Már közvetlenül a második Orbán kormány megalakulása után, amikor a paranoia csúcsra kezdett járni, és éppen ezért minden, az előző kormány alatt  funkcióba került embert, de még az egyszerű előadókat is, saját pártkatonákra akartak cserélni. Kiderült, hogy hiába vannak sokan, ahhoz azért nincsenek elegen, hogy „csak ők legyenek”. Ez volt az az időszak, amikor sokan még abban reménykedtek, hogy az ország új vezetése a mézesmadzag bevetésével próbálja magához édesgetni azokat a szakembereket, akikre feltétlenül szüksége van, a realisták persze már akkor is tudták, hogy Orbán képtelen a mézesmadzagot az aránylag rövid kampányidőszakokon kívül is használni, ő a korbács embere.

Gyorsan kiderült, hogy ezúttal is a pesszimisták voltak a realisták, jött a NER, vagyis a Nemzeti Elrettentés Rendszere, és világossá tette, hogy az esti réteshez kevés az együtt lépés, a kommunista Váci Mihállyal szólva:

„Nem elég megborzongni, de lelkesedni kell!”.

Első körben úgy nézett ki, hogy az ostor hat és elegen lesznek, ám ahogy hatoltak egyre beljebb és beljebb, lejjebb és lejjebb, egyre mélyebbre a nemzettestbe, kiderült, hogy soha nem lehetnek elegen, ezért állandó toborzás, és elbódítás következett.

Mindez arról jutott eszembe, hogy most már az egészen kis közösségek átcsábítása folyik. Egyik vidéki nagyvárosunkba éppen a napokban esett szét egy több évtizedes kicsiny, de jelentős fotós kör, mert szemet vetett tevékenységükre a Fekete-féle MMA, és a csoport többségét magához édesgette.  Tavaly még csak kiállítási lehetőséget kaptak a Műcsarnok Nemzeti Szalonjában, most felkérték őket, hogy az MMA fotós szakosztálya tiszteletére rendezett kiállításon is mutatkozzanak be. Mivel a csoport ennek a felkérésnek is eleget tesz, annak egyik fontos tagja kilépett az öt tagot számláló körből.

Így esett, hogy az MMA, azaz Orbán Viktor - mert tévedés ne essék, hogy itt minden hozzá van becsatornázva, mint anno az Illetékes elvtárshoz - ismét betagozott valamit, ráhömpölygött valamire, ami eredetileg független művészet volt.

Meg sem fordul a fejemben, hogy ezen túl abban a bizonyos vidéki nagyvárosban termelési-fotók készülnek „Hajrá Viktor!” - felirattal, nem, de az biztos, hogy ott hátul, a művészek agyának rejtett zugában kényelmesen elhelyezkedik egy kis, szürke, vagy, hogy stílusosak legyünk Fekete emberke, és időnként jelzi jelenlétét. Nem, ez még nem öncenzúra, de az oda vezető út első néhány métere.

És a kormányzati amőba, ez az alaktalan, ragacsos és gusztustalan valami folyik tovább, egyre nagyobb és nagyobb területet emésztve meg és fel a szabadgondolkodás – mert mára már csak ez maradt - szekértáborából.

Pálmai Tamás