ígérgetés, az időhúzás a cél? Ez utóbbit támasztja alá, hogy csemegéznek az érdekképviseletek között. Így van ez a taxis szakszervezetek ügyében is, ahol a Magyar Taxisok Szakszervezetét egyszerűen kirekesztették a tárgyalásokból, de ugyan ez a módszer érhető tetten a pedagógus érdekképviseletek  esetében is , ahonnan többek létezéséről tudomást sem vesznek  és kizárólag azok véleményét veszik figyelembe, akik hajlamosak a simulékonyságra.

Mindezek után nem lehet csodálni, hogy a független szakszervezeteknél lassan túlcsordul a pohár:

Abban az esetben, ha a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság az AKSZSZ által szervezett sztrájk jogszerű megtartását állapítja meg, akkor október végére a Szövetség az első sztrájk pontos
időpontjának kezdetét és végét kitűzi és a Volán társaságok munkavállalóinak körében meghirdeti.
 Dobi István
 AKSZSZ elnök”

Itt lenne az ideje, hogy pártunk és kormányunk  tudomásul vegye végre a demokráciának legalább a legalapvetőbb követelményeit, így például, hogy nem az ő kompetenciájuk eldönteni, hogy a társadalom mely csoportját kik képviselhetik, mert így a „virágozzék száz virág” elve  csak egy félére: a szamárkóróra korlátozódik, a mi a természetgyógyászok szerint ugyan  egy tüskés, lila virágú növény, hatóanyaga egy antioxidáns, a szilibinin, mely erősíti a májat, méregteleníti és elősegíti a regenerálódását, de azért társadalmi méretekben önmagában édes-kevés.

BoldiZsár

Egyetértek azokkal, akik így sóhajtanak fel, "bárcsak ez lenne a legfőbb gondunk!" - de mégis, azért mert nem létkérdés valami, még lehet húsbavágó, és ha az, beszélni is kell róla.

A tárgyra térve, talán nincs még minden veszve, mert lehet, hogy mégis történik változás, és a mostanság "másodlagos nézettségű" Paulai Ede utcai teátrum, az Újszínház épületét ismét pezsgő, igazi kultúrával telt nyüzsgés tölti meg? Történt ugyanis, hogy három budapesti színház vezetőjének kinevezése körül vetődött fel annak lehetősége, hogy - immáron nem először - a hatalom még a maga kreálta szabályokat, törvényeket figyelmen kívül hagyta. Az Újszínház, a Madách Színház és a Thália Színház első emberei úgy kapták meg mandátumukat az elkövetkezendő öt évre, hogy esetükben nem teljesültek maradéktalanul a törvényi elvárások –állítják többen is a posztokra pályázók közül.

Közleményben adott hangot e kételyének az Újszínház ügyvezető-igazgatói állására pályázók közül Bodó Viktor, Hargitai Iván, Herczeg Tamás, Hudi László, Szűcs Katalin Ágnes,Tóth Péter, valamint többen, a pályázatban résztvevő alkotótársak közül. A közleményhez csatlakozott a Független Előadó-művészeti Szövetség is. ( A közlemény itt olvasható)

A felszólamlók sérelmezik, hogy a Fővárosi Közgyűléshez benyújtott pályázatok elbírálásánál nem vettek részt - az előírással ellentétben – az adott színházban dolgozók képviselői. A szakszervezetek képviseleténél sem volt minden rendben, mert a Madách esetében egyáltalán nem vett rész ilyen tisztséget ellátó, az Újszínháztól pedig a náluk nem is működő Színházi Dolgozók Szakszervezete  első emberét delegálta a bírálatra.

A jegyzőkönyvek tanulsága szerint több szakmai bizottsági tagnak is máshol volt dolga az ominózus értékelés időpontjában és helyettesítésükről nem gondoskodott a levezető, ami azért kínos, mert így elbillent az arány. A szakma rovására, tehát  a fenntartó főváros és a minisztérium politikusai és hivatalnokai voksoltak.

Mint Paks esetében, itt is titkosak a pályázatok bírálatai, az indokokat így senki nem tudhatja, ami elég aggasztó egy közpénzből finanszírozott testület döntéshozatala ügyében.

 A szakmai bizottság csak javaslatok megtételére kapott jogosítványt, így nem törvényes, ha a döntnökök figyelmen kívül hagyják az általuk nem szeretett pályázatokat, és kizárólag pártunk és kormányunk - mint fentiekben jeleztük - politikai delegáltjainak ízlésére hagyatkozva dönt a befutók kilétéről.

A szakirányú végzettséget, alkalmasságot sem kell mindenhol olyan komolyan venni, hiszen voltak olyan pályázók, akiket ennek hiánya okán eleve  kizártak, mások viszont, "papír" híján is bent maradhattak a versenyben.

