Éppen 2016. szeptember 19-e lehet az a nap, amikor döntés várható arról, hogy „az ideiglenesen nálunk állomásozó” Munkácsy trilógia Golgota című darabja tovább tölti-e túszéletét, esetleg visszakaphatja törvényes tulajdonosa, vagy lebótolják, és sikerül mindannyiunk adóforintjaiból végre törvényesen is megvásárolnunk. A Fővárosi Törvényszék tudatta minden érdeklődővel, hogy a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság – mint a mérleg nyelve – dönt majd Pákh Imre műgyűjtőnek, a festmény tulajdonosának közigazgatási perében, melyet Forster-központ ellen a festmény védetté nyilvánítását elrendelő határozat miatt indított.

Érdekes, precedensértékű dolog dőlhet el szeptember 19-én, nevezetesen az, hogy lehet-e, szabad-e Magyarország mai kormányának vezetőivel bármilyen megállapodást kötni? Hogy a leírt mondatoknak, a kimondott szavaknak, az ígéreteknek mekkora a hitele ebben az országban?

Hogy amennyiben „szép szóval” nem meggyőzhető valaki, akkor lehet-e, szabad-e egy törvényhozói tollvonással ellehetetleníteni az illetőt? Hogy milyen szájízt hagy maga után, hogy tisztázatlan maradt, hogy mi történt pontosan Komáromi Andrással, Welsz Tamással, Váradi Andrással?

Az eddigi három fordulóból az egyikben a függetlennek tűnő Kulturális Javak Bizottsága nem támogatta az állami védelmet, a másik kettő, a Műtárgyfelügyeleti Iroda – elsőfokon - és a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ – másodfokon – ítészei viszont 2016. februárjában védetté nyilvánították a Golgotát. Ennek egyenes következménye, hogy a jelenlegi tulajdonosa nem viheti ki az országból a képet, mert azt a magyar állam túszul ejtette, mondván: vagy eladja nekik annyiért, amennyit ők kínálnak, vagy marad és pont. Különös módja ez az alkunak, mondhatnánk orbáni.  

Azért itt álljunk meg egy pillanatra és képzeljük az eladó szerepébe magunkat. Biztosan valamennyi olvasó adott már el ezt-azt, remélhetőleg nem olyan „agyafúrtan simlis” vevőnek, mint az emberünkkel megesett. Mit szóltak volna a fentihez hasonló eljáráshoz?

Pákh úr mindazok ellenére, ami vele megesett, megőrizve higgadtságát - legalább ő tartja magát egy európai értékrendhez, mert bízik még a jogállamiságban - bíróságon támadta meg a határozatot, mondván, hogy nem szakmai, hanem politikai ítélet született. Nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy amennyiben megítélése szerint jogsértő ítélet születik – vagyis a festmény túszként a debreceni Déri Múzeumban marad – akkor nemzetközi bírósághoz fordul.

Csak reménykedhetünk, hogy a független döntésre jogosultak átérzik, hogy ítéletük nemzetközi nyilvánosságot kap, és – ha ez lehetséges – teljes odafigyeléssel és csupán szakmai alapon hozzák meg azt, mert az, hogy valamit egy magyar ember alkotott, még nem elégséges jog az alkotás kisajátítására. Gondoljunk csak a Budapesten, 1906-ban született Goldmark Péter Károly találmányára, a színes televízióra. Az sem magyar találmány csak azért, mert itt született a feltaláló. Visszatérve a Golgotára(hoz): egy műalkotás azé, aki korrekt módon megvásárolta, és nem zabrálta, amire a mostani magyar kormány készül.

BolDiZsár

Ui.: Pákh úr azt nyilatkozta 2016. szeptember 19-én a Klubrádióban, hogy bármi legyen is a bírói döntés, a Golgota marad Magyarországon, nem kívánja elvinni az országból. Ha nem kapja meg az erkölcsi és anyagi kárpótlást, akkor letakarva, amennyiben igen, akkor kiállítva láthatja továbbra is a közönség.

„Magyarország és Európa még nem találkozott „ezzel a népcsoporttal", és ő szeretné, hogy „ne is találkozzanak”.

Azzal most ne foglalkozzunk, hogy a képviselő asszony, aki előző ciklusban még pártja fővárosi frakcióját „erősítette”, nem ismeri a történelmet.  Miért is merülne el a históriában, hiszen ő  vegyész, a többi tudomány kiesik az érdeklődési köréből, azokról csak fecsegni szeret, méghozzá össze-vissza. Ha nem így lenne, akkor tudná, hogy Európa és hazánk többször találkozott már az évszázadok során „ezzel a népcsoporttal” és ezek a találkozások, hol így, hol úgy végződtek.

Legyen elég annyi, hogy a kereszténységét, mint pajzsot maga elé tartva nyilatkozó Móricz Eszter éppen azzal megy szembe, akár csak teszem hozzá, szinte a teljes magyar klérus, amit az ő pápája hirdet az el- és befogadás nemes keresztényi szellemével. A XV. kerületi keresztesvitéznő, kicsit makog arról is, hogy amit tesz, azzal nem árulja el pártját, és különben is, ott mindenki egy külön entitás.  Nos, ebben igaza van, hiszen az MSZP alig két héttel a népszavazás előtt, még mindig csak bénázgat, ide-oda kapkod, nem tudja, vagy nem meri megmondani az álláspontját, mert fél. Hogy mitől? -egyszerre két dologtól is. A párt retteg a még meglévő szavazóbázis jelentős részének elpártolásától, legalábbis azokétól, akik ugyan még soha nem láttak valódi menekültet, - pardon migráncsot - illetve egyre világosabb, hogy féltik a Fidesz háttértámogatásának elvesztését is.  Az MSZP-ben ugyanis nagyon nem szeretnék, ha megszűnne a párt legveszélytelenebbnek minősített, így ellenzékiként megtűrt státusza, amely biztosíthat még néhány képviselői helyet a 2018-as parlamenti választáson, már ha lesznek egyáltalán választások.

Mindeznek, után nem lehet csodálkozni azon, hogy a párt megzavarodott képviselői közül egyesek össze-vissza beszélnek, ezek közé tartozik Móricz Eszter is, akinek a szeme előtt ott lebeg a következő helyhatósági választás, amikor talán a Fidesz mindenhatója még emlékszik majd mostani kiállására, és nem indít vele szemben senkit a hideglelősen vágyott polgármesteri székért.

Kedves (?) Képviselőasszony! - itt hívom fel a figyelmét két nagyon fontos tényezőre: 2016-ban sem a Fidesz verte el, hanem Hajdú László, a DK színeiben, valamint ne feledje a régi mondást:

„ a hála nem politikai kategória”,

különösen nem a megpocakosodott fiataldemokratáknál.

Mátrai Anna