Hálát adok a Jóteremtőnek, – ki miben hisz – hogy az új vállalkozásformát kiagyalók beérik ezzel a fékezett habzású változattal, -nem úgy, mint a Teréz körúti robbantó - így legalább többünknek nem lesz semmi baja és mégis látványos és hallványos a rettegés foka. (Itt kívánok mielőbbi gyógyulást a két sérült rendőrnek!)

Félve nézek a naptárra: még három nap! Sokkal szörnyűbb és felháborítóbb, – az én rettegésem ez esetben teljesen lényegtelen – hogy nem vagyok egyedül ezzel a sokszor ki sem mondott kérdéssel a fejemben, hogy mi jöhet még? A borzasztó az, hogy szinte bármi, hiszen az elmúlt évek bebizonyították, hogy nem érvényes az eddig örökérvényűnek hitt:

 „jó, jó, de ezt már biztosan nem merik!”

félmondat. Odáig jutott Magyarország, hogy senki nem hisz senkinek, hogy a legvadabb Falanszter-elméletek is reális valóságnak tűnnek.

Pontosan látszik, hogy a hatalom megtartása elengedhetetlen létérdeke annak, aki minden demokratikus értéket felrúgva, a teljes morális szakadékban tapicskolva dúl szét egy többre érdemes országot csak azért, hogy téves eszméi tért hódíthassanak. Számára nincs más út, csak az előre, hiszen, ha egyszer megtorpan, ne adj Isten meghátrálásra kényszerül, az neki a vég kezdete.

Ha észreveszi megzsarolt környezete, hogy „meztelen a király”, akkor félő, hogy ők is belenéznek a tükörbe és a látvány – tudniillik, hogy ők is pőrék – még elgondolkodtatná a társaság értelmesebbjét és rájöhetne néhányuk, hogy amivel eddig „féken tartották”, uram bocsá, zsarolták, az így is, úgy is kiderülhet, bárhogy elvtelenkedik. és ekkor, mint a ragály, terjedni kezdhet a kétség, a megválaszolatlan kérdések, a parancsba adott kinyilatkoztatások firtatásának vágya.

Belátható, hogy a diktátumokhoz szokott hősünk, aki gyermekkorát ezek elszenvedésével, a mostani korát az ellenkezőjével tölti, nem tudna mihez kezdeni.

Nem neki való a „kérdezz-felelek”, az álláspontok ütköztetése, a felfűtött viták hangulata, az ellentmondás feloldásának művészete. Kótyagosan botorkálna a demokrácia valóságában, és a számonkérések időszakában.

Lehet, hogy nem tudja, de egyszer minden demagóg zsarnok elbukik, és akkor szembesülnie kell minazzal, amit tett. Ezt tartom a kisebbik bajnak – ő csinálta, lakoljon – de akkor ocsúdik majd közel kétmillió megtévesztett hívő honfitárs, aki körülnézve csak az áthághatatlannak tűnő szakadékot látja maga előtt, - esetünkben még egy kerítéssel is elzárt kalitkában éledezve - lelkében még a beletáplált gyűlölettel, gyanakvással fogadja a felé nyújtott kezet, és nem érti, hogy hová lett a kedves vezér. Nem is olyan régen már átment ez a nemzet hasonló krízisen,  az is rengeteg áldozatot szedett.

Az élelmesebbje – ahogy azt eddig is tette – persze köpönyeget vált és rögtön osztaná majd az észt, de talán addigra lesz annyi tapasztalat a most még „hazaárulónak” bélyegzettekben és legalább azt felismerik, hogy kikben nem bízhatnak.

Messze jutottam a gyorsantermő elhagyott hátizsákoktól, elkalandozott a gondolatom. Szóval, hogy keretes legyek, remélem maradunk ennyiben, és a statáriumig nem jutunk el ez alatt a három nap alatt!

BOldiZSÁR