Ez olyan…. semmilyen - gondolta, miközben az elszabadult-meg nem is kosár ide-oda rángott a kötél végén. Megfordult a fejében, hogy esetleg meghalhat, de valahogy mégsem ez volt az első gondolata, hanem, hogy ez csak egy félelmetes epizód. A nő, aki még itt, a veszély peremén is szelfizett, és közben kiejtette kezéből a telefonját, ami tehetetlenül zuhant lefelé becélozva valamelyik berlini házat vagy utcát, még mindig hisztériázott. Végül a férje egy bocsánatkérő mosoly kíséretében lekevert neki egyet, az asszony döbbent arccal hallgatott el, majd lekuporodott a kosár falának vetve a hátát, és szinte azonnal a másik végletre váltva katatóniás tüneteket produkált.
Ő állt felfelé nézve, mint aki csak úri passzióból vizslatja az eget, pedig most derült ki, hogy tériszonya van, és így próbálta elterelni a gondolatait arról, hogy egy kötél végén játszik akaratlan „neki-neki meg visszát” a semmi és a minden között. Na, jó, ez kicsit teátrális volt, de mikor legyen az ember színpadias, ha nem ilyenkor, végveszélyben, és ezt a többi tizenkilenc is így gondolta, azzal az apró különbséggel, hogy az ő érzéseik középpontjában maguk álltak.
Egyszer csak belevillant a felismerés, hogy ennek így kellett lennie, vagy ha nem is kellett, de a lehetőség benne volt a pakliban, csak ő nem is fogalakozott vele, ahogy eddig egész életében, úgy akkor sem, amikor elhatározta: felrepül. Bízott a jó szerencséjében. „Mert egy barom vagyok!” – és, hogy ezt nem csak gondolta, de ki is hallatszott a fejéből, onnan tudta, hogy néhányan, akik nem sipákoltak, egyszerre fordultak felé. Igen, egy barom vagyok - folytatta most már felvállaltan hangosan. Miért hisz az olyan ember a jó szerencséjében, aki kétszer vált el, a lánya hallani sem akar róla, és éppen a felmondási idejét tölti? Nem nagyon érdekelte, figyelnek-e rá, mert érezte, a szavak akkor is tovább folynának belőle, ha küzdene ellenük, így inkább - mint élete során oly sokszor, most is - átadta magát a pillanatnyi élvezetnek.
Higgyék el, nem könnyű még ma sem egyszerre németnek és zsidónak is lenni - lepte meg önmagát is a váratlan témaváltással, de elfogadta, hogy most éppen nem saját maga, hanem csak legbelső gondolatai szája, amikhez ő csak azt a két kicsi, vékonyka hangszalagot kölcsönzi. Jó, jó, tudom, mi példásan leszámoltunk… feldolgoztunk…, de ki az a Mi? Mert nemzetünk két részre oszlik, akiknek le kellett számolni múltjukkal, és akiknek fel kellett - és kell még ma is - dolgozni azt, ám ez utóbbiak dolga nehezebb, hiszen nekik – nekünk - ellentétben a másik táborral, amelyiknek „csak” leszámolniuk kellett, fel kell dolgoznunk a saját múltunk mellett azt is, azokét is, akiknek csak leszámolniuk kellett.
Hosszú gyászmunka a miénk, mert nem csak saját halottainkat kell temetnünk, de a gyíkosaikat is, legalább azzal, hogy elfogadjuk az elfogadhatatlant, hogy ők már leszámoltak, nem csak saját apáinkkal, anyáinkkal, de azzal is, hogy leszámoltak velük. És megtettük, mert élni csak úgy lehet, ha az ember legalább bizonyos keretek között elfogadja a valóságot. Minek hazudnék, ha a parkban egy öregembert látok a padon, aki igyekszik minden napsugarat úgy átengedni magán, mintha az lenne az utolsó, olykor-olykor átfut az agyamon, hogy hova tartozott akkor, az ők, vagy a mi halmazába? Ez persze csak egy pillanat tört része, de képes vagyok utána órákig szégyenkezni miatta, majd legalább annyi ideig azért, hogy szégyellem a szégyenem. Ilyenkor - bármily furcsa is - a szégyenem a szégyenem.
Közben észre sem vette, hogy a földön egyre többen rángatják a sem elszabadulni, sem leszállni nem képes ballon kikötő kötelét, de a kapitányon kívül senki más sem. Mindenki az „őrült férfi” monológját hallgatta, egyesek egyetértően bólogatva, mások ökölbeszorított arccal, elutasítóan, de azért kíváncsian, a legtöbbjüknek viszont, ”a lássuk, mi lesz ebből” kifejezés ült az ábrázatán.
