Tudjuk, az élet rohan, és ami tegnap még hír volt, az ma sokszor nem is félmúlt, hanem maga a múlt, de úgy érezzük, hogy nem hallgathatunk. Igyekeszünk fényt deríteni arra, hogy a négy hősi halott ittmaradott családtagjainak valóban minden segítséget megad - e  a honvédség és a minisztérium, vagy szeretnének minél gyorsabban és „egyszerűbben”-  értsd olcsóbban - túllépni a tragédián.

Az információt, hogy  egyelőre még szinte semmi nem történt a kártalanítás ügyében több forrásunk is megerősítette, ezután parlamenti képviselőket is megkérdeztünk az ügyről, akik egyöntetűen azt mondták, hogy ezek a hírek őket is elérték, és valamennyien megígérték, segítségünkre lesznek az igazság kiderítésében.

A tragédia után a Honvédelmi Minisztérium is és a Magyar Honvédség is többször nyilatkozta, hogy nem hagyják magukra a családokat, ez a kijelentés persze kicsit üresen cseng, különösen annak tudatában, hogy éppen e tragédia kapcsán derült fény arra a hihetetlen felelőtlenségre, hogy a Magyar Honvédség már évekkel ezelőtt felmondta a katonákra kötött élet- és felelősségbiztosítást, mert túl drágának ítélték azt. A biztosítások megszüntetése óta, azonban minden ilyen típusú juttatás a honvédelmi miniszter egyéni elbírálása alá esik.  A Városi Kurír igyekezett megkeresni a családokat is, ám ők közvetítő útján úgy nyilatkoztak, hogy nem kívánnak megszólani az ügyben. Erős a gyanúnk, hogy a „nem kívánnak” formula ez esetben talán a „nem mernek” szinonimájaként érthető.

Mindezek fényében érdemes elgondolkodni azon, hogy miért érzi egyre több és több állami alkalmazott úgy, hogy kiszolgáltatott életet él, és akár egyetlen fintorát is megtorolhatják.  

Tanárok, egészségügyi dolgozók, közalkalmazottak, és még hosszan lehetne sorolni, menekülnek - ha tehetik - az úgynevezett versenyszférába, vagy külföldre.

Ellentétben akár a regnálók által példának tekintett Horthy-korszakkal, amikor az állami munkahelyeket - ilyen volt például a MÁV - nagy tisztelet övezte, hiszen „nyugdíjas állások” voltak, ma ezek a régen oly áhított státuszok a társadalmi presztízs legaljára kerültek.  A lecsúszás egyik fontos oka, hogy a társadalomtól nem várható el megbecsülés, ha az emberek azt látják, hogy a kormány is átgyalogol azokon, akik évtizedekkel ezelőtt még a középosztályhoz  tartoztak.  A Kádár-rendszer második fele is kiszámíthatóbb volt, mint ez a rezsim, hiszen akkor nagy biztonsággal lehetett tudni, mit szabad és mit nem, minek mi lehet a következménye, és olykor-olykor még a diktatúra slamposságában is bízhattunk.  Tévedésbe ne essünk, a jelen adminisztráció, illetve annak feje, nem véletlenül, oda nem figyelésből kiszámíthatatlan - „á dehogy!” - szándékosan az, hiszen a ma urai megtanulták, hogy a bizonytalanságnál, a kiszámíthatatlanságnál semmi nem nevel odaadóbb alattvalónak való jobbágyokat.

Végezetül álljon itt a négy hősi halott tűzszerész neve: Balázs Ádám őrmester, Juhász Attila főtörzsőrmester, Rózsa János Nándor főtörzsőrmester, Kozár Gábor szakaszvezető.  

Legyen könnyű nekik a föld!

MOST ÉRKEZETT:

KOMMENTÁR NÉLKÜL:

És lőn! Révész Bringusz, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium kerékpározásért és az aktív kikapcsolódásért felelős kormánybiztosa, és jól tudjuk minél hangzatosabb, egy titulus, annál üresebb, na, szóval, a születésétől fogva „férfiasan” nyafogó kormányfi kapott a megszólalási lehetőségen és kinyilatkoztatott. Régen volt már az a „fejbe verős” sztori, ennyi kihagyás után nem csoda, ha megéhezik az ember fia és örömittasan, s nem kevésbé büszkén jelentette be a szavaira éhes hon polgárainak, hogy harmincmilliárd – elöl egy 3-as és azután 9 nulla!!! – forintnyi, „turisztikai szempontból legfontosabb útvonal” fejlesztéséről döntött pártunk és kormányunk. Hogy kicsit még rátromfoljon, hozzátette: mindez a nemzetgazdasági szempontból legfontosabb útvonalakat érinti majd. Néhány a „nemzetgazdaságiak” közül: Dózsa György út, Bartók Béla út, esetleg a Hungária körút, – elnézést azokért, amiket kihagytam, de az biztos, hogy a „belső kör” tagja lesz: a Budapest-Balaton kerékpárút, a Balatont a Kis-Balatonnal összekötő kerékpárút, a Balatoni bringakör, a Tisza-tó körüli kerékpárút hiányzó szakaszának kiépítése, valamint a Rajka-Dömös, Szentendre-Budapest, Dunakeszi-Budapest, Budapest- Érd-Százhalombatta szakaszainak komplex kialakítása, jobbítása.

