Szép csillagos volt az ég, az ágyból a kis parasztház még kisebb ablakán át jól látszott a káprázó égitestek sora. Miután mindent megtanult, megette kiporciózott vacsoráját, a lavórban hüledező vízben megmosakodott és meghallgatta a szegénysorból jött kisfiú bámulatos pályaívéről – ezt még nem értette pontosan, de biztos volt benne, hogy akarja – szóló tanmesét, elgondolkodva várta az Álommanó érkeztét. Jó kis nap volt! – gondolta végig az aznap történteket, és ami talán a legjobb volt benne, hogy apja még este sem akasztotta le a szögről a borotva fenésére használt bőrszíját, hogy „odahasson”.
Végre eljött az álom, „az enyhet adó”. Kissé zavarosan indult, de mivel visszatérő volt, az elejét már megtanulta – még álmában is – kezelni, átugrani, irányítani. Na, nem különleges adottsága determinálta erre, hanem az a besulykolt, és már-már evidenciaszámba menő tézis, hogy szemellenzős akarással bármi és akár annak az ellenkezője is elérhető. Rendnek kell lenni, még, ha álomról van is szó, mert mint tudjuk, nem a szív, - ó dehogy - a rend, az bizony a lelke mindennek!
Feltételezett mesevilágában ötvenes éveinek elején látta magát viszont. Egy hatalmas erkélyen állt egyedül – hisz ki lenne méltó arra, hogy vele egy gangon könyököljön? – és amerre ellátott, minden és mindenki az ő parancsát leste. Az emberek csak a szemük sarkából, szinte észrevétlenül sandítottak fel-felfigyelve, hogy mit talált ki aznapra a Nagyvezír. Nem volt egyszerű a feladata, hiszen már szinte minden ötlete megvalósult, vagy valósulóban van e kis hazában. Övé a Vár, – miénk a lekvár! – a Gellért-hegy, a Parlament, az Ifi park, az anyaföld tekintélyes része, a kultúra, népe összekuporgatott magánnyugdíj-kasszája, a sport, az ipar, a gazdaság, a szántók, és azok szántó-vetői – szóval nem egyszerű a helyzete - állapíttotta meg ismét, amikor a „hogyan tovább”-ról gondolkodott. Az persze elégedettséggel töltötte el, hogy hiába származott el, nem feledkezett meg az egyutcás kis falujáról, és metropolisszá változtatta. Persze, olyan „magyarosan”: kicsi, savanyú, de az enyém-metropolisszá!
Egy szó, mint száz: itthon mindent elért, felforgatta, amit lehetett, visszaforgatta az idő kerekét, népét ellátta a számára megfelelő hittel – szóval ideje továbblépni! Irány Európa köztársasági trónja! Tessék, hogy ez értelmetlen, hogy ilyen nincs is? Nincs bizony, MÉG, de majd Ő megteremti, hiszen mi lenne számára megfelelőbb feladat, mint maga a lehetetlen.
Messzelátójában - aminek lencséjéről saját kézzel (!) távolította el a védőkupakot, nem úgy, mint az egyszeri hadügyér, aki kupakolva tekintett a fényes jövőbe, – már látta magát, mint e földrész megkérdőjelezhetetlen Igazát. Bár ilyen pozíció még nem létezik az oszló-foszló unióban, majd csinálunk egyet, „oszt jó napot! „- felkiáltással megnyugtatta lelkét, hogy megvan az új cél.
Tudta ő, ez sem megy majd harc nélkül, de nem bánta, erre született, a folyamatos bozótharcra. Csak mellékesen jegyzem meg, hordott is magánál mindig egy csinos kis felfújható bozótot arra az alkalomra, ha éppen nem lehetne mi mögé bújva újabb és újabb harcot provokálni a valós, vagy kitalált ellenséggel szemben. Tehát, tennie kell még ezt-azt, le kell rombolnia pár demokratikus szabadságjogot, ki kell forgatnia sarkaiból az elavult demokráciák alapelveit, párszázezer ember túlélését kockára kell tennie, de mi ez ahhoz képest, hogy utána elhozhatja e térség a sosem látott – és sosem vágyott – mennybemenetelét. Ő, mint a kontinens Árgyélus királyfia.
Jókedvű ébredés után nap, mint nap elindult gyalog a szép megálmodott jövő felé.
Azért én még reménykedem benne, hogy létezik valahol a hazában egy másik kisfiú, vagy kislány, aki egészen máshogy álmodta meg a jövőjét, mindannyiunk közös eljövendőjét, és lassan úgy dönt, hogy előáll egy jobb ízű Magyarország receptjével. Alig várom, hogy megkóstoljam.
Mátrai Anna
