December 31-én tették közzé annak a tavasszal kiírt – kifejezetten a Wizz Airre szabott -tendernek a végeredményét, amire más légitársaság be sem tudta adni a pályázatát, hiszen a többinek nem W-vel kezdődött a neve, és súlyosbítva a helyzetet, nem is „izz Air”-re végződött. Váradi Józsefnek, a cég vezérigazgatójának nem kellett tövig rágnia a körmét a borítéknyitáskor.

„Kérdés, hogy miként definiáljuk a nemzeti légitársaság fogalmát, de tény, hogy a Wizz Air minden szempontból magyar, jogi értelemben is. Igyekszünk felnőni a feladathoz, hogy mi lettünk a legnagyobb magyar légitársaság, ami nemcsak kiváltságokkal, de kötelezettségekkel is jár.” 

– nyilatkozta 2013 tavaszán.

Már akkor sejteni engedte a cég prominense, hogy a „keleti nyitásban” hisz, a fő célpontok Oroszország, Ukrajna, a Kaukázus, esetleg a Közel-Kelet lehetnek.

A nyugat-balkáni légi összeköttetés repülési jogai a Malév bedőlése után az államra szálltak. Ezt az örökséget igyekezett hasznosítani a kormány, amikor koncessziós üzemeltetésre írt ki tendert, ami lefordítva azt jelenti, hogy az állam – vagyis persze már megint mi, mindannyian – kötelezettséget vállal arra, hogy pótolja a légitársaság esetlegesen kieső jövedelmét.

Hát, kérem alássan! - ez kerül most 4000.000.000, azaz: négyezermillió forintunkba. Az év utolsó napján közzétett hivatalos eredmény szerint ezért a pénzért a Wizz Air vállalja, hogy tavasztól négy éven keresztül hetente kétszer repül Budapest és a nyugat-balkáni fővárosok között, vagyis aki Podgorica, Pristina, Szarajevó, Szkopje és Tirana városokat akarja Budapestről elérni, attól már biztosan magyarul kérdezik meg a felhők felett, – ahol, mint tudjuk, mindig kék az ég - hogy mit inna. Már, ha persze megfizeti a borsos árat a szomjoltóért.

Orbán és sleppje biztosan nem így jár el, ha saját pénzen, magának vásárol be. Azt például, kikötötték a kiírásban, hogy kizárólag magyar nyelven lehessen benyújtani azt, meg, hogy határunkon belül rendelkezzen szerelőbázissal a cég, amelyik megnyeri, de azt már nem tartották fontosnak, hogy a költséghatékonyság okán különböző méretű gépekkel is rendelkezzen a pályázó. Vagyis, hiába akarnak kevesen utazni egy-egy járaton, akkor is a száznyolcvan fős légibuszt állítják csatasorba, ami nyilván sokszor annyi üzemanyagot, személyzetet igényel, mint egy sokkal kisebb gép.

Még nem állt elő Orbán a farbával, hogy miért volt ez a lépés elengedhetetlenül szükséges, de biztosan kellett, mint egy falat kenyér. Majd megmondja valamelyik csicskása a napokban, hogy ez az egészségünket szolgálja – ja, nem, az a lőtér. Akkor, hogy látogassunk el még nálunk is rosszabbul élő népekhez is, javítandó a közhangulatot. De lehet, hogy csak a szokásos lenyúlás egy újabb állomásában gyönyörködhetünk, ám semmi gond, majd titkosítják cirka 20 évre, és ezzel, ahogy az mostanában lenni szokott mi felénk, „le is tudták a problemát.”

Mátrai Anna