Az egész világon végig söprő és Magyarországra is elérkezett szexuális zaklatási cunami minden valós áldozatával szolidárisnak kell lenni, ám a társadalom – megoldhatatlannak tűnő - felelőssége lenne kiszűrni azokat a történeteket és előadókat, akiket csak a feltűnési vágy, vagy a bosszú hajt.

A zaklatás egyidős az emberiséggel, de ne menjünk vissza a kezdetekig!I

Elég csak azt felidézni amit a vadnyugat meghódításáról és a postakocsik koráról tudunk. Azokban az időkben különösen sok nőt molesztáltak a postakocsi-utakon, ám ha feljelentést tett a hölgy, a molesztáló súlyos pénzbüntetést, a molesztált pedig kártérítést kapott. Nem csoda tehát, hogy a valós és tragikus esetek mellet egyre több, mai szóval kamu-ügy is feltűnt, ezek voltak azok amikor a hölgyeket senki nem bántotta, ám ők, a kártérítés reményében pereltek.

Az urak ebben az időben találták ki, hogy a mellényük karnyílásába akasztott hüvelykujjal jelezték, hogy nem volt „szabad a kezük”. És akkor még a híres 1692-es sálemi boszorkányperről, ahol minden vádlott ártatlan volt és csupán egy különös bosszúnak esetek áldozatul, nem is beszéltünk.

Eddig a honi sajtóban két jól dokumentált eset került elő.

Nem tisztem minősíteni ezek veszélyességi fokát. Tény, hogy azok jelentős része, akik áldozataivá váltak ennek két színházi ragadozónak, komolyan sérültek lelkileg. A két támadó társadalmi elítélése  fontos.  Ízlés kérdése, ki mit kezd magában ezzel az üggyel. Arra azért vigyázni kell, hogy az életművet és alkotóját ne keverjük össze.

– Most kell megtudnunk, hogy így bántál a színészekkel? Meg vagyunk döbbenve!
– Eddig is tudtátok.
– De most KELL…

(By: Pápai Gábor)

Határozottan el kell ítélni a két színház magyarázkodásaát hiszen mindkét teátrum vezetője azt hazudja, hogy semmit sem tudott az ügyekről, ameddig azok ki nem pattantak. Ez kérem szemenszedett hazugság, hiszen szállongó hírekből szinte az egész szakma tudott ezekről, így nekik is tudniuk kellett, hacsak nem annyira páriái saját szakmájuknak, hogy a többiek szóba sem állnak velük. Fogadjuk azonban el, hogy igazat mondanak, akkor viszont alkalmatlanok, nem egy olyan szenzitív hely, mint egy művészi alkotóműhely vezetésére, de egy csirkekeltetőt se lenne szabad rájuk bízni.

Annál álságosabb, mint a most kialakuló forgatókönyv: vád, tagadás, elmaszatolt, az eseteket be nem ismerő bocsánatkérés, majd kirúgás, ocsmányabb, a társadalmat kiskorúnak néző megoldás nem is nagyon létezik. Márpedig a gyerekként kezelt társadalomtól, hogy várhatnánk el, hogy szétválogassa a valós tragédiát és a feltűnési viszketegség, vagy bosszú sarkallta rosszhírkeltést.

Sajnos az emberek imádnak a kulcslyukon át leskelődni,

még olyan esetben is, amikor a túloldalon nincs semmi érdekfeszítő, hát, még, ha van, és mi lenne alkalmasabb a kukkulásra, mint mások perverziói.

Biztosak lehetünk benne, hogy napokon belül elindul a szexuális zaklatási történetek évadja, és ember legyen a talpán, aki tudja majd, ki volt valóban áldozat és ki nem. A szerencselovagok- és hölgyek történetei felhígítják majd a valódi tragédiákat, sőt, könnyen magukba is olvaszthatják azokat, hiszen Magyarország hosszú évek óta demagógiákon szocializálódik, és mi lenne egyszerűbb demagógia, mint az áldozat vádolása, vagy az a könnyűléptű mondat, hogy „hazugság az egész úgy ahogy van, csak a reflektorfény kell neki.”

Pálmai Tamás