A 16 magyarnak mondott Nobel-díjas közül csak egyetlen egy, Szent-Györgyi Albert nyert magyarországi kutatásai  alapján. A többi díjazott tudományos eredményét, azt a bizonyos „egyetlen csillag-pillanatot” - mert a díj az alapító akarata szerint nem folyamatot, nem életművet, hanem egyetlen, a világot megrengető művészi, tudományos pillanatot díjaz - nem itthon érte el. Szentgyörgyi kutatásának viszont minden fontos pillanata Magyarországhoz kötődik, amit jól nyomon követhetünk Wisinger István nemrég megjelent kiváló könyvében.

A legtöbb „Nobel-díjasunkat”,ellentétben Szent-Györgyivel a magyar történelem egy-egy pontján kiöklendezte magából az ország, ezzel kényszerítve őket - mert a sorsnak igen jó a humora - olyan környezetbe, ahol, mint mondani szokás, együtt volt „pénz, paripa, fegyver”, és csak évek, olykor évtizedek múltán, amikor megkapták a díjat lettünk nagy hirtelen büszkék rájuk. Olyan ez némi vicces eufémizmussal, mintha a gonosz mostoha rögtön Hófehérke menyegzője után, ami mint tudjuk, három nap és három éjjel tartott, a násznép meg olyan jól érezte magát, hogy „a végén tökbe szartak, falhoz csapták, még most is meglátszik a helye ahol lefolyt a leve” szóval a hét -törpés lagzi után azonnal büszkélkedni kezdene szeretett leányával.

Csak mi magyarok válogatunk a Nobel-díjasaink között, tehetjük, nagy nemzet vagyunk, sok a kitüntetett világhírű polgárunk.   Kertész mellett a másik, rengeteg vitát kiváltó és itthon legkevésbé sem magyarnak tartott díjazott Elie Wiesel Nobel-békedíjas, az  idei évben New Yorkban elhuny író, aki - talán ez sem véletlen – akárcsak Kertész,  szintén megjárta a koncentrációs tábort, de mit nekünk Auschwitz, a magyar szélsőjobb Wieselnek még a személyazonosságát is vitatja.

Ilyen hely kérem ez a Magyarország! - nem hogy elnézést nem kérünk azoktól, akiket ilyen-olyan okokból kiseprűztünk az országból, dehogy, még utólag is szemezgetünk közöttük. Ezután nincs mit csodálkozni a sors egy újabb fintoron, amellyel éppen Németországban teremtett sok üldözött mellet, Kertész Imrének is otthont.

Németország – ellentétben hazánkkal – leszámolt, elszámolt azzal a borzalmas múlttal, aminek jéghideg lángjánál mi még mindig melegedni remélünk.  Magyarország ma ismét az a hely, ahol újra dübörög a kormány által kampányokkal is táplált idegengyűlölet, már csak egy lépés választ el minket attól, hogy Göring hátborzongató kijelentését,

„Azt, hogy ki a zsidó én döntöm el”

valaki így korszerűsítse:

„Azt, hogy ki a gyűlölni való idegen, én döntöm el”

és így már kormányprogram is lehetne, na persze csak Magyarországon.

Most hogy közeledik, az idei Nobel-díj átadó ceremónia, ne feledjük: igazi „magyar” Nobel –díj csak egy van, Szent-Györgyié, a többi mind  "csak" magyar származású, még azé a kettőé is, akik egyesek szerint nem is magyarok.

Pálmai Tamás

Történt ugyanis, hogy a 2016-os sport-gigarendezvényen a NOB zászlaja alatt induló menekültcsapat – ami olyan sportolókból áll, akik elhagyni kényszerültek hazájukat – egyik tagja élő adásban, a szemünk láttára nyerte meg a női 100 méteres pillangóúszás első előfutamát. A 18 éves YUSRA MARDINI Szíriából úszva menekült a tengeren át Európába, és jelenleg Németországban él. A fent említett kommentátor (?) négy versenyző nevét és küldő országát felsorolta, de egy szót sem ejtett a győztesről. Nem hiszem, hogy a véletlen a bűnös ebben az esetben! Ez annál inkább hihetetlen, mivel az olimpiai közvetítés minden eladható reklámlehetőségét szintén közpénzből vásárolta fel Magyarország regnáló kormánya az aktuális gyűlöletkeltő kampánya népszerűsítésére. És persze, ne feledkezzünk el azt a nemzetközi szinten is példátlan, felháborító gyakorlaton, hogy a közvetítések szüneteiben  a szinte senki által nem nézett nemzeti M1 egyperces fröcsögéseit amit hírblokknak csúfolnak nyomatják bele az arcunkba!

Nem tudom eldönteni, hogy jelen esetben a "cenzor" utasítására nem lehet pozitív hírekkel szolgálni olyan emberekről, akik hazájukat, rokonaikat, barátaikat hátrahagyva kényszerülnek életük védelme érdekében menekülni, vagy knézy saját szorgalomból döntött úgy, hogy nem veszi szájára a menekültcsapat legígéretesebb sportolójának nevét. A végeredmény szempontjából talán az utóbbi a tragikusabb, amikor beindul az öncenzúra, így a rezsimnek már szinte oda sem kell figyelnie, alattvalói nem csak hűen teszik a dolgukat, de megfelelési kényszerük nyomására, túl is teljesítenek. 

BoMa