Idézzük ide, mit mondott anno az átkosban Sándor György humoralista:

"Egyenlő pályák, egyenlő esélyek, én biciklivel megyek"

Ezek után az aláírók azt kérik az „illetékes elvtársaktól”, – Tarlós főpolgármestertől és Balog minisztertől – hogy hozzák nyilvánosságra, aminek a nyilvánosság  előtt a helye, hogy tanulmányozhassa, akit érdekel, és érvénytelenítsék azon vezetők kinevezését, akik - olykor saját hibájukon kívül - jogtalanul kerültek az igazgatói székbe, és írják tegyék lehetővé újra a megbízatás betöltéséhez a lehetőségét. 

Boldizsár

Mivel ez a jelzős szerkezet a hét szlogenje lett, hiszen kezdte Orbán, majd Kósa, és most Szijjártó, úgy látom, ez a szófordulat is esélyes a még el nem feledett „keményen dolgozó kisember” hirtelenjében felkapott, majd ahogy jött, úgy el is felejtett sorsára. Feltételezhető, hogy a következő jelző beélesítéséig minden, a kormány cselekedetét bíráló áldozatául esik ennek múlt hősi ködéből előkerült terminus technicus, honon belül és kívül egyaránt. A legújabb kipécézett: Jean Asselborn luxemburgi külügyminiszter - az Európai Unió eddig leghosszabban regnáló külügyminisztere.

Asselborn sok borsot tört a Fidesz-kormány orra alá, hiszen már 2010-ben bírálta az akkor még csak szárnyait próbálgató rezsimet a sajtószabadság nyirbálása okán

„Egy demokráciában a média kontrollálja az államot, és nem fordítva. Ha fordítva történik, akkor az már nem demokrácia…”

és fontosnak tartotta már akkor megjegyezni, hogy nem a magánvéleményét fejti ki, hanem külügyminiszterként, miniszterelnök-helyettesként a luxemburgi kormány nevében beszél.

Tegnap viszont már így nyilatkozott a Welt-nek:

„Azokat, akik kerítést építenek a menekültek ellen, vagy megsértik a sajtó és az igazságszolgáltatás szabadságát, mint Magyarország, átmenetileg vagy örökre ki kellene zárni az EU-ból"

Nem csoda, hogy a Moldvában tárgyalást imitáló Szijjártó azonnal közhírré tette a számára előírt, kifejezetten saját főből származó külügyminiszteri véleményét.

„Eddig is tudtuk, hogy Jean Asselborn komolytalan figura. Látszik, hogy csak néhány kilométerre lakik Brüsszeltől, kioktató, nagyképű, frusztrált. Magyarországot akarja kizárni az EU-ból, de magát már régen kizárta a komolyan vehető politikusok közül. Rendes nihilistaként, fáradtságot nem ismerve dolgozik az európai biztonság és kultúra lerombolásán."

Nem nagyon tisztelt külügyér úr! Az, ha valakinek eltér a véleménye az önétől, nem jelenti azt, hogy ostoba, alkalmatlan, egyszerűen csak másként gondolkodik, mint azok, akik önt irányítják. A vélemény ugyanis a demokráciát komolyan vallók klubjában – ahonnan éppen kibukni készülünk - szabad és sérthetetlen. Nem írhatja felül egyetlen demagóg, politikában tévelygő kormányzat sem. A nemzetközi porond nem egyenlő az önök által ketrecbe zárt hazai megfélemlítettetekkel.

De tovább is van, mondjam még? Szijjártó imígy elmélkedik tovább:

"Az ugyan kissé furcsa, hogy az "adóoptimalizálás" hazájából érkező Jean Asselborn és a szintén luxemburgi Jean-Claude Juncker beszél közös teherviselésről, de értjük, hogy ez mit jelent: mások hibáiért viselje a terheket Magyarország. A magyar kormány ezt visszautasítja."

Pontosan mire is gondolhatott a szöveg kiagyalója – persze azon kívül, hogy a hazai fun-ok meg legyenek elégedve a harcos-nyilazós kiállással? Az Európára nehezedő terheket hatalmas piacunk bevétele után, miközben meggyőződtek arról, hogy itt aztán csupa Toldi Miklós és Miklósné él, ránk lőcsölnék ezek a pernahajderek. Szijjártó és hasonszőrű társai képesek teljesen bárgyúként beállítani magukon túl – amihez persze joguk van – a teljes Magyar lakosságot is, akik bedőlnek az ilyesfajta, a demagógia alját súroló propagandának? Gondoljunk csak bele egy percig abba, amit mondattak vele!

Rá kellene ébredni, hogy ami karámon belül működni látszik, az a kerítésen túli szabad világban – amihez pár évig mi magunk is tartozhattunk – hamar megbukik és felháborító uszításnak minősül, és abból ott - mondom ott! - kevesek kérnek. Ha tagjai akarunk maradni Európának, dönteni kell: Fidesz, vagy demokrácia? A kettő együtt nem megy!

