Aztán elérkezik a péntek - mint ma is - és Tarlós István megjelenik, képletesen szólva: egyik kezében szappannal, a másikban ostorral, nyaka körül törölközővel. Hogy miért? - mert látványos, nagy mosakodásra készül, majd azt befejezve, igyekszik mindenkit megkorbácsolni. A főpolgármester ugyanis ezt az alkalmat arra használja fel, hogy miközben azt bizonygatja - időnként szánalmas igyekezettel - ki mindenki hibás, csak ő nem, nos közben oda-oda csördít a sajtónak is. Most, hogy gondolom nagy örömére "kedvenc" Népszabadságát barátai kicsinálták  csak az Indexes kollégának szólt be, de jutott a korbácsütésekből Horváth Csaba MSZP-s, és Gy. Németh Erzsébet DK-s képviselőnek, sőt az általa kedvesen csak Szabadai elvtársként aposztrofált MLP-s politikusnak is, aki ráadásul még csak nem is tagja a fővárosi közgyűlésnek. A kötőszó pedig ismét a jól bevált "demszky" volt. A főpolgármester a továbbiakban még belerúgott néhányat az Oltalom Karitatív Egyesületbe, és addig is elmerészkedett, hogy Iványi legutóbbi akcióját, amellyel a női hajléktalan szállójukat igyekezett védeni a tiborczi expanzió ellen, politikai akciónak minősítette. Tarlós paranoiáját mi sem jelzi jobban, mint, hogy politikai provokációt sejt egy hajléktalan viselkedése mögött is csak azért, mert az a Deák téri villamosvégállomásra vackolta be magát. 

Tarlós István szemmel láthatólag Lázár csütörtöki kormányinfóját igyekszik majmolni péntekenként, azzal a kis különbséggel, hogy hiányzik belőle Lázár slágfertigsége, így csak annak pökhendiségét tudja lemásolni, és ha lehet, ez  sokkal rosszabb eredményt szül, ezért lehet, hogy őt még a kormánypárti sajtó sem képes elfogadni, pláne szeretni.

A főváros regnáló fura ura, aki szinte soha nem felejti el megemlíteni, hogy a jelenlegi politikusok közül ő bír a legnagyobb legitimitással, mára már csak vagdalkozni képes, lehet hogy lassan  belátja, hogy helytartósága közel két ciklusa alatt semmi érdemleges, a város számára fontos dolgot sem tudott kormányánál elintézni, így mandátuma letelte után örülhet, ha a futottak még, és nem a legkártékonyabb városvezetők közé sorolja be az emlékezet.

A Tarlós-éra szinte semmi másról nem szól, mint annak a gazdának - Orbán Viktornak - a feltételnélküli kiszolgálásáról, aki ennek fejében ott veri át, alázza meg, ahol csak tudja, és ennek jogát még csatlósaira is átruházza. Gondoljunk csak arra, hányszor taposhatta büntetlenül a betonba a főváros első emberét mondjuk Lázár János.

Tarlós erőtlen, egyre enerváltabb városvezető. A főpolgármester fáradtságát Fideszes „futtatói” ki is használják, és nem érik be azzal, amit a mi tulajdonukból önként átad, emlékezzünk az egészségügy, az oktatás, a Városliget, a Főgáz-részvények, a Dagály fürdő stb. esetére. Mindezek után végképpen érthetetlen, miért tűri, hogy még leckéztessék, és egyre hazugabb helyzetekbe kergessék elvbarátai. Vajon mivel tartják kézben ezt az embert, akinek nincs veszítenivalója, hiszen saját elmondása szerint nem indul újra posztjáért, tehát akár harcosan, elkötelezetten védhetné is városát, ha fontos lenne neki. De az-e? - ez a kérdések kérdése.

Ne feledjük, hogy a 3-as metró felújítása mellett, amibe egyre jobban, és jobban elvész, Tarlósnak egyetlen igazán dédelgetett álma volt még mielőtt főpolgármesterré ütötték volna, és ez az óbudai mobil gát, amiből egyre inkább úgy néz ki, szintén nem lesz semmi.

Lássuk be, két ciklus alatt összesen ez a két nagy projekt  még megvalósulásuk esetén is kevés lenne eredménynek, de így, hogy egyikkel sem történik semmi az állandó görcsös semmittevés rángatózásán kívül, különösen nehéz értékelni - legalábbis pozitívan - a városvezetőt.

