Ez a kifinomultság kerül most – a HVG értesülése szerint - mindannyiunk adóforintjaiból 4000.000.000.-, azaz négyezer-millióba. Persze, ha már Orbán, akkor legyen kövér! – nem csak magának vágyja ezt a gondolkodásra késztető, impulzív környezetet, hanem a teljes tizenkétezer négyzetméternyi – ennyi mindenképpen kell egy ilyen gazdag, és hatalmas nemzet potentátjainak – terület minden szegletét kizárólag eredeti műkincsnek beillő bútorzattal akarja ellátni. És amit ő akar, az – ha beledöglünk is – úgy lesz!

Ha nincs ilyen mennyiségben a feltételeknek megfelelő smizett, pohárszék, telefonasztalka, tálaló, és a többi elengedhetetlenül fontos darab az itthoni ócskásoknál, akkor gondolom, miután körülnéztek a múzeumok kínálatában – ahonnan, mint tudjuk, korlátlanul lehet capcarázni, ami kell – akkor irány a világ híres aukciósházai.

Fogják elengedhetetlen hátizsákjukat a külön erre a célra alakult Nemzeti Régiségfelkutató szaktárca jól megfizetett munkatársai és irány Bécs, London, Párizs.

Arról nem lebbent fel a függöny, hogy milyen stílus fogta meg ennyire a köztudottan művészetérzékeny Orbánt. Biztosan kizárható a szecesszió, hiszen a zabolátlanul liberális fodraival, hajlataival operáló, pillanatra sem rendpárti stílus megengedhetetlen lenne a nadrágszíjjal kordában tartott gyerekből a nyugdíjaskor felé közeledő „fiatal demokratánál”.

Név nélkül megszólaló szakértők véleménye szerint, akik jelenleg is múzeumban dolgozó, minden nap e témában ügyködő hozzáértők, a fent említett közpénz töredékéből megoldható lenne a patinás környezet odaillő bútorokkal – legalább valami legyen az! - való feltöltése, ha replikákkal oldanák meg a lakberendezést. Annál is inkább ez lenne  célravezető, mert ahogy az 2002 óta a Sándor-palotában nem okozott diplomáciai csete-patét az odalátogató állam- és kormányfők és az aktuálisan ott állomásozó köztársasági elnök között, minden bizonnyal a miniszterelnökségnek is jó szolgálatot tenne az új-régi berendezés. Ez a megoldás annál is inkább illene Magyarország mai vezetéséhez, hiszen ők is csak replikái a politikusoknak Olyanok mintha, pedig dehogy!

Elnézést a replikáktól, hiszen ők nem hazudnak, tudható róluk, hogy hű másolatai az eredeti daraboknak!

De hát, aki úr, az a pokolban is az! Aki úr.

Aki viszont az országot akarja építeni, annak egy plajbász és egy papírlap is elég lenne ahhoz, hogy összeírja azokat a prioritásokat, amivel megoldani szándékozik az égbekiáltó vacakságokat, amik Magyarországon zajlanak, és a fennmaradó 3999.999.900.- adóforintot a kitaláltak szellemében a jobbításra költené.

De bilibe lógó kézzel felébredvén, rá kell jönnöm, hogy ez csak álom-, ábránd, hiszen ez most az „il…” kora, itt minden máshogy van..

Mi, a nép is máshogyan működünk, mint az az "il" előtti időben normálisnak volt mondható, leszegett fejjel rángatjuk vállunkat, – ha egyáltalán eléri az ingerküszöbünket a dolog – és tűrjük, hogy felkapaszkodott, olykor tudatlan „államférfiak” és „államnők” csináljanak zombit belőlünk. Amíg, mint forró kés a hideg vajon, úgy hatol át rajtunk minden agyament őrület, addig egy magát korlátozni képtelen kormányzattól ez várható el, ez a botrány-ország. Orbánék nem okoznak csalódást, - ebben legalábbis nem -  teszik a dolgukat.

