1901 óta a decembert nem csak az egyszerű emberek, de a tudós társadalom is várja, hiszen, közülük néhány kiválasztottnak ekkor adják át a Nobel díjat. Így lesz ez az idei évben is. Minden nemzet büszke azokra a fiaira, akik teljesítményükkel elnyerik ezt a különleges elismerést, jó, jó, jó, nem mindegyik, tessenek csak az Imre Kertészezésre gondolni!
A 16 magyarnak mondott Nobel-díjas közül csak egyetlen egy, Szent-Györgyi Albert nyert magyarországi kutatásai alapján. A többi díjazott tudományos eredményét, azt a bizonyos „egyetlen csillag-pillanatot” - mert a díj az alapító akarata szerint nem folyamatot, nem életművet, hanem egyetlen, a világot megrengető művészi, tudományos pillanatot díjaz - nem itthon érte el. Szentgyörgyi kutatásának viszont minden fontos pillanata Magyarországhoz kötődik, amit jól nyomon követhetünk Wisinger István nemrég megjelent kiváló könyvében.
A legtöbb „Nobel-díjasunkat”,ellentétben Szent-Györgyivel a magyar történelem egy-egy pontján kiöklendezte magából az ország, ezzel kényszerítve őket - mert a sorsnak igen jó a humora - olyan környezetbe, ahol, mint mondani szokás, együtt volt „pénz, paripa, fegyver”, és csak évek, olykor évtizedek múltán, amikor megkapták a díjat lettünk nagy hirtelen büszkék rájuk. Olyan ez némi vicces eufémizmussal, mintha a gonosz mostoha rögtön Hófehérke menyegzője után, ami mint tudjuk, három nap és három éjjel tartott, a násznép meg olyan jól érezte magát, hogy „a végén tökbe szartak, falhoz csapták, még most is meglátszik a helye ahol lefolyt a leve” szóval a hét -törpés lagzi után azonnal büszkélkedni kezdene szeretett leányával.
Csak mi magyarok válogatunk a Nobel-díjasaink között, tehetjük, nagy nemzet vagyunk, sok a kitüntetett világhírű polgárunk. Kertész mellett a másik, rengeteg vitát kiváltó és itthon legkevésbé sem magyarnak tartott díjazott Elie Wiesel Nobel-békedíjas, az idei évben New Yorkban elhuny író, aki - talán ez sem véletlen – akárcsak Kertész, szintén megjárta a koncentrációs tábort, de mit nekünk Auschwitz, a magyar szélsőjobb Wieselnek még a személyazonosságát is vitatja.
Ilyen hely kérem ez a Magyarország! - nem hogy elnézést nem kérünk azoktól, akiket ilyen-olyan okokból kiseprűztünk az országból, dehogy, még utólag is szemezgetünk közöttük. Ezután nincs mit csodálkozni a sors egy újabb fintoron, amellyel éppen Németországban teremtett sok üldözött mellet, Kertész Imrének is otthont.
Németország – ellentétben hazánkkal – leszámolt, elszámolt azzal a borzalmas múlttal, aminek jéghideg lángjánál mi még mindig melegedni remélünk. Magyarország ma ismét az a hely, ahol újra dübörög a kormány által kampányokkal is táplált idegengyűlölet, már csak egy lépés választ el minket attól, hogy Göring hátborzongató kijelentését,
„Azt, hogy ki a zsidó én döntöm el”
valaki így korszerűsítse:
„Azt, hogy ki a gyűlölni való idegen, én döntöm el”
és így már kormányprogram is lehetne, na persze csak Magyarországon.
Most hogy közeledik, az idei Nobel-díj átadó ceremónia, ne feledjük: igazi „magyar” Nobel –díj csak egy van, Szent-Györgyié, a többi mind "csak" magyar származású, még azé a kettőé is, akik egyesek szerint nem is magyarok.
Pálmai Tamás
