Miután megjött az ihlet, és kitaláltuk, hogy mi legyen az a valami, amivel örömet csalhatunk szeretteink arcára a fa alatt, indul a terepmunka, azaz a felderítés: hol, milyen árban, milyen minőségben kapható a kiválasztott. Napokat, heteket töltünk el annak felkutatásával, hogy melyik árus ajánlatát fogadjuk el. Igyekszünk körültekintően választani, nehogy rászedjenek valahol, valakik.

Ám, ha egy bazbira ügyében ilyen körültekintőek tudunk lenni, akkor miért nem követjük ezt a jólbevált módszert az ennél ezerszer fontosabb, egész életünket, gyermekeink életét meghatározó kérdésekben is? Ha egy párezer forintos tárgyat nem vagyunk hajlandóak bemondásra beszerezni, abba a boltba pedig a lábunkat sem betenni többé, ahol átvertek, becsaptak, hazudtak nekünk, akkor miért hagyjuk szó nélkül, ha nap, mint nap ezt teszik velünk választott vezető közszolgáink? Miért pont ebben az egy kérdésben nem törődünk a következményekkel, miért nem élünk a szavatossági időn belüli vétónkkal?

Miért fogadjuk sztoikus nyugalommal, néha egy-egy lemondó legyintéssel, ha csak a teljesen leegyszerűsített, hazug üzeneteket zúdítják ránk pár rövid tőmondatban? Ezeken aztán valóban nem kell tovább gondolkodni, de miért éppen a gondolkodás nem hiányzik nekünk?

Miért hisszük el, és miért nem vitatjuk, nézünk utána, ha a már szinte teljesen „nemzetivé” vált média újságjaiban, tévéiben, rádióiban kinyilatkoztat egy Orbán-droid bármit? Miért történhet meg, hogy a szemünkbe hazudva, majd a lebukása után flegmán, lekezelően, nagyképűen odavetett magyarázattal előálló Rogán még nem a munkanélküli segélyért áll sorba, amikkor éppen nem a vádlottak padját koptatja, és egyáltalán, hogy süllyedhettünk oda, hogy elhiszik rólunk soros felkentjeink, hogy bármit  megtehetnek  velük? A magyar néplélek miért érzi úgy, hogy ezt érdemli, ez jó neki, és sohasem akarja visszakapni a gondolkodást, a kétkedést, a választási lehetőségeket, a döntés nagyszerűségét?

Miért  elégszik meg a többség (?) azzal, hogy tájékozódás ürügyén felmegy a közösségi oldalak valamelyikére - javarészt a facebookra, mert az magyar nyelven is elérhető és hát nyelvtudásban sem jeleskedünk - és az ott szembejövő bejegyzéseket - ellenőrizetlen emberek tollából - autentikus hírforrásként elfogadva alkot véleményt a világ, és benne hazánk történéseiről? Sőt, tovább megyek, rögtön mosolygós- vagy felháborodott arccal hozzá is szól, majd továbbítja ismerőseinek, akik – mivel barátjuk írta – rögtön osztják is az akár légből kapott, vagy ami még kártékonyabb, eleve manipulatív szándékkal generált  hírt?  Egyáltalán nem érdekes, a hír forrása, ki tette  közzé, van-e egyáltalán valóságalapja, ellenőrzött információ-e, elég, hogy frappáns, tetszetősen hangzik, és már mehet is tovább a világháló biztosította térbe. Bárki, minden következmény nélkül terjeszthet álhíreket, agyszüleményeket, ha elég rövid, könnyen érthető és velős a megfogalmazás, már osztódik is! Kiszorítva ezzel a legtöbb tényen alapuló, leellenőrzött sajtóorgánum újságíróinak cikkeit.

Az ebben a félelmetes, hogy az alany ezáltal elhiszi, hogy tájékozott, hogy törődik a nemzet, a világ sorsával, és nem csak megingathatatlan véleményt formál, de terjeszti is azt, ezzel a legnagyobb példányszámú elérést biztosítja az alapgondolatból hírt fabrikáló számára. Aki pedig ellenvéleményt fogalmaz meg hozzászólásában, azt egy gombnyomással el lehet tüntetni a palettáról, le lehet tiltani, így gyorsan előáll az a helyzet, hogy mindenkinek azonos a véleménye, vagyis „az én véleményem a helyes!”. Ennek felismerésében, és tökélyre vitt használásában áll a Fidesz megingathatatlannak látszó ereje.

Akik  felfedik ezt a rémesen veszélyes barba-trükköt, és próbálják elmagyarázni a megvuduzott tömegnek, azokra a már említett egyen-média erejének teljes súlyával, akár lejárató kampány formájában is lecsap a diktatúra. Egyszerre felesleges liberális baromságnak tűnik a sokszor fárasztó, időigényes tanulás, az olvasottság, az alapos tájékozottság, a kétkedés, a vitatkozás vágya. Feleslegesnek tűnik a történelmünk ismerete, a világban most zajló, vagy a már megtörtént dolgok számbavétele, és azokból következtetések levonása, a törődés, gondoskodás a nálunk rosszabb helyzetben lévőkkel, a más kultúrák megismerése, megértése.

Az Orbán rezsim zseniálisan érezte meg, hogy ez a szomorú helyzet manapság Magyarországon és ennek megfelelően csak azt mondják, amit az általuk hőn szeretett népük hallani akar, és azt is csak röviden, pár-száz szavas szókészletet használva, mert mint jól tudjuk: "a ház alapja a tető", és aki ezzel vitatkozik, az hazaáruló, Soros bérenc, Brüsszel-ügynök, ballib, cigány-muszlim, bolsi, jelentsenek ezek bármit is.