Szinte hallom a felháborodott, lekicsinylő, az intézményt és az egész amerikai földrészt földbe döngölő szólamokat, amivel a közeljövőben találkozhatunk majd Orbanisztáni regnálók részéről. Az Orbán-tv esti (híradós) meséjében - felteszem - már úgy hangzik el a hír, hogy a magyar embereket és a szabad demokrácia, valamint a szólásszabadság eszményét alázta meg az USA azzal, hogy köszöni, de nem kér a „magyar sámánból”. A még durvábban fogalmazó, szintén mindannyiunk pénzével kitömött kormánymédia biztosan megemlíti a Soros György által vezényelt háttérhatalom hadseregét: a szabadkőműveseket, és az illuminátusokat is, akik ezzel újabb támadást intéztek virágzó államunk boldog népe ellen.  Csodálkoznék, ha Gyurcsány neve nem kerülne elő, hisz az ő keze is biztosan benne van, nem beszélve a baloldali és a liberális eszmék csahosairól.

Holott egy épp ésszel gondolkodó, a demokráciát fontosnak tartó közösségben teljesen normális , hogy tartózkodik minden olyan eseménynek, megnyilvánulónak teret adni, ami veszélyeztetheti azt, amit fontosnak, alapvetőnek gondol. Így érthető, hogy a Wilson Központ döntnökei – ’56-os emlékév ide, ’56-os emlékév oda – inkább nem tesznek eleget a magyar kormány felkérésének, és nem rendeznek nemzetközi konferenciát a témában.  Ott, a nagyvízen túl ugyanis jól tudják, hogy a mai magyar vezetésnek - és hangsúlyozni kell: a vezetésnek, nem magának a magyar népnek - a forradalom igazsága olyan magas, mint hajdúnak a harangöntés, hogy nemzeti gerincű népiesch-eknek is kedvezzünk egy fél mondattal.  A megtisztelő felkérésnek valószínűleg azért nem tesznek eleget, hogy Orbán legalább George Washington, Thomas Jefferson, Abraham Lincoln, Franklin D. Roosevelt, vagy, hogy néhány polgárjogi harcost is említsek: Booker T. Washington, Martin Luther King, Rosa Parks, stb. hazájában még véletlenül se szónokolhasson.  

A magyar diplomácia bohócügyi minisztere és egész minisztériuma blamálta magát, hiszen nem ez az első pofon, sőt ellentétben az Orbán által hazug, fellengzős módon hangoztatott Európának kiosztott sallerektől és kokiktól, ez az elutasítás egy glaszékesztyűs kézzel bevitt valódi gyomros volt.

Mondanám, hogy a hatalom fura urainak érdemes lenne elgondolkodni a történteken, de tudom, hogy ők semmiből nem tanulnak, és szinte bármiből képesek levonni a megfelelő hamis következtetéseket. Emlékezzünk: „ha támadják a kisvasutat, akkor meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig.”  Éééérteeeeeddd?

A mű - Live in Vida Loca - szerzőjét, Desmond Child „dicséri”, akinek a magyar ’56 jól érzékelhetően semmit nem mondott, a zene szinte akármilyen szöveg alá megfelelne, ami prozódiailag illik hozzá. Ennél a dalnál nem is maga a mű, még csak nem is a neves előadógárda érdekes,  amely Nagy Ferótól, Péter Szabó Szivin át a jó öreg Sasiig, szinte mindenkit magába foglal, akinek köze van a szakmából ehhez a mai kocsmához, hanem Schmidt Mária sztárolása.

Mi köze a dalhoz a már szakmai életében is a B - oldalt pörgető dívának? A főnök rendelt, ő ellenőriz, vagy finanszíroz? Ki tudja? - tény, hogy a verk-változatban nincs egyetlen szereplő sem, akit annyit fotóztak volna, mint a mi, a fotózás során egyre vidámabb, mosolygósabb, és egyre lazább Mariskánkat, aki olykor-olykor teli szájjal nevet a „kancsalul festet egekbe”. Csak nem ő a producer, lehet, hogy ezt az alkalmat véli alkalmasnak a visszatérésre a közéletbe azután, hogy tragikusan leszerepelt rémképzete: a „Sorsok Háza”, amely azóta is ott áll félig kész mementóul a Ferencvárosi pályaudvarnál arra várva, hogy egyszer tán valaki megtölti végre méltó értelemmel, feldolgozásra váró érzelemmel. Valaki, aki tisztában van azzal a nem elhanyagolható ténnyel, hogy egy népnek nem lehet a kiirtás a sorsa, így azután a „Sorsok Háza„ elnevezést Schmidték anno elfelejtették átgondolni, mert ha – amire gondolni sem akarok - igen, akkor ők a legcinikusabb emlékezni vágyók széles-e Európában.

Most még azonban sajnos más se jut nekünk, mint "gyönyörködni" Mariska, és az őt, és a hozzá hasonlókat ránk okádó rezsim ízléstelen ereszdelahajamat táncában.

 Pálmai Tamás