Mindezek fényében talán érthető, miért igyekszik a főváros első számú polgára(?) elszeparálódni a spontán újságírói kérdések elől, és a pulpitusról lefelé válaszolgatás látszat-biztonságába menekülni.

Azért itt legalább szögezzük le, hogy amennyiben most erélytelensége okán ketté kell bontani a metrófelújítást alagúti és állomási részre, akkor minden következmény Tarlós Istvánt terheli, mert most már csak önmagára mutogathat és nem az elődökre, ahogy azt megszokhattuk tőle.

Pálmai Tamás

Nem, nem hablatyolok össze-vissza, de nem tudok más következtetést levonni abból a hírből,  hogy az ELTE Origó Nyelvi Centrum, közismert nevén  a Rigó utcai nyelvvizsgaközpont 2016 novemberétől csökkenti a nyelvvizsgához szükséges tanulnivalót.

 „2016 novemberétől bevezetjük újfajta komplex értékelési rendszerünket. Ennek lényege, hogy ha a nyelvi írásbeli és szóbeli nyelvvizsgán is eléri a készségenként szükséges 40 százalékot, akkor a gyengébben sikerült fél vizsgát kompenzálni lehet egy erősebb másik féllel, ha a szóbelin és írásbelin mutatott teljesítmény átlaga eléri a 60 százalékot.”

A legutóbbi „átkos”-ban, 2008-ban végzett gyerekem példáját ismerve, náluk, aki 50% alatt teljesített bármelyik tárgyból akár szóban, akár írásban, annak volt gondja otthon aznap, mert elégtelennek minősült a tudása. Ehhez képest az új „elitképző”-szellem nevében azt mondja Magyarország, hogy nem baj, ha nem sikerül elérni még a „féltudást” sem, majd összefésüljük, és csak kijön az a feles, még jó, hogy nem fütyülős barackból!

Egészen rossz irány, hogy az amúgy is minimális használható klasszikus műveltséggel rendelkező fiataljaink még ezzel is rontsák esélyüket a nemzetközileg is elismerhető teljesítményre. Alapvető, hogy annak, aki választott szakmájában szinten akarja tartani a tudását, jártasságát, tudnia kell értőn olvasni a világ más tájairól beáramló ismeretet.

Még akkor is alapvető érdek, hogy a Magyarok ne legyenek analfabéták, ahogy átlépik az országhatárt, ha a most regnáló hatalomnak az az érdeke, hogy gondolkodás- és kérdésmentes, röghöz kötött néppé  legyünk. Ne az legyen a "hungarikum", hogy onnan ismerszik meg a magyar külföldön, hogy kézzel-lábban magyaráz, majd amikor az ostoba hazai nem érti, hogy mit szeretne, egyre "hangosabban" mutogat.

Minden normálisan gondolkodó államnak elsődleges érdeke, hogy polgárai jól prosperáló individuumként éljék az életüket, ezzel segítve nem csak saját életminőségüket, hanem emelve az ország presztízsét is.

Nem lehet véletlen, hogy az ország jelenlegi "elitje" nem hazai iskolákba járatja gyermekeit, hanem külföldi magániskolák padjait koptatják, „mindannyiunk dicsőségére”, ahogy tette azt Sajátláb herceg kisasszony, pardon nagyasszony is.

Azt a célt látom ezzel a lépéssel könnyebben elérhetőnek, hogy a Magyar maradjon a pengés kerítéssel megerősített határon belül, ne kóricáljon világszerte.   Gondoljuk végig, kinek lehet  az a célja, hogy olyan koponyákkal legyen kibélelve a szeretett haza, akiknek megugorhatatlan akadály egy közepes szintű nyelvvizsga letétele, amit minimum 8 éven keresztül sulykol belé a magyar közoktatás? Az, amelyiknek a szintje legalábbis megkérdőjelezhető még a közoktatásban résztvevő pedagógusok jelentős hányada szerint is.

Nálunk a hatalom éppen a minden porcikájából vérző oktatásból, na és persze a nem különben siralmas állapotot mutató egészségügyből, és a népjólét egyéb szegmenseiből vonja ki a pénzt az olyan iszonyatosan fontos dolgokra, mint a stadionok, a saját-szócső újságok, tévék, az MNB-alapítványok és persze a mindezeket vezénylők fenntartására.

Nem tudok más következtetésre jutni: az Orbán-rezsim jelmondata: Butulj, Magyar!

