Az 1990 óta, a sorban a 26-ik alkalommal megrendezett eseményen - melyet Zygmunt Berdychowski, a minden politikai táborral jó kapcsolatot ápoló politikus azért hozott létre, hogy fejlessze Lengyelország, az egykori kelet-európai szocialista országok és a volt Szovjetunió utódállamainak kapcsolatait - az erre felhatalmazott 33 tagú grémiumból 12-en magyar miniszterelnökre adták voksukat.

Már a jelölés indoklása sem kutya, azért terjesztették fel díjazásra, mert ő volt tavaly az a politikus, aki a legközelebb került kitűzött céljához.

Azt biztosan nem vizsgálták, hogy mi is volt ez a cél, hiszen akkor felsejlett volna előttük a valós kép tele stadionnal, kisvasúttal, kisajátított közmédiával, Paks 2 rémképével, a közpénz jellegének átalakulásaival, a fékek és egyensúlyok leépítésével, a magánnyugdíjak elcsaklizásával, a választási törvény fideszízálásával és így tovább.

Bár, ha jobban végig gondolom, le a kalappal a "Kisnagy ember" előtt, megérdemli az elismerést, hiszen amit akart, azt be is tudta adni a Magyarok rá fogékony részének, aki meg nem akarta benyelni elsőre, azt kegyetlenül megbombázta reklámmal, mint sejtburjánzást a sugárterápia, és ez úgy látszik már bőven elég fő célja eléréséhez, miszerint amíg világ a világ és még egy napig ő és vérei uralkodhassanak  e hon felett.

De vissza a díjhoz! Mint minden ilyet, nem csak  az minősí, hogy kik adják, hanem, hogy kik kapják meg. Íme, néhány név a hazánk hőse előtti idők nyertesei közül: tavaly Jaroslaw Kaczynskit találták méltónak, akinek jobboldali-nacionalista pártja, a Jog és Igazságosság (PiS) meg is nyerte az októberi lengyelországi választást, de megkapta Donald Tusk, amikor lengyel kormányfő volt, Julija Timosenko, ukrán miniszterelnök Vaclav Havel cseh elnök és Jose Maria Barroso EB-elnök is.

Miniszterelnökünk maga mögött hagyta idén a szintén jelölt Ferenc pápát, Mateusz Kijowskit, a lengyelországi KOD mozgalom alapítóját, Adam Nawalkát, a lengyel labdarugó válogatott edzőjét – talán ez töltötte el a legnagyobb büszkeséggel - és Andrzej Rzeplinskit, a magyar mintára lassan kiüresített lengyel alkotmánybíróság elnökét, Klaus Johannis román elnököt és Petro Porosenko ukrán államfőt is.

 A Magyarország nevű családi Bt " űgyvezetőelnökvezérigazgatófőfőnöke"  sem kelt fel hiába, a mára rendelt nemzetközi elismerést ma is bezsebelhette a nem is olyan régen még a 4-6-os villamosra is  rácsodálkozó felszármazott! De az egész hete pazarul áll eddig – na jó, kedd este van – tegnap létrehozta a Rétvári interpretációjában – és ő nem túloz –  nemzetközi szintű koordinációt biztosító kereszténymentő hungaricumot, ma ez, és a, hogy mi jöhet még a Kisgömböc vasárnapjáig……. nem is merek belegondolni.

BoMa

Nem, nem bolondultam meg, én nem. A fenti agymenést az juttatta eszembe, hogy hírét vettem annak, amit más körülmények között a Hírcsárda viccének tulajdonítanék, miszerint a kormány, melynek feje Orbán Viktor eddig is a hit védelmezőjének hamis jelmezében tündökölt, létrehívta a Keresztényüldözés elleni helyettes államtitkárságot. Igen, itt és most, azaz Európa közepén, 2016-ban. Erre mondja a népnyelv, hogy „ne ba..!  

Olaszországból kifejezetten e célból hazarendelték Török Tamást, a diplomáciai testület tagját, és hogy miért éppen onnan? - gondolom azért, mert ott van a Vatikán is, és hátha magára szedett ott Török úr valamicske ördögűzést, vagy mit.  A helyettes államtitkárság azzal a jogosítvánnyal indul neki grandiózus feladatának, hogy a világban élő, támadásokat elszenvedő keresztény közösségek munkáját segítse.

Nem tiszta a kép, hogy a fent említett ezer millióból tartja-e fenn magát a hivatal, vagy ez csak a „mentést szolgálja ” és magát a háttérmunkát, azaz fizetésekre, dologi kiadásokra, stb. külön, mindannyiunk dalolva adózott forintjaiból szán – újra a megkérdezésünk nélkül – újabb havi rendszerességgel kifizetésre kerülő milliókat a két legkeresztényibb politikusból álló Balog – Orbán duó.

A cél nemes! - és mielőtt azzal vádolna bárki, hogy fittyet hányok olyan jelentős vallás tanait követő sokaság bármely tagjának testi épségére, mint a keresztények, leszögezem, hogy mi sem természetesebb, mint az emberek testi épségét védeni, és ezt fontosnak, elsődleges emberi feladatnak gondolom  méghozzá  felekezettől függetlenül.

Büszke vagyok rá, hogy hiába ici-pici az ország, ahol születtem és élek, mégis foglalkoztatja a kétharmaddal másodszor megválasztott miniszterelnököt a bajban lévők, az oltalmazásra szorulók, a védtelenek sorsa.  Sajnos azonban, mint minden éremnek, így ennek is van másik oldala. Ha I. Viktor – kinek már a neve is győzelmet jelent - feltenné az olvasószemüvegét, akkor talán észrevenni azt is, ami az orra előtt megesik, bizony főnök! - akkor tikkelnie sem kellene, és határon innen, vagy épp a határvonalon mérhetetlen sok rászorulón pásztázhatna végig a felkent tekintete.

