Az aljas kampányt az Origó névre hallgató pártszócsővé degradálódott interneten terjedő valami indította. Az origós Lenin-, pardon Orbán-fiúk, és verőemberek nem elégedett meg irományukban azzal, hogy Hajnal életében kutakodva előássanak ezt-azt, nem érezhették elég ütősnek, amit találtak, ezért kreáltak néhány elég szaftosnak ítéltet, ami már - legalábbis szerintük - olyan negatív színben tünteti fel a lejáratandót, amitől az elvakult hívő azonnal hátra hőköl. Tovább is van, mondjam még?  Az keretlegények odáig is elmerészkedtek, hogy a célszemély családjának múltját is - természetesen orbáni olvasatban - a „nagyérdemű” elé tárták.

Először a nemzeti irigységre apellálva már az „írás” címében is a "dúsgazdag" jelzővel igyekszik bemutatni az újdonsült politikust és persze az egész famíliáját. Hogy van az, hogy utálni kell Hajnalt, mert „dúsgazdag”, de imádni érdemes Orbánt, Rogánt, Szíjjártót, Lázárt, Vajnát, Mészárost, és a többi famulust, azokat, akik belőlünk lettek azzá? Csak én érzek itt disszonanciát?

A fizikus papáról „kiderítették”, hogy Németországban tanított – Mária, ne hagyj el! – meg, hogy az MTA-nál dolgozik, –  ne ba..!,ez egy tanult ember,félelmetes! – és, hogy „több helyen beszélt a teremtéstörténetről fizikusszemmel” – fizikusként fizikusszemmel? – micsoda impertinencia! – majd a végén a leggaládabb tette következik: a facebookon 444-es cikket osztott meg. Íme korunk új Josziv Visszarionovics Dzsugasvilije, népszerűbb nevén Sztálinja.

Gondolom, mindezen súlyos bűnökhöz képest az, hogy a miniszterelnök édesapja – a kiszivárgott értesülések alapján – jó alattvalóként volt MSZMP tag, és miután tehette, a köztől elsíbolt pénzen vált - emlékezzünk csak a 1993 májusában nyilvánosságra került  MDF-FIDESZ székházbotrányra -- kőbányatulajjá, aminek köszönhetően mára milliárdos vállalkozóvá „cseperedett”, és akinek a főbűne, hogy mindezt megelőzően addig vert és alázott meg egy gyereket, – nevezetesen a fiát, aki erről a Fekete Doboz interjújában beszámolt – míg az lett belőle, aki..

Visszatérve a hátán célkereszttel járkáló Hajnal-család tagjaihoz: a szennyirat természetesen foglalkozik az édesanya személyével is, aki szintén tanult ember, pszichológus, és mit ad Isten? – ő is élt és dolgozott Németországban – hiszen oda kötötte őket a férj munkája.

De menjünk tovább a gyalázkodás legújabb-kori magyar útján, azt is „vádpontként” említi a kézi-vezérelt orgánum, hogy hősünk a XIII. kerületben lakik, - ugye, jól tudjuk, kik tengetik ott az életüket!– ahol drága ám a négyzetméter! (A Cinege utcában és a Pasa parkban biztos sokkal jutányosabban lehet vásárolni, sőt az utóbbi olyan modern, hogy a falak a világegyetem példáját követve tágulni is képesek!) Kiderült, hogy Hajnal Miklós gyerekkora óta ott koptatja az aszfaltot, oda született a szerencsétlen, nem más kerületbe, más városba, vagy éppen másik faluba, így neki „nem kellett rácsodálkoznia a 4-6-os villamosra”, - nem úgy, mint a Pestre került koleszos szobatársaknak anno - mert megszokta a látványt. 

Azt is napvilágra hozta a lap Hajnalról, hogy  nem egyszerűen csak tanult fiatal, nem, Ő járt külföldi egyetemre is, így beszél nyelveket, gyakornokoskodott más országokban, különféle munkahelyeken, vagyis széles látókörű, gondolkodni képes fiúról van szó. Hát ez nem éppen az Orbán-rezsim kedvenc kreátuma. Itt jegyezném meg, hogy azt miért nem rójuk fel a ma Istenként tisztelt vezérkarának,hogy java részük a mára megutált és kiátkozott Soros pénzén tanultak, és hol? - hát persze, hogy külföldön. Akkor most mi is a baj? Az, hogy neki sikerült a saját- és családja erejéből az, amihez nekik  nagyvonalú segítségre volt szükségük? 

A folyamat és az üzenet egyértelmű: családjával együtt mindenkinek vesznie kell, aki nem Orbán-hívő. Ahhoz gyávák, és már elpuhultak a rendszer urai, hogy vitákban bizonyítsák „rátermettebbségüket” az ország vezetésére, tehát igyekeznek megsemmisíteni - és itt most egy régi-új, 70-es 80-as évekbeli fogalom következik - a "másként gondolkodókat". 

