Pártunk és kormányunk újra meglátta a saját maga által teremtett, hiánypótló – hiszen ő maga állította elő a hiányérzetet – rést az oktatás szövetén. Azért, hogy a múlt év végén hozott komoly, megfontolt döntésének, miszerint a stadionépítést a jövőben kiegészítik tömegesen létrehozott lőterek kialakításával, melyből legalább egynek jutnia kell minden megyei jogú városba, értelme legyen, a 2017-2018-as tanévtől bevezetik a középiskolás-korú gyerekek számára a katonai képzést.

A Honvédelmi Minisztérium közleménye szerint

„a fiatalság honvédelmi nevelése olyan közös cél, melynek érdekében a tanároknak, a diákoknak és a katonáknak össze kell fogniuk”.

Kezdésként a Budapest (Budapesti Műszaki Szakképzési Centrum Than Károly Ökoiskolája, Gimnáziuma, Szakgimnáziuma és Szakközépiskolája) – Szekszárd (Szekszárdi Szakképzési Centrum Ady Endre Szakképző Iskolája és Kollégiuma) tengely élesedik be, mindkét városban létesítenek gyerek-katonaképzést. Szándékaik szerint ebben a két tanintézményben különösen hangsúlyt kapnak a „katonaélet” számára elengedhetetlenül fontos tárgyak oktatása. A harcosképzőből kikerülő gyerek-katonák a tanoda elvégzése után érettségi bizonyítvánnyal a zsebükben kerülnek a munkaerőpiacra, ahol kedvükre válogathatnak majd az egyetlen lehetőség közül: a kiemelkedők idővel felvételt nyerhetnek a Nemzeti Közszolgálati Egyetemre, ahol méltányolják majd azt az elköteleződést, amit az óvodából szinte rögtön a sereghez igazolás jelent. A kevésbé kiemelkedő sokadalomnak is van életpályamodell, irány a honvédség által fenntartott további szakképző intézmény, ahonnan  – bocs a rossz szójátékért - tűz a határ, vagy az éppen aktuális renitens banda megfegyelmezése a Magyar Honvédség keretén belül, akiket a kormány aktuálisan ellenségként kijelöl.

A lényeg, hogy már kora gyermekkorban beivódjon, vérré váljon a legfőbb üzenet: ne gondolkozz, szeresd a narancsot, teljesítsd a parancsot!

A körültekintő kitervelők nem feledkeztek meg a tanerőképzéséről sem, számukra a kezdés dátumának szorításában tavasszal és nyáron ingyenes átképzést biztosítanak, és nagyvonalúan az ehhez szükséges jegyzeteket, tankönyveket is ingyen biztosítják a tanárból egy perc alatt diákká avanzsált vállalkozószellemű – vagy kényszerített? – oktatóknak. Valahogy így csinált a szükség és Rákosi 1945 után orosz nyelvtanárokat a keleti frontról hazatért hadifoglyokból. A minisztérium beígérte az iskolában kötelező – nem lehet elég korán rákapni az ízére, hogy nem csak fejben, de küllemben is „egyen” az ember gyereke – egyenruhát, és gondolva a vidékről érkező harcosjelöltekre is, akiknek szükséges – ők csak tudják! – a koleszt is, ahol, mint tudjuk, szoros, egész életre szóló véd- és dacszövetségek köttethetnek.

Arról nem szól a fáma, hogy melyik, a toborzottak számára egyáltalán nem fontos tárgyak rovására kerül a speciális tantervbe a rengeteg testnevelési óra, és a többi elengedhetetlen tárgy oktatása. Mivel az ének, a művészettörténet és a gyakorlati foglalkozás már régen nem számít fontosnak a magyar oktatási rendszerben, nem túl nagy a választék a feledésre ítélt tanulnivalók körében. Gondolom írni-olvasni nekik is tudni kell majd, számolni sem árt, ám elhanyagolhatónak tűnik az idegen nyelv, – ne értsen „külföldiül”, még megzavarodna! – a világháló alapos ismerete, – nem kell fölösleges tudás, csak összezavarja a makulátlan magyar elmét – és a történelemoktatás is redukálható a Magyarok hőstetteit leíró részekre, a világirodalom is időpocsékolás, elég a népnemzeti írók, költők idevágó írásait ismerni.

Viszont nagy hangsúlyt kell fektetni a jelenlegi vezetés által kiadott ukázok teljesítésének megkérdőjelezhetetlen végrehajtására, a gondolkodás igényének teljeskörű és mélységű kiirtására, egyáltalán: a központi irányelv, a testi erő fejlesztésére az aggyal szemben. Izomagy! – tiéd a pálya!

Az ötlet persze tovább-fejleszthető, hiszen minek várni a felnövő generáció 14 éves koráig? Lehetne a mini-militánsoknak bölcsödét, óvodát és általános iskolát is kialakítani, hogy tényleg az anyatejjel szívhassák magukba az ehhez a gyönyörű életpályához szükséges készségeket. Így biztosan nem zavarna be az esetleges ballib-gondolkodó attitűd, hogy a Soros-bérenc civilekről ne is beszéljünk.

Amíg mindez nem lesz kötelező, amíg ez is csak egy, a választahó lehetőségek sorában, addig csak elszomorító, hogy lesznek honfitársaink, akik gyerekük tinédzser korában megpecsételik olykor megzabolázhatatlannak tűnő, ám közel sem biztosan katonának való kiskamasz „egyetlen kincsük” további életét.

A döntés előtt ajánlom elolvasásra minden anyának Várnai Zseni – nem mostanában, 1911-ben megjelent – „Katona fiamnak” című költeményét, melynek visszatérő sora így szól:

 „Ne lőj fiam, mert én is ott leszek”

Mátrai Anna