Mátrai Anna

Tessék kérem végre tudomásul venni, hogy a jelen idejű Magyarországon az irrealitás a realitás legvalószínűbb megjelenési formája. Min csodálkozunk egy olyan országban, amelyikben a kormány „jegyajándékul” egyszerűen ellopta a magánnyugdíjpénztárban gyűjtött pénzt, vagy ahol egy Mészáros Lőrinc kaliberű ember lehet a nemzeti burzsoázia egyik legfényesebb csillaga. Hagyjuk most a gázszerelőzést, nem attól olyan ez az amőba-szerű ember-féle amilyen, hanem attól a sötétségtől, ami a fejében van, ahol egyetlen lámpa ég, az viszont reflektorerősséggel. Ez a reflektor egyetlen célt szolgál, mégpedig azt, hogy miként a képregényben Gotham sötét egére, úgy a mi Mészárosunk agyába is felrajzoljon egy sziluettet, csak itt nem bőregérről, hanem egy kis, köpcös emberkéről beszélünk, aki - ha a hasonlatnál maradunk - külső és belső tulajdonságai alapján sokkal inkább Pingvinember, mint Batman.

Ne tessék csodálkozni a mini(szter)elnökünk sikerén! Ő a magyar politikában az egyetlen, aki 1994 óta - azaz több mint húsz éve - egyetlen cél érdekében dolgozik, és ettől a céljától sem vereség, sem a pillanatnyi győzelem mámora nem téríti el, ő a hatalom, méghozzá a minden körülmények közötti hatalom megszállottja.

Orbán - a mi legnagyobb pechünkre - küldetéses ember, aki úgy érzi, a világnak egyetlen lehetősége van a túlélésre, az, hogy az ő elképzelése szerint forogjon. A földi javak pedig kizárólag nála vannak jó helyen, mert mi - a többiek - nem tudnánk jól felhasználni azokat, hiszen azt sem tudjuk, mi a jó nekünk. Orbán nem egyszerűen cinikus és gonosz ember, Ő súlyosan beteg.  Egy, a valóságtól tökéletesen eltérő, azzal még köszönő viszonyt sem ápoló világban él, és az igazit ahhoz igazítja. Igen, alakítja, mert a folyamat már túl van az „akarja alakítani” szakaszon és csak azért nem közeledik a vége felé, mert Orbán agya - akárcsak a távolugrók az edzésen - ha elért egy bizonyos pontot, új, még távolabbi célt kreál.

Tévedés ne essék, ebben a szörnyű, önsorsrontó játszámában valamennyien bűnösök vagyunk! A közvetlen környezete, a talpnyalói azért, mert a legmocskosabb, önös érdekeiket szem előtt tartva, az ország érdeke elé helyezve nem szóltak neki, amikor még lehetett. Ma már persze a „fortélyos félelem igazgat” minden csókost, mert a kisgömböc elszabadult. Végezetül: mi sem vagyunk kevésbé vétkesek, hiszen vagy rá szavaztunk, vagy amikor kiderült, mire készül, hagytuk, had tegyen, amit akar, és beértük - beérjük – sápítozással, amikor erőszakot tesznek – nem félek a pátosztól - a nemzet testén.

A demokráciáknak a diktatúrákkal szemben a legnagyobb hátránya nem más, mint a finnyásság. Pedig a dolog sokkal egyszerűbb lenne, ha nem azon tökölnének az urak, hogy ki kivel hajlandó együttműködni. Nem, széles összefogással elzavarni, helyreállítani a demokrácia alapjait, és akkor már valóban demokratikus feltételek mellett megmérkőzhetnek önállóan is a politikai erők.  Ehhez persze minden energiát, azt is, amit ma egymás lejáratására fordítanak a pártok, egy csatornába kell – a feltételes módok ideje lejárt- terelni azért, hogy a csendes többség is „rábólintson” egy igazi, és nem kamusi mestertervre, mert nélkülük, nélkülünk nem megy, nem mehet.