Már átéltünk - nem is egyszer - hasonló éveket, ugye emlékeznek még?

Mátrai Anna

Ddiktatúra és diktatúra között is van különbség. Horthy, ha nem lenne képzavar, az úri Magyarország a kapitalista világtengerben is megmaradó hűbéri, délibábos- bőgatyás kis ország nagyságának álomképe mögül működtette nagyon is elnyomó sötét, antiszemita diktatúráját, de a látszatra, még így is legalábbis Szálasi 1944-es kinevezéséig már-már megszállottan ügyelt. Akkor aztán lemállott a smink rendszere arcáról, és megmutatkozott a dohos, málló-csontú valóság, amit csak a nagyzolás és hazug irredentizmus, nacionalizmus tartott össze addig is.

A háború borzalmai után - amelybe Magyarországot vezetői önként és dalolva rántották bele -persze a néptől kapott (?)  „erős felhatalmazással”, jött Rákosi és rendszere, ami nem volt más, mint egy copyrigth by Sztálin. Természetesen ők is a népre hivatkoztak minden borzalmas döntésük és tettük után, ám őket 1956-ban, alig néhány év országlás után elsöpörte az „istenadta”.

1956 novemberébe megérkezett Kádár, aki kezdetben egy vérgőzös helytartó volt, de lassan, nagyon lassan konszolidálódott ő maga is, és ezzel egyfajta konszolidáció felé vezette  a rendszert is.  Ez volt az az idő - az 1960-as évek közepe - amikortól a név, hogy Kádár, már nem csak egy embert, de egy kifelé pirospozsgásan egészségesnek mutatkozó rezsimet is takart, amit persze majdnem szétfeszítettek a belső ellentmondások, és az elnyomás sokasága, és amely mindezek ellenére eljutott az „aki nincs velünk, az ellenünk van” filozófiájától az „aki nincs ellenük, az velünk van” kimondásáig.

Tévedés ne essék, a Kádár-rezsim komoly diktatúra volt, de annak egy - ha lehetséges ilyen - kiegyensúlyozott formája, amit manapság a „puha diktatúra” névvel szokás illetni. Nem volt könnyű azokban az évtizedekben az élet, de együtt tartotta az ország többségét a nyáj-meleg, és még valami, a kiszámíthatóság. Nem változtak percenként a törvények, ami ma jó volt, arra bizton lehetett számítani, hogy holnap is az lesz, amit ma szabad volt, az holnap is megtehetted, és ami még mindezeknél fontosabb, folyamatosan nyomon lehetett követni a hétköznapokban is a rendszer lassú puhulását, egyre engedékenyebbé válását.

Az idő azonban - mint minden diktatúrán - a kádárin is túllépett, szerencsére vért nem ontottunk, úgy léptünk ki ismét a szabadságba, és mire használtuk? Igen, megint behódoltunk egy, az eddigieknél sokkal cinikusabb, számítóbb diktatúrának, most pedig azon vitatkoznak az „okosok”, hogy már megérkeztünk-e oda, ahonnan ép ésszel bíró ember - hacsak nem magyar – menekülne. Felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, igen, megérkeztünk, itt vagyunk, ez már maga a kies diktatúra!

Az új rezsim - ellentétben elődeivel - éppen a barbársága okán a legkártékonyabb, hiszen amíg Horthy, vagy Kádár igyekezett elfogadtatni magát és rendszerét a világgal, addig Orbán éppen ellenkezőleg cselekszik. A mai rezsim pökhendi módon vágja Európa és a világ szemébe, hogy csak neki lehet igaza, és az igazodás, a szolidaritás legcsekélyebb jelét se mutatva üzeni, hogy itt vagyok, lehet hozzám alkalmazkodni, mert - és ez a legárulkodóbb - „aki nincs velem, az ellenem van”. Ismét itt tartunk. Rákosi Mátyás urnája a Farkasréten elégedetten moccan egyet, mintegy jelezve, örül, hogy ez a nép, amelynek jelentős része még ma is boldogan adja oda szavazatát és életét  megrontóinak, szóval ez még mindig az ő Rákosi elvtársas népe. 

Orbán és mögötte állók agyilag finoman szólva is másodlagos frissességű csapata, lásd az utóbbi napok kósalajosiádáit, pedig csak gyalogol a maga útján, mert nem hiszi,- ahogy egyik diktátor elődje sem, akiknek kivétel nélkül ez az ostobaság lett a veszte - hogy egyszer mindennek vége, holott tény, hogy az elbukott és nyertessé átfesteni igyekezett népszavazás, maga volt a vég kezdete.  Azt, hogy ez a vég mikor következik be hogy meddig tart a vonaglás és a haláltánc nem tudni, de a lejtőnek, amin elindultak, egyre változó sebességgel ugyan, de közeledik a vége.  

Pálmai Tamás