A fejlesztésekhez szükséges pénzt uniós (Üzenjünk Brüsszelnek!) és hazai forrásokból tervezi biztosítani a vezetőség, a fejlesztések többsége – mikorra máskorra? - 2018-ra megvalósulhat. Azért itt érdemes a feltételes módra figyelni!

Hogy a dolgok tuti rendben menjenek, külön főosztályt hoztak létre, amit ősztől Berencsi Miklós vigyázó szemei irányítanak majd. Ez azért is volt Révész szerint iszonyúan fontos, – nem, nem azért, hogy minden fillér, vagyis eurocent azokhoz kerüljön, akiket illet, ne legyen még csak a gondolat szintjén sem rossz az indulat! – mert az eddigi fejlesztéseket nagyban nehezítette, hogy nem volt egységes – központosított – az irányítás, azok a fránya önkormányzatok, minisztériumok, civil szervezetek nem értettek mindenben egyet ezzel hátráltatva az áldásost. De ennek szerencsére vége, R. Bringusz teljes odaadással és szakértelemmel várja a kihívásokat.

Rávilágított, hogy nem csak a kialakítással, a fenntartással is gondok voltak, de – mint mindenre – erre is kész a megoldás: a Magyar Közút veszi át az országos és regionális jelentőségű, vagy főutakkal párhuzamos külterületi kerékpárutak működtetését és fenntartását.

Annak érdekében pedig, hogy személyi feltételek ne gátolják a grandiózus terv megvalósítását, Berencsi Miklós vezetésével létrehoznak még egy, a keresztségben „kerékpáros főosztály”- névre keresztelt képződményt – persze alfőosztály-vezetővel és helyettesével, meg annak a helyettesével, ők is ősztől állnak hadrendbe.  Az új seprő szűzbeszédében kitért a legfontosabbra: költségvetési forrásra van szüksége! Hozzátette, hogy amennyiben a Magyar Közút Nonprofit Zrt. szárnya alá kerül a kerékpárforgalmi hálózat összes szakasza, akkor megszűnik a jelenlegi karbantartási, működtetési problémák sora és tisztázódnak a hatáskörök, ami magyarra fordítva az elmúlt évek tapasztalata szerint körülbelül azt jelenti, hogy „megáll az idő, az égen néma álló csillagok” és közben minden csendben rothad lefelé.

Révész kormánybiztos belengetett még némi távlatos célt is, 2018-ig, az országgyűlési választások vélt évéig, országos turisztikai kerékpárút-fejlesztési programot terveznek kidolgozni, hogy az országszerte egységes turisztikai útirányjelző táblarendszer kialakításáról ne is beszéljünk, ami – jelezte - illik majd a Bejárható Magyarország program információs rendszerébe.

A szokásos tusványosi éves hakni, - mint anno évekig a Loksi Tabán május 1-én (Bocs fiúk!) - okán juthatott eszébe a főnöknek, hogy „az elszakított nemzettest” is kapjon valami bringósat, különösen, ha a Magyar Királyi Posta segedelmével jól voksol októberben, így Révész Kerékpárusz vett egy nagy levegőt és bejelentette:

„Reményeink szerint egy-másfél év múlva Debrecen és Nagyvárad között kerékpárral kerékpárúton lehet majd végig tekerni”

Lelkes örömködésem elé csak az emel  gátat, hogy még alig néhány hétnyi víz sem folyt le a Dunán, amióta a kormányfő, kevéssé se Mátyás királyos álruhás, sokkal inkább csinnadrattás, „parasztvakítós”-bejelentős, ígérgetős, átadós, csili-vili országjárása  során mint eldöntött tényt nyilatkoztatta ki új grandiózus autóút programját,  majd egy másik aktuális re-bejelentő az mondta, hogy bocsi, de mégsem lesz belőle semmi.

A felfestett tervek mindig nagyívüek, de Orbán és udvartartása mintha elfelejtené, hogy az ígéret csak egy szép szó… s idő teltével, az alattvalók sokasága, lehet, hogy nem ma, vagy holnap, de egyszer biztosan számon kéri, mert ne feledjük a nagy migráncs költő, bizonyos Petrovics Sándor szavait: „Még kér a nép…”

Pálmai