Tudomásul kell venni végre, hogy ez nem a játszmázgatások ideje, itt most a mi jelenünk, és utódaink jövője is veszélyben forog.

Néró művészi vágya, lantjának pengése csak fellobbantani tudta a Rómát felemésztő tüzet, eloltani nem.

Pálmai Tamás

December 31-én tették közzé annak a tavasszal kiírt – kifejezetten a Wizz Airre szabott -tendernek a végeredményét, amire más légitársaság be sem tudta adni a pályázatát, hiszen a többinek nem W-vel kezdődött a neve, és súlyosbítva a helyzetet, nem is „izz Air”-re végződött. Váradi Józsefnek, a cég vezérigazgatójának nem kellett tövig rágnia a körmét a borítéknyitáskor.

„Kérdés, hogy miként definiáljuk a nemzeti légitársaság fogalmát, de tény, hogy a Wizz Air minden szempontból magyar, jogi értelemben is. Igyekszünk felnőni a feladathoz, hogy mi lettünk a legnagyobb magyar légitársaság, ami nemcsak kiváltságokkal, de kötelezettségekkel is jár.” 

– nyilatkozta 2013 tavaszán.

Már akkor sejteni engedte a cég prominense, hogy a „keleti nyitásban” hisz, a fő célpontok Oroszország, Ukrajna, a Kaukázus, esetleg a Közel-Kelet lehetnek.

A nyugat-balkáni légi összeköttetés repülési jogai a Malév bedőlése után az államra szálltak. Ezt az örökséget igyekezett hasznosítani a kormány, amikor koncessziós üzemeltetésre írt ki tendert, ami lefordítva azt jelenti, hogy az állam – vagyis persze már megint mi, mindannyian – kötelezettséget vállal arra, hogy pótolja a légitársaság esetlegesen kieső jövedelmét.

Hát, kérem alássan! - ez kerül most 4000.000.000, azaz: négyezermillió forintunkba. Az év utolsó napján közzétett hivatalos eredmény szerint ezért a pénzért a Wizz Air vállalja, hogy tavasztól négy éven keresztül hetente kétszer repül Budapest és a nyugat-balkáni fővárosok között, vagyis aki Podgorica, Pristina, Szarajevó, Szkopje és Tirana városokat akarja Budapestről elérni, attól már biztosan magyarul kérdezik meg a felhők felett, – ahol, mint tudjuk, mindig kék az ég - hogy mit inna. Már, ha persze megfizeti a borsos árat a szomjoltóért.

Orbán és sleppje biztosan nem így jár el, ha saját pénzen, magának vásárol be. Azt például, kikötötték a kiírásban, hogy kizárólag magyar nyelven lehessen benyújtani azt, meg, hogy határunkon belül rendelkezzen szerelőbázissal a cég, amelyik megnyeri, de azt már nem tartották fontosnak, hogy a költséghatékonyság okán különböző méretű gépekkel is rendelkezzen a pályázó. Vagyis, hiába akarnak kevesen utazni egy-egy járaton, akkor is a száznyolcvan fős légibuszt állítják csatasorba, ami nyilván sokszor annyi üzemanyagot, személyzetet igényel, mint egy sokkal kisebb gép.

Még nem állt elő Orbán a farbával, hogy miért volt ez a lépés elengedhetetlenül szükséges, de biztosan kellett, mint egy falat kenyér. Majd megmondja valamelyik csicskása a napokban, hogy ez az egészségünket szolgálja – ja, nem, az a lőtér. Akkor, hogy látogassunk el még nálunk is rosszabbul élő népekhez is, javítandó a közhangulatot. De lehet, hogy csak a szokásos lenyúlás egy újabb állomásában gyönyörködhetünk, ám semmi gond, majd titkosítják cirka 20 évre, és ezzel, ahogy az mostanában lenni szokott mi felénk, „le is tudták a problemát.”

Mátrai Anna