2016.07.01- i bejegyzésünkre több, mint 82.000 - en kattintottak, nagy dolog ez egy alig több, mint 2 hetes blog „történetében”! Köszönjük.

Városi Kurir

Városi Kurir


„Csak azt tudom, hogy ő még csak most 14”

2017. február 13. - Városi Kurir

tini7-crop.jpg

"Basszus! – ezt nem így kellett volna! Tudhattam volna előre, hogy elszúrom, de mégis….!"Szívre a kezet! - ez a két felszisszenés mindannyiunk száját elhagyta már. Néha súlyos, néha kevésbé nagy gondot, problémát,  hagyott maga után, de szerencsénkre minimális százalékban végleges, egész életünkre, családunkra kiható borzalmat.

Minden élethelyzetben embert próbáló a felelősség, amikor a sorsunkat meghatározó dologról kell döntenünk, maradéktalanul megfelelnünk az előttünk tornyosulónak úgy, ahogy valakik valamiért elvárják tőlünk. Különösen érvényes az előző mondat, amikor az embergyerek tizennégy éves, tele a tinikor eredendően meglévő kihívásaival, testi-lelki változásainak feldolgozásával, megértésével, elfogadásával, egyszóval a világ elfogadásával és elutasításával. Amikor egyként tombol a tesztoszteron és az ösztrogén, és elcsattan az első csók. Ez az a kor amikor kiderül, hogy az addig „mindenfelettinek” vélt szülők ellen lázadni indokolt és kell, – mert egyszer ezt is ki kell próbálni – amikor fontosabbnak tűnik egy-egy kitüremkedő pattanás eltüntetése, mint a globális felmelegedés problematikája.

tini11.jpeg

És ebben a szinte felfoghatatlanul zavaros időszakban kell – kellene – döntenie, komolyan vennie a szóban forgó tizenévesnek „életről – halálról”, vagyis arról, hogy a tanulás mindenek feletti-e ? Tini legyen a talpán, aki egy randi, vagy "lógás a haverokkal” helyett inkább még egyszer – vagy akár egyszer  is – átolvassa a holnapi penzumot.

Február van, ilyenkor kell határozni gyereknek – szülőnek vállvetve, hogy merre tovább az elemi elvégzését követően. Nagy dilemma, fontos, élethosszig tartó döntés. A következmény: „mi leszek, ha nagy leszek?”.

tini8-crop.jpg

Bevett gyakorlat, hogy a félévi bizonyítványt arra használják a pedagógusok, hogy hathatós figyelmeztetést küldjenek a nebulóknak és felmenőiknek. Ez a gyakorlat általában rendben lévő, de a nyolcadik osztályt taposó gyerekek esetében, akiknek a felvételihez beadásra szánt jelentkezési lapon fel kell tüntetniük a félévi osztályzataikat is, brutális jelentőségűvé változik az amúgy csak a figyelemfelkeltést szolgáló érdemjegy. Ugyanis, akinek a teljesítményét elégtelenre minősíti az igen tisztelt tantestület, azt eleve kizárja a továbbtanulás lehetőségéből, ugyanis a középiskolák a megbélyegzett tanulók jelentkezését semmisnek tekintik.

A Magyar Szülők Országos Egyesülete így fogalmaz ezügyben:

„A pedagógusok azt mondják, a félévi buktatás olyan pedagógiai eszköz, amely arra ösztönzi a lemaradó tanulókat, hogy a második félévben jobban tanuljanak!  A szülők pedig fogadjanak magántanárt gyermekeik mellé, mert a 16 óráig nyitva tartó általános iskolában „nincs elég idő” sem pedagóguslétszám a nehezebben teljesítő tanulók felzárkóztatására. Az iskola nem segít!”

Majd így folytatódik a közlemény:

„Az iskolákat nem érdekli, hogy milyen testi, lelki, érzelmi károkat okoznak a rájuk bízott tanulóknak a félévi buktatással, lényeg az, hogy leosztályozzák tárgyi tudásukat, fegyelmezzék őket és tudatlanul kísérletezzenek teherbíró képességükkel.”

A továbbtanulási lehetőségekkel kapcsolatban így fogalmaz a figyelemfelkeltés:

„Ha a megbuktatott tanuló beírja a félévi elégtelen osztályzatait a jelentkezési lapra, akkor tulajdonképpen kizárja magát a felvételből, hiába javítja ki osztályzatait a tanév végéig. Nincs olyan iskola, amelyik „kapkodna” a félévben megbuktatott tanulókért.”

„Furcsa ez a tanulóbarátnak nevezett köznevelési rendszer!”

Bizony egykor volt tanulótársak, akik mára szülőkké, nagyszülőkké lettünk! Nem lehetett egyszerű akkoriban velünk, de mint azt gondolom rajtam kívül sokan a fejünkhöz vágták végső elkeseredésükben, miután úgy ítélték meg a helyzetünket, hogy menthetetlenek vagyunk:

 „majd meglátod, amikor neked lesz gyereked!”

Ez az „amikor a "majd” hirtelen „most"-tá válik. Emlékezzünk akkor-volt önmagunkra, ne essünk abba a hibába, hogy elfelejtjük azokat a szörnyen-csodás éveinket, amikor az élet a tinik megformálását bízta ránk. Rengeteg figyelemmel, empátiával, nem nyomulós törődéssel egyengessük a háttérből kamaszodó leszármazottunkat, amit nem pótol a megkétszerezett zsebpénz ígérete.

Ne bízzunk jobban a tanárok véleményében, mint a gyerekünkben, akit „megszelídítettünk”, tehát felelősek vagyunk érte. Támogassuk lelki biztonságérzetüket, vértezzük fel őket azzal a bizonyossággal, hogy tehetnek bármit, mi mögöttük állunk, biztonságban vannak.

tini5_masolata.jpg

Bencze Tibor a „Titkos felnőtt bűnök” című munkájában így ír a félévi buktatással kapcsolatban:

„Mindez, ami az oktatási intézményekben elfogadottan történik a pedagógia szakterületén az fizikai, szellemi, érzelmi és lélektani bűncselekmény a gyermekek ellen”.

  Megfontolandó lenne, hogy az általános iskola végzőseinek ne az határozza meg a továbbtanulási lehetőségét, hogy milyen oktatót fogtak ki maguknak, hanem a biztonság, hogy egy ellébecolt pár hónap ebben a kritikus életkorban nem határozza meg egy életre a további lehetőségeket. Az oktatási tárca döntnökeinek sürgősen át kell gondolniuk álláspontjukat, ami remélhetőleg az lesz, hogy nyolcadik félévben nemkívánatossá teszik a buktatás rendszerét.

Mátrai Anna

süti beállítások módosítása