Ddiktatúra és diktatúra között is van különbség. Horthy, ha nem lenne képzavar, az úri Magyarország a kapitalista világtengerben is megmaradó hűbéri, délibábos- bőgatyás kis ország nagyságának álomképe mögül működtette nagyon is elnyomó sötét, antiszemita diktatúráját, de a látszatra, még így is legalábbis Szálasi 1944-es kinevezéséig már-már megszállottan ügyelt. Akkor aztán lemállott a smink rendszere arcáról, és megmutatkozott a dohos, málló-csontú valóság, amit csak a nagyzolás és hazug irredentizmus, nacionalizmus tartott össze addig is.

A háború borzalmai után - amelybe Magyarországot vezetői önként és dalolva rántották bele -persze a néptől kapott (?)  „erős felhatalmazással”, jött Rákosi és rendszere, ami nem volt más, mint egy copyrigth by Sztálin. Természetesen ők is a népre hivatkoztak minden borzalmas döntésük és tettük után, ám őket 1956-ban, alig néhány év országlás után elsöpörte az „istenadta”.

1956 novemberébe megérkezett Kádár, aki kezdetben egy vérgőzös helytartó volt, de lassan, nagyon lassan konszolidálódott ő maga is, és ezzel egyfajta konszolidáció felé vezette  a rendszert is.  Ez volt az az idő - az 1960-as évek közepe - amikortól a név, hogy Kádár, már nem csak egy embert, de egy kifelé pirospozsgásan egészségesnek mutatkozó rezsimet is takart, amit persze majdnem szétfeszítettek a belső ellentmondások, és az elnyomás sokasága, és amely mindezek ellenére eljutott az „aki nincs velünk, az ellenünk van” filozófiájától az „aki nincs ellenük, az velünk van” kimondásáig.

Tévedés ne essék, a Kádár-rezsim komoly diktatúra volt, de annak egy - ha lehetséges ilyen - kiegyensúlyozott formája, amit manapság a „puha diktatúra” névvel szokás illetni. Nem volt könnyű azokban az évtizedekben az élet, de együtt tartotta az ország többségét a nyáj-meleg, és még valami, a kiszámíthatóság. Nem változtak percenként a törvények, ami ma jó volt, arra bizton lehetett számítani, hogy holnap is az lesz, amit ma szabad volt, az holnap is megtehetted, és ami még mindezeknél fontosabb, folyamatosan nyomon lehetett követni a hétköznapokban is a rendszer lassú puhulását, egyre engedékenyebbé válását.

Az idő azonban - mint minden diktatúrán - a kádárin is túllépett, szerencsére vért nem ontottunk, úgy léptünk ki ismét a szabadságba, és mire használtuk? Igen, megint behódoltunk egy, az eddigieknél sokkal cinikusabb, számítóbb diktatúrának, most pedig azon vitatkoznak az „okosok”, hogy már megérkeztünk-e oda, ahonnan ép ésszel bíró ember - hacsak nem magyar – menekülne. Felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, igen, megérkeztünk, itt vagyunk, ez már maga a kies diktatúra!

Az új rezsim - ellentétben elődeivel - éppen a barbársága okán a legkártékonyabb, hiszen amíg Horthy, vagy Kádár igyekezett elfogadtatni magát és rendszerét a világgal, addig Orbán éppen ellenkezőleg cselekszik. A mai rezsim pökhendi módon vágja Európa és a világ szemébe, hogy csak neki lehet igaza, és az igazodás, a szolidaritás legcsekélyebb jelét se mutatva üzeni, hogy itt vagyok, lehet hozzám alkalmazkodni, mert - és ez a legárulkodóbb - „aki nincs velem, az ellenem van”. Ismét itt tartunk. Rákosi Mátyás urnája a Farkasréten elégedetten moccan egyet, mintegy jelezve, örül, hogy ez a nép, amelynek jelentős része még ma is boldogan adja oda szavazatát és életét  megrontóinak, szóval ez még mindig az ő Rákosi elvtársas népe. 

Orbán és mögötte állók agyilag finoman szólva is másodlagos frissességű csapata, lásd az utóbbi napok kósalajosiádáit, pedig csak gyalogol a maga útján, mert nem hiszi,- ahogy egyik diktátor elődje sem, akiknek kivétel nélkül ez az ostobaság lett a veszte - hogy egyszer mindennek vége, holott tény, hogy az elbukott és nyertessé átfesteni igyekezett népszavazás, maga volt a vég kezdete.  Azt, hogy ez a vég mikor következik be hogy meddig tart a vonaglás és a haláltánc nem tudni, de a lejtőnek, amin elindultak, egyre változó sebességgel ugyan, de közeledik a vége.  

Pálmai Tamás