Pártunk és kormányunk újra meglátta a saját maga által teremtett, hiánypótló – hiszen ő maga állította elő a hiányérzetet – rést az oktatás szövetén. Azért, hogy a múlt év végén hozott komoly, megfontolt döntésének, miszerint a stadionépítést a jövőben kiegészítik tömegesen létrehozott lőterek kialakításával, melyből legalább egynek jutnia kell minden megyei jogú városba, értelme legyen, a 2017-2018-as tanévtől bevezetik a középiskolás-korú gyerekek számára a katonai képzést.

A Honvédelmi Minisztérium közleménye szerint

„a fiatalság honvédelmi nevelése olyan közös cél, melynek érdekében a tanároknak, a diákoknak és a katonáknak össze kell fogniuk”.

Kezdésként a Budapest (Budapesti Műszaki Szakképzési Centrum Than Károly Ökoiskolája, Gimnáziuma, Szakgimnáziuma és Szakközépiskolája) – Szekszárd (Szekszárdi Szakképzési Centrum Ady Endre Szakképző Iskolája és Kollégiuma) tengely élesedik be, mindkét városban létesítenek gyerek-katonaképzést. Szándékaik szerint ebben a két tanintézményben különösen hangsúlyt kapnak a „katonaélet” számára elengedhetetlenül fontos tárgyak oktatása. A harcosképzőből kikerülő gyerek-katonák a tanoda elvégzése után érettségi bizonyítvánnyal a zsebükben kerülnek a munkaerőpiacra, ahol kedvükre válogathatnak majd az egyetlen lehetőség közül: a kiemelkedők idővel felvételt nyerhetnek a Nemzeti Közszolgálati Egyetemre, ahol méltányolják majd azt az elköteleződést, amit az óvodából szinte rögtön a sereghez igazolás jelent. A kevésbé kiemelkedő sokadalomnak is van életpályamodell, irány a honvédség által fenntartott további szakképző intézmény, ahonnan  – bocs a rossz szójátékért - tűz a határ, vagy az éppen aktuális renitens banda megfegyelmezése a Magyar Honvédség keretén belül, akiket a kormány aktuálisan ellenségként kijelöl.

A lényeg, hogy már kora gyermekkorban beivódjon, vérré váljon a legfőbb üzenet: ne gondolkozz, szeresd a narancsot, teljesítsd a parancsot!

A körültekintő kitervelők nem feledkeztek meg a tanerőképzéséről sem, számukra a kezdés dátumának szorításában tavasszal és nyáron ingyenes átképzést biztosítanak, és nagyvonalúan az ehhez szükséges jegyzeteket, tankönyveket is ingyen biztosítják a tanárból egy perc alatt diákká avanzsált vállalkozószellemű – vagy kényszerített? – oktatóknak. Valahogy így csinált a szükség és Rákosi 1945 után orosz nyelvtanárokat a keleti frontról hazatért hadifoglyokból. A minisztérium beígérte az iskolában kötelező – nem lehet elég korán rákapni az ízére, hogy nem csak fejben, de küllemben is „egyen” az ember gyereke – egyenruhát, és gondolva a vidékről érkező harcosjelöltekre is, akiknek szükséges – ők csak tudják! – a koleszt is, ahol, mint tudjuk, szoros, egész életre szóló véd- és dacszövetségek köttethetnek.

Arról nem szól a fáma, hogy melyik, a toborzottak számára egyáltalán nem fontos tárgyak rovására kerül a speciális tantervbe a rengeteg testnevelési óra, és a többi elengedhetetlen tárgy oktatása. Mivel az ének, a művészettörténet és a gyakorlati foglalkozás már régen nem számít fontosnak a magyar oktatási rendszerben, nem túl nagy a választék a feledésre ítélt tanulnivalók körében. Gondolom írni-olvasni nekik is tudni kell majd, számolni sem árt, ám elhanyagolhatónak tűnik az idegen nyelv, – ne értsen „külföldiül”, még megzavarodna! – a világháló alapos ismerete, – nem kell fölösleges tudás, csak összezavarja a makulátlan magyar elmét – és a történelemoktatás is redukálható a Magyarok hőstetteit leíró részekre, a világirodalom is időpocsékolás, elég a népnemzeti írók, költők idevágó írásait ismerni.

Viszont nagy hangsúlyt kell fektetni a jelenlegi vezetés által kiadott ukázok teljesítésének megkérdőjelezhetetlen végrehajtására, a gondolkodás igényének teljeskörű és mélységű kiirtására, egyáltalán: a központi irányelv, a testi erő fejlesztésére az aggyal szemben. Izomagy! – tiéd a pálya!

