Aki elég idős, emlékezhet a Ludas Matyi című egykori sikeres vicclap egyik 1961-es címlapára, amin a Harold Macmillan-arcú Brit oroszlán (ő volt akkor a konzervatív miniszterelnök) meghunyászkodva könyörög a peckesen álló, nem kis orr-szerkezetét még magasabbra tartava, mint egyébként, de Gaulle-küllemű francia Marianne-nek, hogy fogadja be az Európai Közösségbe. Most viszont itt a Brexit. A kilépés-pártiak érvkészlete szinte szóról szóra megegyezik a magyar miniszterelnökével, aki viszont egy fontos brit lapban egész oldalas hirdetésben kampányolt a bennmaradás mellett. A hirdetés természetesen kontra produktív lett, de ezt hagyjuk most. Elég, ha csendben csak azt kérdezzük, hogy hasonló esetben mit szólna a magyar kormány és bércsahosai, ha egy idegen kormányfő buzdítaná a magyarokat? Menne itt ezerrel a háttérhatalmazás, (ami jól tudjuk, nem más, mint szalonzsidózás) migráncsozás, stb.
Előzmények
A brit jelentkezést a francia elnök kétszer is megvétózta, először 1963-ban, majd másodszor pedig 1967-ben, amikor már a Harold Wilson, minden idők legszürkébb brit miniszterelnöke ismételte meg a kérést. A vétók oka röviden de Gaulle személyiségében és politikai filozófiájában keresendő, hiszen egy részt nem tudott túllépni a sok évszázada kriminálisan rossz francia-brit viszonyon, de ami egyes elemzők szerint még ennél is komolyabban esett latba az a tény volt, hogy féltette a franciák elképzelt európai vezető szerepét a Britektől, akik ráadásul az általa gyűlölt és megvetett USA-val szinte szimbiózisban működtek. Végezetül persze sok éves, eléggé megalázó sorbaállás után a brit oroszlán 1973-ban bebocsátást nyert a közösségbe.
„Kint is vagyok, bent is vagyok”
Európa és az angolok frigye azonban a megkötés pillanatától fogva viharos, elég itt a valuta unió megtagadására gondolni, de ezen kívül is számtalan kisebb-nagyobb összezördülés szegélyezi a közös utat.
Arra azonban, ami ma történik, még néhány éve is, mint lehetetlenre, nagy odds-ot adtak volna az országszerte virágzó fogadóirodák.
Nem tudom mi lesz az eredménye a mai népszavazásnak, de már létrejötte is felér egy kisebb attakkal az Európa Unió ellen. Mondhatják persze erre, hogy miért olyan nagy ügy ez, a Grexit is lezajlott, és nem kavart ekkora vihart. Erről csak annyit, hogy az államcsődbe merült görögök egyetlen, számukra és az unió számára fontos ügyben a valutauniós tagság kérdésében szavaztak, az angolok viszont magát az uniós alapelveket, és döntéshozatalt kérdőjelezik meg, annak ellenére, hogy országuk az egyik legfőbb oszlopa az EU-nak, a mai napon.
Jelenődő
Minden eddiginél riasztóbb az a hangnem, ahogy a két párt: a kilépés támogatói és ellenzői kampányoltak. A magyar demokratikus oldal teljes joggal állandóan számon kéri a kormánypárt(ok)on a demagógiákat, amiket kormányzás helyett alkalmaznak. Jól látszik, hogy sajnos az egy főre eső demagógok arányában Anglia sem marad le kishazánktól, hiszen mintha csak Habony Árpád és csapata adná a tanácsot a témák földszintes exponálásokhoz.
Az egyik oldal legfőbb érvei: a kilépés bedönti a külkereskedelmet, City megszűnne a világkereskedelem és pénzügyek vezető ereje lenni, nem lennének új beruházások.
Az elszakadás hívei arról szónokolnak, hogy sokkal könnyebb lesz az élet az EU-s bürokraták nélkül, akik úgy döntenek az Angliát is érintő ügyekben, hogy nem ismerik az országot. Másik örökbecsűjük: meg kell védeni az országot a bevándorlóktól, és még hosszan sorolhatnánk az ezekhez hasonló, de csak a felszínt kapirgáló, ám jól hangzó kérdéseket. Egy szó, mint a száz: az igazság itt is félúton van, tehát tárgyalni kellene, még mielőtt a XX.-XXI. század legnagyobb, legfontosabb vívmánya, az Egységes Európa a semmibe hull.
Úgy látszik, és ez figyelmeztető jel kellene, hogy legyen Európa valamennyi felelősen gondolkozó polgárának, hogy egyre nagyobb a térhódítása a legmocskosabb, leghazugabb demagógiáknak, pedig a múltszázad harmincas- negyvenes évei már bebizonyították hova vezet ez az út.