Ő pedig folytatta. Tudom, sokan mondják: könnyű nekünk, hiszen soha nem kell szembenéznünk a tehetségtelenségünkkel, alkalmatlanságunkkal, mert egészen attól, hogy otthagy a busz, addig, hogy nem kapjuk meg a vágyott munkát, előléptetést, a megfelelő egészségügyi ellátást, soha nem kell magunkba nézni, hiszen előhúzhatjuk a „persze, mert zsidó vagyok” feliratú kártyát, amiben az a legmegtévesztőbb, hogy hol igaz, hol nem. Az itt, és most antiszemiták - eltekintve az újnáciktól, akik parádéznak, tudván, hogy „leszámoltunk, feldolgoztunk” - titkolják rasszizmusukat, és csak csendes esti beszélgetésekben hozzák elő, és csak olyankor, ha a beszélgetőtárs is biztosan hasonszőrű. Mi meg közben már azt szégyelljük, hogy ha megjelenik egy újabb könyv a táborokról, még mindig nagyítóval keressük a hullahegyekben szüleinket, nagyszüleinket. Mi vagyunk a történelem során az első olyan túlélő nemzedék, amelynek tagjai később születtek, néha akár évtizedekkel is, annál az időpontnál, amit „túléltek”, mi nem voltunk ott, nem voltunk részesei annak, amire emlékszünk, mer ez a nemzedék, nem csak a múltját, de még a saját emlékei egy részét is örökül kapta. Nem átélők, megélők, csak túlélők vagyunk. Olyan ez, mint a zsidók nélküli antiszemitizmus, ahogy mi sem kellünk ahhoz, úgy nekünk sem kellett átélnünk mindazt, amire oly élénken emlékezünk.
Közben a kapitány csökkentette a beáramló hőt, így a ballon magától is jóval lejjebb ereszkedett, és a lentiek is sikeresen húzták egyre közelebb a földhöz. Az utasok most már érezték, hogy hamarosan véget ér ez a szürreálisra sikeredett kirándulás, mindenki, csak ő nem, sőt a tudata alatt mintha sajnálta volna, hogy kihúzzák alóla élete első és szinte biztosan utolsó katedráját, ahonnan végre világgá kiállíthatja mindazt a gondolatot, amiről eddig nem is tudta, hogy benne él.
Vegye mindenki tudomásul, aki itthon is németnek érzi magát, hogy én ezt az érzést csak külföldön élem át, csak ott vagyok német, és, hogy miért? - mert ott németnek is néznek, és, hogy ez nem más, mint egy komfortos kis üldözési mánia (?) - lehet, de ezek a dolgok nem csak úgy maguktól jönnek. „Nem bizony, hanem magától” - próbált humorizálni egy meglehetősen fiatal fiú, de ő - mintha csak valami ilyesmire várt volna - azonnal lecsapott, „mert zsidó vagyok?” - kérdezte szinte reflexszerűen. „Nem, dehogy - dadogott a fiú - csak úgy kicsúszott a számon”. Ne feledje fiatal barátom - helyezkedett bele maga sem tudta miért egy nem létező, XlX. századi professzor szerepébe - ami kicsúszik, az bent van, tehát itt láthatjuk - folytatta egyre szánalmasabb, egyre nagyobb színpadias gesztusok kíséretében előző tételem bizonyítását: a szégyen között bujkáló antiszemitizmust.
A kosár ebben a pillanatban a már megszokottnál is nagyobbat rázkódott, vagy inkább zökkent, mert földet értek. Tizennyolc ember a húszból eszeveszett tempóban igyekezett kiszállni, csak ketten nem mozdultak, az asszony, aki szelfizés közben elejtette a teflonját, egymást nézték, de látszott a szemükön, hogy nem látnak a jelenbe, távol járnak. A nő felhúzta a blúza ujját és ekkor jól látható lett az a bizonyos tetoválás azokkal a számokkal. A látvány olyan volt, mint az emlék: elmosódott ugyan, de valós. A férfit ekkor megrohanta az élete során oly sokszor megélt szégyenérzet, hiszen visszatérve a valóságba pontosan tudta, hogy az ő kifakadása idézett fel minden elfelednivalót a nőben. Egy bizonytalan mozdulatot tett az asszony felé, majd - mint aki meggondolta magát - mégis inkább kilépett a kosárból és eltűnt.
A férfi volt az egyetlen, akit még a ballonnal történteket kivizsgáló légügyi felügyelet munkatársai sem találtak meg, amikor ki akarták hallgatni, kiderült ugyanis, hogy minden adata, amit a repülés előtt leadott, hamis volt.
Pálmai Tamás