Az ötlet persze tovább-fejleszthető, hiszen minek várni a felnövő generáció 14 éves koráig? Lehetne a mini-militánsoknak bölcsödét, óvodát és általános iskolát is kialakítani, hogy tényleg az anyatejjel szívhassák magukba az ehhez a gyönyörű életpályához szükséges készségeket. Így biztosan nem zavarna be az esetleges ballib-gondolkodó attitűd, hogy a Soros-bérenc civilekről ne is beszéljünk.

Amíg mindez nem lesz kötelező, amíg ez is csak egy, a választahó lehetőségek sorában, addig csak elszomorító, hogy lesznek honfitársaink, akik gyerekük tinédzser korában megpecsételik olykor megzabolázhatatlannak tűnő, ám közel sem biztosan katonának való kiskamasz „egyetlen kincsük” további életét.

A döntés előtt ajánlom elolvasásra minden anyának Várnai Zseni – nem mostanában, 1911-ben megjelent – „Katona fiamnak” című költeményét, melynek visszatérő sora így szól:

 „Ne lőj fiam, mert én is ott leszek”

Mátrai Anna

Nem, nem hablatyolok össze-vissza, de nem tudok más következtetést levonni abból a hírből,  hogy az ELTE Origó Nyelvi Centrum, közismert nevén  a Rigó utcai nyelvvizsgaközpont 2016 novemberétől csökkenti a nyelvvizsgához szükséges tanulnivalót.

 „2016 novemberétől bevezetjük újfajta komplex értékelési rendszerünket. Ennek lényege, hogy ha a nyelvi írásbeli és szóbeli nyelvvizsgán is eléri a készségenként szükséges 40 százalékot, akkor a gyengébben sikerült fél vizsgát kompenzálni lehet egy erősebb másik féllel, ha a szóbelin és írásbelin mutatott teljesítmény átlaga eléri a 60 százalékot.”

A legutóbbi „átkos”-ban, 2008-ban végzett gyerekem példáját ismerve, náluk, aki 50% alatt teljesített bármelyik tárgyból akár szóban, akár írásban, annak volt gondja otthon aznap, mert elégtelennek minősült a tudása. Ehhez képest az új „elitképző”-szellem nevében azt mondja Magyarország, hogy nem baj, ha nem sikerül elérni még a „féltudást” sem, majd összefésüljük, és csak kijön az a feles, még jó, hogy nem fütyülős barackból!

Egészen rossz irány, hogy az amúgy is minimális használható klasszikus műveltséggel rendelkező fiataljaink még ezzel is rontsák esélyüket a nemzetközileg is elismerhető teljesítményre. Alapvető, hogy annak, aki választott szakmájában szinten akarja tartani a tudását, jártasságát, tudnia kell értőn olvasni a világ más tájairól beáramló ismeretet.

Még akkor is alapvető érdek, hogy a Magyarok ne legyenek analfabéták, ahogy átlépik az országhatárt, ha a most regnáló hatalomnak az az érdeke, hogy gondolkodás- és kérdésmentes, röghöz kötött néppé  legyünk. Ne az legyen a "hungarikum", hogy onnan ismerszik meg a magyar külföldön, hogy kézzel-lábban magyaráz, majd amikor az ostoba hazai nem érti, hogy mit szeretne, egyre "hangosabban" mutogat.

Minden normálisan gondolkodó államnak elsődleges érdeke, hogy polgárai jól prosperáló individuumként éljék az életüket, ezzel segítve nem csak saját életminőségüket, hanem emelve az ország presztízsét is.

Nem lehet véletlen, hogy az ország jelenlegi "elitje" nem hazai iskolákba járatja gyermekeit, hanem külföldi magániskolák padjait koptatják, „mindannyiunk dicsőségére”, ahogy tette azt Sajátláb herceg kisasszony, pardon nagyasszony is.

Azt a célt látom ezzel a lépéssel könnyebben elérhetőnek, hogy a Magyar maradjon a pengés kerítéssel megerősített határon belül, ne kóricáljon világszerte.   Gondoljuk végig, kinek lehet  az a célja, hogy olyan koponyákkal legyen kibélelve a szeretett haza, akiknek megugorhatatlan akadály egy közepes szintű nyelvvizsga letétele, amit minimum 8 éven keresztül sulykol belé a magyar közoktatás? Az, amelyiknek a szintje legalábbis megkérdőjelezhető még a közoktatásban résztvevő pedagógusok jelentős hányada szerint is.

Nálunk a hatalom éppen a minden porcikájából vérző oktatásból, na és persze a nem különben siralmas állapotot mutató egészségügyből, és a népjólét egyéb szegmenseiből vonja ki a pénzt az olyan iszonyatosan fontos dolgokra, mint a stadionok, a saját-szócső újságok, tévék, az MNB-alapítványok és persze a mindezeket vezénylők fenntartására.

Nem tudok más következtetésre jutni: az Orbán-rezsim jelmondata: Butulj, Magyar!

Mátrai Anna