Ezt a módszert akkor szokták használni, ha már normális demokráciákban menthetetlennek tűnő problémával találják szemben magukat. Ilyen a Pharaon-saga is, amiben igyekeznek megmagyarázni a magyarázhatatlant, hogy mit  keres egy körözött bűnöző Magyarországon, no pláne szeretett és igentisztelt miniszterelnökünk családja- és háza-táján.

Lázár azt próbálta beadni a jelenlévőknek és rajtuk keresztül a népfenségnek, hogy neki, és a szóban forgó bűnözőnek nincs ujjlenyomatuk, így azonosíthatatlan nem csak ő, hanem az évtizedek óta körözés alatt álló nemzetközi bűnöző úr is. A helyzet azonban ennél picit csavarosabb, hiszen valószínűleg elfeledkezett róla mindannyiunk minisztere, hogy nem sokkal megnyilatkozása előtt párt- és elvtársa, Pintér Sándor belügyér saját szájával közölte az érdeklődő állampolgárokkal, hogy megküldték a körözött ujjlenyomatát, nekünk csak az a dolgunk, hogy összevessük az általunk levettel, amit ugye hivatalból meg kell őriznie a számára vízumot adó országnak, ami persze úgy nagyon nehéz, ha nem is vették le.  

Szóval, a hasonló veszett ügyek kezelésére találta ki a kommmmmmmmmmmmmmmmmmmmunikációs agytröszt a hülyének tettetés technikáját. Ám kétélű fegyver ez, hiszen egy becsületben megőszült, vagy akár fiatal éveit taposó fidesz-szimpatizáns fejében egyszer csak elindul a gondolat, hogy

„biztosan jó az nekem, hogy ilyen primer hülyék a vezetőim?”.

Ha pedig valami elindul……, akár felismerés is lehet belőle, és akkor nekik lőttek! Az például nem őrületes elvárás egy megválasztott képviselőtől, hogy ha már bent ül a parlamentben, mert mi, szavazók rábíztuk a jövőnket, akkor esetleg legyen tisztában azzal, hogy miről szavaz, milyen elvrendszer mentén. Az sem nagy elvárás, hogy ha egy újságíró felteszi helyettem a közérdekű kérdéseit, akkor arroganciája pajzsa mögül ne pattintsa le, hanem legyen véleménye, amit dadogás nélkül el is tud mondani, hogy tudjam, mint választó, hogy legközelebb is bizalmat szavazzak-e neki, vagy nem.

Persze mindennek a másik oldala, hogy mint az állam polgárai, minderre legyen igényünk, és ne érjük be kevesebbel! Ne engedhesse meg magának a kormányzó párt egyetlen tagja sem, hogy tesz rám, és ha mégis, akkor másnaptól már nem, mint közszolga, hanem mint álláskereső élje napjait, jelenlegi beosztásától függetlenül. Ezt csak mi tudjuk elintézni, mégpedig úgy, ha tömegesen, rendszeresen és ellentmondást nem tűrve követeljük! Ha nem hagyjuk magunkat megfélemlíteni, ha kiállunk akkor is a jogaiban sértettért, ha azok pont akkor nem mi vagyunk! Legyen végre elég a magukat gyávaságból, sunyiságból ostobának tettető elöljárókból! Fényt kérünk – ha máshol nem is, hát - az alagút végén, hogy lássuk, hol van végük!

Mátrai Anna

Végre eljött az álom, „az enyhet adó”. Kissé zavarosan indult, de mivel visszatérő volt, az elejét már megtanulta – még álmában is – kezelni, átugrani, irányítani. Na, nem különleges adottsága determinálta erre, hanem az a besulykolt, és már-már evidenciaszámba menő tézis, hogy szemellenzős akarással bármi és akár annak az ellenkezője is elérhető. Rendnek kell lenni, még, ha álomról van is szó, mert mint tudjuk, nem a szív, - ó dehogy - a rend, az bizony a lelke mindennek!

Feltételezett mesevilágában ötvenes éveinek elején látta magát viszont. Egy hatalmas erkélyen állt egyedül – hisz ki lenne méltó arra, hogy vele egy gangon könyököljön? – és amerre ellátott, minden és mindenki az ő parancsát leste. Az emberek csak a szemük sarkából, szinte észrevétlenül sandítottak fel-felfigyelve, hogy mit talált ki aznapra a Nagyvezír. Nem volt egyszerű a feladata, hiszen már szinte minden ötlete megvalósult, vagy valósulóban van e kis hazában. Övé a Vár, – miénk a lekvár! – a Gellért-hegy, a Parlament, az Ifi park, az anyaföld tekintélyes része, a kultúra, népe összekuporgatott magánnyugdíj-kasszája, a sport, az ipar, a gazdaság, a szántók, és azok szántó-vetői – szóval nem egyszerű a helyzete - állapíttotta meg ismét, amikor a „hogyan tovább”-ról gondolkodott. Az persze elégedettséggel  töltötte el, hogy hiába származott el, nem feledkezett meg az egyutcás kis falujáról, és metropolisszá változtatta. Persze, olyan „magyarosan”: kicsi, savanyú, de az enyém-metropolisszá!

Egy szó, mint száz: itthon mindent elért, felforgatta, amit lehetett, visszaforgatta az idő kerekét, népét ellátta a számára megfelelő hittel – szóval ideje továbblépni! Irány Európa köztársasági trónja! Tessék, hogy ez értelmetlen, hogy ilyen nincs is? Nincs bizony, MÉG, de majd Ő megteremti, hiszen mi lenne számára megfelelőbb feladat, mint maga a lehetetlen. 

Messzelátójában - aminek lencséjéről saját kézzel (!) távolította el a védőkupakot, nem úgy, mint az egyszeri hadügyér, aki kupakolva tekintett a fényes jövőbe, – már látta magát, mint e földrész megkérdőjelezhetetlen Igazát. Bár ilyen pozíció még nem létezik az oszló-foszló unióban, majd csinálunk egyet, „oszt jó napot! „- felkiáltással megnyugtatta lelkét, hogy megvan az új cél.

Tudta ő, ez sem megy majd harc nélkül, de nem bánta, erre született, a folyamatos bozótharcra. Csak mellékesen jegyzem meg, hordott is magánál mindig egy csinos kis felfújható bozótot arra az alkalomra, ha éppen nem lehetne mi mögé bújva újabb és újabb harcot provokálni a valós, vagy kitalált ellenséggel szemben. Tehát, tennie kell még ezt-azt, le kell rombolnia pár demokratikus szabadságjogot, ki kell forgatnia sarkaiból az elavult demokráciák alapelveit, párszázezer ember túlélését kockára kell tennie, de mi ez ahhoz képest, hogy utána elhozhatja e térség a sosem látott – és sosem vágyott – mennybemenetelét. Ő, mint a kontinens Árgyélus királyfia.

Jókedvű ébredés után nap, mint nap elindult gyalog a szép megálmodott jövő felé.

Azért én még reménykedem benne, hogy létezik valahol a hazában egy másik kisfiú, vagy kislány, aki egészen máshogy álmodta meg a jövőjét, mindannyiunk közös eljövendőjét, és lassan úgy dönt, hogy előáll egy jobb ízű Magyarország receptjével. Alig várom, hogy megkóstoljam.

Mátrai Anna