Tudjuk, az élet rohan, és ami tegnap még hír volt, az ma sokszor nem is félmúlt, hanem maga a múlt, de úgy érezzük, hogy nem hallgathatunk. Igyekeszünk fényt deríteni arra, hogy a négy hősi halott ittmaradott családtagjainak valóban minden segítséget megad - e  a honvédség és a minisztérium, vagy szeretnének minél gyorsabban és „egyszerűbben”-  értsd olcsóbban - túllépni a tragédián.

Az információt, hogy  egyelőre még szinte semmi nem történt a kártalanítás ügyében több forrásunk is megerősítette, ezután parlamenti képviselőket is megkérdeztünk az ügyről, akik egyöntetűen azt mondták, hogy ezek a hírek őket is elérték, és valamennyien megígérték, segítségünkre lesznek az igazság kiderítésében.

A tragédia után a Honvédelmi Minisztérium is és a Magyar Honvédség is többször nyilatkozta, hogy nem hagyják magukra a családokat, ez a kijelentés persze kicsit üresen cseng, különösen annak tudatában, hogy éppen e tragédia kapcsán derült fény arra a hihetetlen felelőtlenségre, hogy a Magyar Honvédség már évekkel ezelőtt felmondta a katonákra kötött élet- és felelősségbiztosítást, mert túl drágának ítélték azt. A biztosítások megszüntetése óta, azonban minden ilyen típusú juttatás a honvédelmi miniszter egyéni elbírálása alá esik.  A Városi Kurír igyekezett megkeresni a családokat is, ám ők közvetítő útján úgy nyilatkoztak, hogy nem kívánnak megszólani az ügyben. Erős a gyanúnk, hogy a „nem kívánnak” formula ez esetben talán a „nem mernek” szinonimájaként érthető.

Mindezek fényében érdemes elgondolkodni azon, hogy miért érzi egyre több és több állami alkalmazott úgy, hogy kiszolgáltatott életet él, és akár egyetlen fintorát is megtorolhatják.  

Tanárok, egészségügyi dolgozók, közalkalmazottak, és még hosszan lehetne sorolni, menekülnek - ha tehetik - az úgynevezett versenyszférába, vagy külföldre.

Ellentétben akár a regnálók által példának tekintett Horthy-korszakkal, amikor az állami munkahelyeket - ilyen volt például a MÁV - nagy tisztelet övezte, hiszen „nyugdíjas állások” voltak, ma ezek a régen oly áhított státuszok a társadalmi presztízs legaljára kerültek.  A lecsúszás egyik fontos oka, hogy a társadalomtól nem várható el megbecsülés, ha az emberek azt látják, hogy a kormány is átgyalogol azokon, akik évtizedekkel ezelőtt még a középosztályhoz  tartoztak.  A Kádár-rendszer második fele is kiszámíthatóbb volt, mint ez a rezsim, hiszen akkor nagy biztonsággal lehetett tudni, mit szabad és mit nem, minek mi lehet a következménye, és olykor-olykor még a diktatúra slamposságában is bízhattunk.  Tévedésbe ne essünk, a jelen adminisztráció, illetve annak feje, nem véletlenül, oda nem figyelésből kiszámíthatatlan - „á dehogy!” - szándékosan az, hiszen a ma urai megtanulták, hogy a bizonytalanságnál, a kiszámíthatatlanságnál semmi nem nevel odaadóbb alattvalónak való jobbágyokat.

Végezetül álljon itt a négy hősi halott tűzszerész neve: Balázs Ádám őrmester, Juhász Attila főtörzsőrmester, Rózsa János Nándor főtörzsőrmester, Kozár Gábor szakaszvezető.  

Legyen könnyű nekik a föld!

MOST ÉRKEZETT:

KOMMENTÁR NÉLKÜL:

A homokozó a jól öltözött muszlim asszonyok érkezte után a gyűlölet csendes, fojtogató arénájává válik. A sort az egyébként szintén - akárcsak a frissen érkezők - szemlátomást középosztálybeli, csinos, ápolt nagyi nyitja meg:

„Mit szól ehhez?”

- kérdezi gyűlölettől elfúló hangon a mellette csemetét hintáztató másik nőtől, aki csak a fejét csóválja, mintegy jelezve, hogy szavai sincsenek a történtekhez. A harmadik asszonyság nem ilyen szófukar, hosszú fejtegetésbe kezd arról, hogy neki már régen elege van abból, hogy:

„bármerre nézek, ezeket látom!”.