Mátrai Anna

Az elektromos áram fa oszlopokra erősített légvezetékeken keresztül jut el még mindig a háztartásokba, ami ugyan funkcionalitásában megfelelő, de nem méltó a környezethez - mondja Radó Ákos, aki több évtizede lakik imádott Gellérthegyén .  A légvezetékekről, mint annyi minden másról is, írtam a kerületi önkormányzat megfelelő osztályának és az Elektromos műveknek is, de mindkettő arra hivatkozott, hogy drága lenne lecserélni, ehhez politikai akarat kellene.  A Citadella mögötti Jubileumi parkot - úgy, ahogy - rendben tartják, de azért ott is maradt egy évtizedek óta használaton kívül álló, romos illemhely. Csak csendben jegyzem meg: több sincs a környéken, és a szemetes tartályokat is csak nagy néha ürítik, úgyhogy visszavonom, nem, a Jubileumi park sincs rendeben, még „úgy ahogy” sem. Mindehhez annak az akaratnak kellene megszületni, hogy  turistaközpontként kezeljék  a területet.

Én eddig úgy tudtam, hogy a Citadella és környéke a ma is turistaközpont, mert  a többmillió Budapestre látogató külföldi és belföldi szinte mindegyike megfordul itt.

Így igaz, ám azon kívül, hogy lemehetnek a kilátóhoz és megnézhetik az emlékművet, semmi mással nem büszkélkedhet ez a jobbsorsra érdemes látványosság.  Egy nyári, ideiglenesen felépített vendéglőszerű képződmény áll csupán a kulináris élvezeteket, vagy akár egy pohár hideg vizet kívánók rendelkezésére, az öt-hat ideiglenes pavilon pedig szörnyan néz ki, egyik rondább, mint a másik.

Ez a maradék, hiszen amik itt voltak, azokat alig néhány éve botrányos körülmények között elbontatták. Akkor mindenki azt hitte , hogy kinézte magának ezt a jól jövedelmező helyet valami „csókos”, de nem - mint mondja, és látjuk is - azóta is az enyészet lengi be a tájat.

Az innováció és a felelős gondolkodás, mit felelős, egyáltalán a gondolkodása hiányát jelzi, hogy a parkolóban cirka tíz autóbusznak és ugyanennyi gépkocsinak van hely, ezért a Szirtes úton lefelé pöfögő a motorokkal állnak azok a buszok, amelyeknek már nem jut hely, így várják utasaikat. Ez persze tumultuózus jeleneteket okoz nap, mint nap. Az itt lakókat az sem zavarja kevésbé, hogy minden hónap első szombat délutánján több száz motoros találkozik a Citadella parkolójában, majd lezúgnak  a Hegyalja út felé. A rendőrség persze felteszi a kezét, mondván: nem tilthatják meg, hogy ott találkozzanak, hiszen ez nem politikai megmozdulás.

Eddig a gondokról, az elhanyagoltság szülte keserűségről beszéltünk, de mi lenne a megoldás, hiszen egyetértve Önnel, elkeserítő állapotok uralkodnak ezen a helyen, ami bármely más világvárosban díszes nevezetesség, a város ékessége lenne?

 Itt lenne például  az ideje a több évtizede idetervezgetett sikló megépítésének, ami nemcsak a környezetet kímélné, de bevételi forrás is lehetne a városnak.   Arról a sokmilliós megtakarításról nem is beszélve, amit azzal érnének el, hogy nem kellene az utakat állandóan javítgatni, bár a jelenlegi helyzetet látva, azt most is megspórolják.  A sikló kivitelezése biztosan drága, de a városnak vannak feladatai, amiket az itt lakók érdekeinek védelmében meg kell finanszíroznia.  Egy hatalmas borospincére hajazó – jelenleg nem működő – létesítmény is van a Citadellán, amihez gyönyörű panorámát nyújtó kilátórész is tartozik, ennek kellene a helyi turisztikai központnak lenni, hiszen a bezárását megelőzően ez a hely mindig is erre szolgált. Most viszont semmi nem várja az idelátogató, évi közel 7 millió turistát.

Milyen számtan eredménye ez az elképesztő szám?

A statisztikák szerint 2015-ben hétmillió külföldi és egymillió hazai turista látogatott Budapestre. Ha ezt elosztom 365-tel, és ötvenfős buszokkal számolok, akkor kb. 450-500 busz jön fel a Citadellához naponta.

Ez komoly csúsztatás, hiszen természetesen nem mindenki jön fel ide.

