A mű - Live in Vida Loca - szerzőjét, Desmond Child „dicséri”, akinek a magyar ’56 jól érzékelhetően semmit nem mondott, a zene szinte akármilyen szöveg alá megfelelne, ami prozódiailag illik hozzá. Ennél a dalnál nem is maga a mű, még csak nem is a neves előadógárda érdekes,  amely Nagy Ferótól, Péter Szabó Szivin át a jó öreg Sasiig, szinte mindenkit magába foglal, akinek köze van a szakmából ehhez a mai kocsmához, hanem Schmidt Mária sztárolása.

Mi köze a dalhoz a már szakmai életében is a B - oldalt pörgető dívának? A főnök rendelt, ő ellenőriz, vagy finanszíroz? Ki tudja? - tény, hogy a verk-változatban nincs egyetlen szereplő sem, akit annyit fotóztak volna, mint a mi, a fotózás során egyre vidámabb, mosolygósabb, és egyre lazább Mariskánkat, aki olykor-olykor teli szájjal nevet a „kancsalul festet egekbe”. Csak nem ő a producer, lehet, hogy ezt az alkalmat véli alkalmasnak a visszatérésre a közéletbe azután, hogy tragikusan leszerepelt rémképzete: a „Sorsok Háza”, amely azóta is ott áll félig kész mementóul a Ferencvárosi pályaudvarnál arra várva, hogy egyszer tán valaki megtölti végre méltó értelemmel, feldolgozásra váró érzelemmel. Valaki, aki tisztában van azzal a nem elhanyagolható ténnyel, hogy egy népnek nem lehet a kiirtás a sorsa, így azután a „Sorsok Háza„ elnevezést Schmidték anno elfelejtették átgondolni, mert ha – amire gondolni sem akarok - igen, akkor ők a legcinikusabb emlékezni vágyók széles-e Európában.

Most még azonban sajnos más se jut nekünk, mint "gyönyörködni" Mariska, és az őt, és a hozzá hasonlókat ránk okádó rezsim ízléstelen ereszdelahajamat táncában.

 Pálmai Tamás