Többen helyeselnek és lassan, mintegy reflexszerűen felállnak az új magyar néptánchoz, amelyet az Orbán-táncház terjeszt oly nagy sikerrel országszerte a Migráncsozóshoz. Tudják, ez az, aminek a lépéskombinációit plakátok ezrein, újság- és televíziós közvetítések (az olimpia sem kivétel) százain terjesztik, oktatják, nekünk, és még a kéretlen tudás tandíját is fizethetjük. A szülő- és nagyi-tánccsoport lamentálva, foghegyről sértegetve a fejkendősöket - mert ezeknél soha nem lehet tudni, még visszaszólnak, vagy beélesítik a muszlimok ruhája alatt kötelezően viselt bombamellényt - tehát az asszonycsapat felfejlődik a homokozóba védelmi kört formálva a gyerekeik köré, ezzel választva el őket melletük  játszadozó tudjuk kiktől, majd a tánc szabályai szerint lassan, helyben totyognak.

Mindebből a gyerekek az anya-fal egyik oldalán sem értenek semmit, talán csak azt, hogy valami megfoghatatlan baj, feszültség van, valami olyasmi, mint amikor otthon apu és anyu fojtott hangon veszekszik. Azt, hogy van még - de legalább is lehet - remény az értelmes gondolkodásra, egyetlen nagyi mondatai érzékeltetik, ő az, aki a hinta mellől szemlélve az eseményeket egyszer csak felháborodva fakad ki:

„Nem szégyellik magukat? Mit ártottak ezek az asszonyok nekünk, nem látják, hogy a gyerekeik ugyanolyan helyesen játszanak, mint a mieink? Mit szólnának, ha pártunk és kormányunk feje egyszer csak úgy döntene, hogy mi, itt a parkban vagyunk a nem kívánatosak, és egy kis pénzt is rádobva meghírdetné az új ellenséget - ami nagyon könnyen be következhet, hiszen ez a XIII., értik!, a XIII. kerület - és a mi gyerekinktől, tőlünk féltenék attól kezdve valakik a srácaikat? „

Mire mondandója végére ér egy csomó ellenséges szempár szegeződik rá, a Gerébre,  és az unokája melletti hinták is szélsebesen kiürülnek, mert a migráncsozók elrángatják a lázító unokája mellett - aki valószínűleg maga sem más, mint Che Guevara reinkarnációja - felhőtlenül hintázó ivadékaikat.

A kormánynak oly kedves gyűlölet-hétköznap flash mob-jának résztvevői nagy igyekeztükben azt sem vették észre, hogy az akciójuk közben a vád titokzatos tárgyai – Bunuel után szabadon - kicsit értetlenkedve, és nagyon riadtan már el is tűntek, nem csak a játszótérről, de még a környékről is.

Hogy is mondta Harlan Coben?„A gyűlölet felemészti az embert, és megfeledkezik arról, ami igazán fontos.”

Pálmai Tamás

Ez remek lehetőség. Új távlatok nyílhatnak az eddig teljesen elhanyagolt ”szegmens”, a tanult, gondolkodó, szakmailag felkészült, a közélet iránt érdeklődő és eddig még egyáltalán nem lejáratódott női politikusjelöltek előtt. Ezeknek a hölgyeknek még csak arra sincs feltétlenül szükségük, amit Fidesz Tompika, a jóöreg fiatal-demokrata olyan nagy empátiával és a csak rá jellemző jó ízléssel ekként fogalmazott meg, amikor gratulált a két első magyar olimpiai aranyhoz, amit ki más is szerzett volna, mint két hölgy: „minden sikeres nő mögött áll egy férfi”. Nem bizony! - már csak azért sem, mert ezek a pofátlan férfi politikusok nemhogy  a hölgyek mögött állnának, de nem ám, egyenesen eléjük tolakodnak.

Az időpont is kedvez a női nem preferálásának,  hiszen még két év áll rendelkezésre ahhoz, hogy akár az ismeretlenségből is felépíthessék a szóban forgó hölgy ismertségét, elfogadottságát, akár többnek is, hiszen ne csak miniszterelnök-jelöltben gondolkodjunk, van ott még ellátandó feladat rengeteg.

Ám itt jön a bibi! A megkeresett baloldali potentátok egyetértenek abban, hogy az ötlet jó, támogatják, persze egyikük sem vállalta, hogy konkrét neveket említsen, mondjuk: Dobrevet, Kunhalmit, Vadait, Gy. Némethet, Szabó Tímeát, Szél Bernadettet, stb – hiszen politikusokról van szó, miért is lennének egyértelműek?  Csak abban volt teljes az egyetértés, hogy külön-külön eltekintve egy-két üdítő kivételtől, kizárólag saját pártjuk felhozatalából mazsoláznának.  Még csak terv szintjén sem ugrott be nekik, hogy az ideális jelöltek közül - párthovatartozástól függetlenül - kellene kiválasztani a legalkalmasabb hölgyet.

Persze - riadok fel álmodozásomból - mit várok én a napjaink percemberkéitől, azoktól, akiknek elődei azt a bizonyos Orléansit is máglyára küldték, hiába vezette győzelemre hadaikat.

M.A.