Jó, akkor mondjuk, hogy a fele, 250 busz biztosan, és ez sem jelent kevesebbet, mint azt, hogy évente több mint 4,5 millió ember fordul meg itt,ahol  ezt semmiféle infrastruktúra nem támogatja, nem beszélve arról, hogy mint ahogy már mondtam, összesen 12 buszparkoló áll a 250 jármű rendelkezésre.

A kormány éppen ebben az évben írt ki ötletpályázatot a Gellérthegyre, benne kiemelkedően fontos helyszínként jelölve a Citadellát. Tény, hogy a szándék komolyságát erősen megkérdőjelezi,  hogy július 30-án írtak ki és november 10-én már eredmény is hirdetnek.

Minden tiszteletem azé a tervezőé, aki ennyi idő alatt értékelhető, megfontolt szakmai koncepciót gyárt.

Ha csak nincs a dolog már jó előre „lezsirozva”!

Jaj, miket beszél! Komolyra fordítva a szót, találtam az interneten egy Gellérthegy védő egyesületet, de 2012 óta semmilyen megjelenésüknek, fellépésüknek nem találtam nyomát. Azt hallottam róluk, hogy régebben egy hölgy a nevükben megkereste az ombudsmant, aki hozott egy határozatot 500 oldalon keresztül, de aztán ő is belefáradt a dologba. Éppen ma dobtam be egy levelet és egy DVD -t az elnök postaládájába. Azt gondolom, hogy egy pályázat elbírálásának ügyében, ami a környék fejlesztését szolgálja, beleszólást kellene kapni egy ilyen szervezetnek, hiszen ők vannak mögöttünk, mint civilek mögött.  Tény hogy mostanság rengeteg elképesztő dolgot hallunk arról, hogy egyesek mit szeretnének itt látni, a legborzasztóbb és pitiánerebb talán a viaszmúzeum ötlete, még akkor is, ha elfogadom, hogy mindennek az alfája és omegája a bevétel, azaz a pénz - ki tudná ezt nálam, egykori bankvezetőnél jobban?

Az elmúlt negyven évből melyik időszakot emelné ki, mint a Citadella virágkorát?

A hetvenes évek közepét, akkor 1975-ben  készült el a Jubileumi park, benne a frissen ültetett, akkor még nyiszlett fácskákkal, amelyek ma már 4-5 méter magasak. Azt, hogy a park  még  mai állapotában is majdnem virágzó helyként tündököl, - hangsúlyozom, a környezetéhez képest- a hetvenes évek közepének köszönhető, annak a munkáját dicséri. Akkoriban a Gellérthegy és a Citadella fontos, felkapott kirándulóhelye volt a Budapestieknek Az egyre növekvő érdeklődést és turistaforgalmat azonban nem követték fejlesztések.  Visszatekintve a nyolcvanas-kilencvenes évek  a fejlesztések ugyan akkor sem történtek meg, de mégis azok voltak a legnyugodtabb, legbékésebb évek errefelé.

A fenntartás, az állagmegőrzés is rendben volt?

Igen. Lehet, hogy a fák köré nem épült betonkocka, de lényegesen rendezett volt a környék. A helyzet akkor vált válságossá, amikor meggondolatlanul ilyen rettenetes forgalmat eresztettek ránk, ezzel szinte évek alatt tönkretették az összes idevezető utat.  Az sem érdekel a mai napig se senkit, hogy a Gellérthegy egy része természetvédelmi terület. Ahogy a várban, itt is szigorúan korlátozni kellene a behajtás feltételeit, és ha a siklót nem is építenék meg, legalább a Rácz fürdőnél kellene buszparkolót kialakítani, a turista buszoknak.

Észre kellene végre venni mindazoknak, akinek ez feladata, hogy a Citadella és környéke haldoklik, és beléptünk az utolsó öt percebe, amikor közös gondolkodással még megmenthetnénk. Persze nem alibi tervpályázatokkal, hanem komoly elmélyült szakmai munkával.

Nem túlzottan drámai és teátrális megfogalmazás ez az „öt perc”?

Döntse el mindenki, miután megnézte a képeket! 