Ma még nem a kies budai vár direkt erre a célra ácsolt gangjáról, de akár a fáktól lecsupaszított Kossuth térről is jól kivehető, hogy Magyarországon belül is vannak olyan népcsoportok, felekezettel bíró- és nem bíró rászorulók, akikkel törődni kellene.

Nem beszélve a mindenüket hátra hagyni kényszerülő menekültekről, – nem, tévedés ne essék, nem migránsokról, menekültekről - akik a puszta életüket védve kényszerültek vándorútra, amelyet egy-, két-, vagy akár háromosztagú kerítés védelméből gyűlölködő rezsim most ismét kockára tesz, miközben az ország fel(meg)kent vezetője egy tálból sütizget, majd kitünteti a legkeresztényibb, legirgalmasabb betű- futárt, Zsolti barátot.

Félre az iróniával! Ne tessék itt migráncsozni, gyűlöletet szítani valakik iránt, akik itt sincsenek, csak azért, nehogy az itt élők véletlenül észre vegyék, hogy miközben ők bódultan  szavazgatnak, valakik nemcsak ellopják a hazájukat, de több nemzedékre előre meg is mérgezik, na nem a testüket, abból szerencsés esetben még van gyógyulás, nem, a sokkal érzékenyebb és soha sem gyógyuló lelkünk van a célkeresztben.

Annak az országnak a kormánya, amelyet annak idején első szent királya éppen Máriának, Krisztus anyjának, a legkönyörületesebb szentnek ajánlott fel, több mint ezer évvel később nem tehet különbséget ember és ember között.

Október 2-án - és nem az urnáknál - keresztényi, vagy fogalmazzunk egyszerűbben, emberi szeretetből és szolidaritásból is vizsgázik Magyarország.

Mátrai Anna

Már tavaly is gyanús volt, hogy mit keres a Pozsony Piknik a Duna-parton, és egyébként is, mi ez a rengeteg lehúzos giccs-áruda, a csattogó falepkétől a gazdagon díszített bizsukig, a színházak és más, a szó legnemesebb értelmében populáris művészeti attrakciók között.

Az idei évre már megtörtént az átfordulás, és giccs-falva lett az egész, itt-ott még megspékelve ugyan némi széppel, jóval, a színházi sátrak ismét kitettek magukért, a könyvesek sem kevésbé, volt tehát embernek való dolog is, de az egész átvitt értelemben is sokkal inkább lángos-, és halszagú, mint az tetszhetne annak, aki még emlékszik milyenek voltak anno, a Piknikek.

A barátaink ilyenkor ellepik a lakást, mint jobb falusi búcsúkon szokás, még mindig lelkesek voltak a séta közben, de a szemük valahogy nem csillogott már olyan szépen, mint alig két éve is. Mondjuk ki: a Pozsonyi Piknik sajnos beállt abba a csili-vili sorba, amelyet Vörösmarty téri Adventi vásár vezet.

Kinek jó ez a váltás? Kit zavart, hogy néhány ezren - na jó mondjuk néhány tízezren - egy napig jól éreztük magunkat együtt, miközben megcsodáltuk a balkon-színházat, vettük az olcsó jegyeket a színházakba, jöttünk-mentünk, beszélgettünk, ja és persze politizáltunk. Sokak szerint ez utóbbit vittük túlzásba, pedig isten látja lelkemet, nem volt az politizálás, sokkal inkább közéleti fecsegés, de még ha politizálás lett volna is, kinek ártottunk vele? Minek farizeus módon kérdezősködni: „tudjuk kinek?”.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Piknik új szervezőinek az a döntése, hogy betiltották - igen, jól látják a szót. Be-til-tot-ták a Klubrádió tervezett programját arra hivatkozva, hogy azzal Magyarország lassan egyetlen ellenzéki rádiója politizál. Igen, de mire számított a szervezőgárda, mit hoz magával ez a rádió, a „polgári ellenállás” egyik (tévesen ugyan) de vélt központjába? Magyarország, én így szeretlek-vetélkedőt, vagy 1956 új himnuszát a maga unásig ismételt „Magyarország halszagú” félreérhető felvételével, esetleg Van 1 perce? - híradót? Nem, ez a rádió azt akarta hozni, ami mindig is az erőssége volt, a rendszer bírálatát. A rádiósok licitet szerveztek volna többek között Iványi Gábor metodista lelkész, Haraszti Miklós, az ENSZ emberjogi jelentéstevője, és még sok ismert ember állami kitüntetésére, amelyektől a felajánlók azért akartak szabadulni, mert az állam legutóbb egy szélsőséges, fasiszta publicistát, akinek a nevét is snassz leírni - is kitüntetett. Az akció bevételét a földönfutóvá lett családok megsegítésére fordították volna, a szervezők kényes gyomra azonban nem bírta az akciót, ahogy az adomány  célcsoportjának gyomra is nehezen viseli nap, mint nap több más mellett a valódi  éhezést is.

Egy szó, mint száz: a Pozsonyi Piknik is belépett az ide-oda dülöngélő, ám igazából a rendszert kiszolgáló szervilis álságosok csoportjába,  akik nem vállalják fel meggyőződésüket, éppen ellenkezőleg, úgy tesznek mintha……, pedig dehogy.

Na szóval: viszlát Pozsonyi Piknik, illetve bocs, a soha viszont nem látás szomorúságával búcsúzik egy ős-piknikező.
Pálmai Tamás