BoMa

Először is fényt gyújtott a sötétnek gondolt agyunkban, hogy a török-német paktum, – a két ország megegyezése arról, hogy az Európai Unió menekülteket vesz át valami sötét módon Törökországtól, és azokat kötelező jelleggel szétosztja a tagállamok között egy hátsószobás titkos alku.  Erről a megállapodásról Orbán is hasonlókat mondott a Lillafüredi frakcióülésen, és mint sötét mumussal szokás a gyereket, úgy   riogatta vele áhítattól  félájult híveit. Nos, kedves(?) Miniszterelnök úr, és Szájer úr, van egy Mészáros Antóniával közös meglepetésünk: a megállapodás oly annyira nem titkos, hogy nyilvános. Mindenki tudhat róla, amennyiben érdeklődik a politika iránt, és nem csupán saját tév- és rögeszméit kergeti. Tehát ez sem az „igazmondótól” vált nyilvánossá, mint ahogy hiába igyekeznek sulykolni, az 1989-es „Ruszkik haza” emlékezetes mondatának gondolata sem köthető hozzá, ö csak kifecsegte.

Az adásban azt is kiderült, - ki tudja hányadszor már- mert a képviselő lihegve hozta a hírt, hogy az Európai Unión belül a Néppártban – mint normális demokráciában szokás – vannak nézetkülönbségek, de abban végre mindenki egyetért, hogy irigyelt vezérünk mindenben fején találta a szöget. Nem csak igazmondó, hanem látnok, jós, sámán, kinek mi tetszik, csak itt, csak most, csak önöknek.

Ezután jött a kioktató rész, amiből kihallható volt, hogy mi magyarok gyámság alá vonandók vagyunk, nem érjük fel ésszel, amit minden Fidesz-fan álmából felkeltve is motyog, hogy csak az az üdvözítő, amit a regnáló felsővezetés kiötöl. Mindezt abból vezette le, hogy nem mindenki uniformizált függőleges irányú bólogatással fogadta a rendeleti kormányzás teljesen antidemokratikus ötletét, aminek alaptörvényfélébe vétele feljogosítja a hatalom birtokosát arra, hogy kénye-kedve és főleg túlélési esélyeinek növelése érdekében bármikor bármilyen tüntetést, tiltakozás betilthasson.

Szerinte Orbánnak nem csak megjár, de halálosan szüksége is van a teljhatalomra.  Gondoljunk bele - mint tette azt Szájer József is a kamera előtt - mi történne például, ha egy iskolába, óvodába, vagy korházba hatolnának be a terroristák. Azok az erőszakos emberek, akik a migráncsáradattal árasztották el Magyarországot is, de annyira furmányosak, hogy még csak nem is látjuk őket – egy szó, mint száz: túszul ejtenének gyerekeket, betegeket, a megvadult nép pedig táblákkal tüntetne a kommandósok és a foglyok között például azért, hogy először szavazzunk az elhárítás módjáról, a kormány pedig a teljes felhatalmazás hiányában ott állna megfürödve. (Elképzelni is borzasztő Bakondi főtanácsadó gondoktól redőzött csodálatosan intellektuális homlokát!)

Képviselő úr! - biztos, hogy ennyire ostobának tűnünk?

Persze értem én, eléggé szegényes bizonyítványt állítottunk ki magunkról, hisz eleddig hihetetlennek tűnő dolgokat adtak be nekünk a NER hat éve alatt, és láss csodát! - többségünk beszopta a cumit, így némileg érthető, hogy nincsenek az alattvalóikról túl jó véleménnyel.

Szájer azzal vádolja a magyarság jelentős részét, hogy hagyná meghalni, értelmetlenül feláldozná, a gyülekezési és szólásszabadság oltárán a feltételezett intézménybe rekedt áldozatokat csak azért a jogáért, hogy tüntethessen. Hát, azért ez még az ilyen arrogáns, nagyképű imádkozó sáska pózba merevedve interjút adó politikustól is erős vád. Mindannyiunk nevében – legyen az bármilyen ideológia híve – kikérem magamnak, nem csak magyarként, de emberként is, hogy bornírtnak fessen le egy bornírt.

Ezek után van még valaki, aki igennel voksolna arra a kérdésre, hogy szabad-e bármelyik kormányzat kezébe akkora felhatalmazást adni, amekkorát Orbán és teljesen elszabadult hajóágyúként viselkedő szobatársai akarnak kikényszeríteni tőlünk?

Tényleg szükségünk van a napi üldöztetésre?

Nincs! Nemhogy bővíteni, de lényegesen korlátozni kell az olyan politikusok jogosítványait, akik önkényuralomra törnek, mondjuk ki az elűztetés is szóba jöhet.

Irány Hága.

A teljes riport itt.

Mátrai Anna