Photo Gallery by QuickGallery.com

Ddiktatúra és diktatúra között is van különbség. Horthy, ha nem lenne képzavar, az úri Magyarország a kapitalista világtengerben is megmaradó hűbéri, délibábos- bőgatyás kis ország nagyságának álomképe mögül működtette nagyon is elnyomó sötét, antiszemita diktatúráját, de a látszatra, még így is legalábbis Szálasi 1944-es kinevezéséig már-már megszállottan ügyelt. Akkor aztán lemállott a smink rendszere arcáról, és megmutatkozott a dohos, málló-csontú valóság, amit csak a nagyzolás és hazug irredentizmus, nacionalizmus tartott össze addig is.

A háború borzalmai után - amelybe Magyarországot vezetői önként és dalolva rántották bele -persze a néptől kapott (?)  „erős felhatalmazással”, jött Rákosi és rendszere, ami nem volt más, mint egy copyrigth by Sztálin. Természetesen ők is a népre hivatkoztak minden borzalmas döntésük és tettük után, ám őket 1956-ban, alig néhány év országlás után elsöpörte az „istenadta”.

1956 novemberébe megérkezett Kádár, aki kezdetben egy vérgőzös helytartó volt, de lassan, nagyon lassan konszolidálódott ő maga is, és ezzel egyfajta konszolidáció felé vezette  a rendszert is.  Ez volt az az idő - az 1960-as évek közepe - amikortól a név, hogy Kádár, már nem csak egy embert, de egy kifelé pirospozsgásan egészségesnek mutatkozó rezsimet is takart, amit persze majdnem szétfeszítettek a belső ellentmondások, és az elnyomás sokasága, és amely mindezek ellenére eljutott az „aki nincs velünk, az ellenünk van” filozófiájától az „aki nincs ellenük, az velünk van” kimondásáig.

Tévedés ne essék, a Kádár-rezsim komoly diktatúra volt, de annak egy - ha lehetséges ilyen - kiegyensúlyozott formája, amit manapság a „puha diktatúra” névvel szokás illetni. Nem volt könnyű azokban az évtizedekben az élet, de együtt tartotta az ország többségét a nyáj-meleg, és még valami, a kiszámíthatóság. Nem változtak percenként a törvények, ami ma jó volt, arra bizton lehetett számítani, hogy holnap is az lesz, amit ma szabad volt, az holnap is megtehetted, és ami még mindezeknél fontosabb, folyamatosan nyomon lehetett követni a hétköznapokban is a rendszer lassú puhulását, egyre engedékenyebbé válását.

Az idő azonban - mint minden diktatúrán - a kádárin is túllépett, szerencsére vért nem ontottunk, úgy léptünk ki ismét a szabadságba, és mire használtuk? Igen, megint behódoltunk egy, az eddigieknél sokkal cinikusabb, számítóbb diktatúrának, most pedig azon vitatkoznak az „okosok”, hogy már megérkeztünk-e oda, ahonnan ép ésszel bíró ember - hacsak nem magyar – menekülne. Felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, igen, megérkeztünk, itt vagyunk, ez már maga a kies diktatúra!

Az új rezsim - ellentétben elődeivel - éppen a barbársága okán a legkártékonyabb, hiszen amíg Horthy, vagy Kádár igyekezett elfogadtatni magát és rendszerét a világgal, addig Orbán éppen ellenkezőleg cselekszik. A mai rezsim pökhendi módon vágja Európa és a világ szemébe, hogy csak neki lehet igaza, és az igazodás, a szolidaritás legcsekélyebb jelét se mutatva üzeni, hogy itt vagyok, lehet hozzám alkalmazkodni, mert - és ez a legárulkodóbb - „aki nincs velem, az ellenem van”. Ismét itt tartunk. Rákosi Mátyás urnája a Farkasréten elégedetten moccan egyet, mintegy jelezve, örül, hogy ez a nép, amelynek jelentős része még ma is boldogan adja oda szavazatát és életét  megrontóinak, szóval ez még mindig az ő Rákosi elvtársas népe. 

Orbán és mögötte állók agyilag finoman szólva is másodlagos frissességű csapata, lásd az utóbbi napok kósalajosiádáit, pedig csak gyalogol a maga útján, mert nem hiszi,- ahogy egyik diktátor elődje sem, akiknek kivétel nélkül ez az ostobaság lett a veszte - hogy egyszer mindennek vége, holott tény, hogy az elbukott és nyertessé átfesteni igyekezett népszavazás, maga volt a vég kezdete.  Azt, hogy ez a vég mikor következik be hogy meddig tart a vonaglás és a haláltánc nem tudni, de a lejtőnek, amin elindultak, egyre változó sebességgel ugyan, de közeledik a vége.  

Pálmai Tamás