Minden élethelyzetben embert próbáló a felelősség, amikor a sorsunkat meghatározó dologról kell döntenünk, maradéktalanul megfelelnünk az előttünk tornyosulónak úgy, ahogy valakik valamiért elvárják tőlünk. Különösen érvényes az előző mondat, amikor az embergyerek tizennégy éves, tele a tinikor eredendően meglévő kihívásaival, testi-lelki változásainak feldolgozásával, megértésével, elfogadásával, egyszóval a világ elfogadásával és elutasításával. Amikor egyként tombol a tesztoszteron és az ösztrogén, és elcsattan az első csók. Ez az a kor amikor kiderül, hogy az addig „mindenfelettinek” vélt szülők ellen lázadni indokolt és kell, – mert egyszer ezt is ki kell próbálni – amikor fontosabbnak tűnik egy-egy kitüremkedő pattanás eltüntetése, mint a globális felmelegedés problematikája.

És ebben a szinte felfoghatatlanul zavaros időszakban kell – kellene – döntenie, komolyan vennie a szóban forgó tizenévesnek „életről – halálról”, vagyis arról, hogy a tanulás mindenek feletti-e ? Tini legyen a talpán, aki egy randi, vagy "lógás a haverokkal” helyett inkább még egyszer – vagy akár egyszer  is – átolvassa a holnapi penzumot.

Február van, ilyenkor kell határozni gyereknek – szülőnek vállvetve, hogy merre tovább az elemi elvégzését követően. Nagy dilemma, fontos, élethosszig tartó döntés. A következmény: „mi leszek, ha nagy leszek?”.

Bevett gyakorlat, hogy a félévi bizonyítványt arra használják a pedagógusok, hogy hathatós figyelmeztetést küldjenek a nebulóknak és felmenőiknek. Ez a gyakorlat általában rendben lévő, de a nyolcadik osztályt taposó gyerekek esetében, akiknek a felvételihez beadásra szánt jelentkezési lapon fel kell tüntetniük a félévi osztályzataikat is, brutális jelentőségűvé változik az amúgy csak a figyelemfelkeltést szolgáló érdemjegy. Ugyanis, akinek a teljesítményét elégtelenre minősíti az igen tisztelt tantestület, azt eleve kizárja a továbbtanulás lehetőségéből, ugyanis a középiskolák a megbélyegzett tanulók jelentkezését semmisnek tekintik.

A Magyar Szülők Országos Egyesülete így fogalmaz ezügyben:

„A pedagógusok azt mondják, a félévi buktatás olyan pedagógiai eszköz, amely arra ösztönzi a lemaradó tanulókat, hogy a második félévben jobban tanuljanak!  A szülők pedig fogadjanak magántanárt gyermekeik mellé, mert a 16 óráig nyitva tartó általános iskolában „nincs elég idő” sem pedagóguslétszám a nehezebben teljesítő tanulók felzárkóztatására. Az iskola nem segít!”

Majd így folytatódik a közlemény:

„Az iskolákat nem érdekli, hogy milyen testi, lelki, érzelmi károkat okoznak a rájuk bízott tanulóknak a félévi buktatással, lényeg az, hogy leosztályozzák tárgyi tudásukat, fegyelmezzék őket és tudatlanul kísérletezzenek teherbíró képességükkel.”

A továbbtanulási lehetőségekkel kapcsolatban így fogalmaz a figyelemfelkeltés:

„Ha a megbuktatott tanuló beírja a félévi elégtelen osztályzatait a jelentkezési lapra, akkor tulajdonképpen kizárja magát a felvételből, hiába javítja ki osztályzatait a tanév végéig. Nincs olyan iskola, amelyik „kapkodna” a félévben megbuktatott tanulókért.”

„Furcsa ez a tanulóbarátnak nevezett köznevelési rendszer!”

Bizony egykor volt tanulótársak, akik mára szülőkké, nagyszülőkké lettünk! Nem lehetett egyszerű akkoriban velünk, de mint azt gondolom rajtam kívül sokan a fejünkhöz vágták végső elkeseredésükben, miután úgy ítélték meg a helyzetünket, hogy menthetetlenek vagyunk:

 „majd meglátod, amikor neked lesz gyereked!”

Ez az „amikor a "majd” hirtelen „most"-tá válik. Emlékezzünk akkor-volt önmagunkra, ne essünk abba a hibába, hogy elfelejtjük azokat a szörnyen-csodás éveinket, amikor az élet a tinik megformálását bízta ránk. Rengeteg figyelemmel, empátiával, nem nyomulós törődéssel egyengessük a háttérből kamaszodó leszármazottunkat, amit nem pótol a megkétszerezett zsebpénz ígérete.

Ne bízzunk jobban a tanárok véleményében, mint a gyerekünkben, akit „megszelídítettünk”, tehát felelősek vagyunk érte. Támogassuk lelki biztonságérzetüket, vértezzük fel őket azzal a bizonyossággal, hogy tehetnek bármit, mi mögöttük állunk, biztonságban vannak.

Bencze Tibor a „Titkos felnőtt bűnök” című munkájában így ír a félévi buktatással kapcsolatban:

„Mindez, ami az oktatási intézményekben elfogadottan történik a pedagógia szakterületén az fizikai, szellemi, érzelmi és lélektani bűncselekmény a gyermekek ellen”.

  Megfontolandó lenne, hogy az általános iskola végzőseinek ne az határozza meg a továbbtanulási lehetőségét, hogy milyen oktatót fogtak ki maguknak, hanem a biztonság, hogy egy ellébecolt pár hónap ebben a kritikus életkorban nem határozza meg egy életre a további lehetőségeket. Az oktatási tárca döntnökeinek sürgősen át kell gondolniuk álláspontjukat, ami remélhetőleg az lesz, hogy nyolcadik félévben nemkívánatossá teszik a buktatás rendszerét.

Mátrai Anna

A jó Lázár Jánosnak jutott a tisztesség, hogy bejelentse az újabb, a keresztény közép kegyeit kereső drága, ám felháborító döntést, miszerint ezentúl a NER rendszerében az az intézmény számíthat állami támogatásra, – persze szigorúan a mi, illetve más Európai Uniós kisember pénzéből – amelyik a legelvakultabban teljesíti az elvárásokat.

Az e hétre kipécézett mumus az abortusz. Az abortusz, ami minden nő legbelsőbb magánügye, kizárólag saját lelkiismerete vonhatja kérdőre az ezügyben meghozott döntéséért. De hát a népesség csökkenését meg kell állítani, és „nagy úr a szükség”, ugye fiúk (?), egy frászt! Nem működik az eufória, amit afeletti örömében kellene éreznie minden ivar- és peteérett Magyarnak, hogy alattvalókat szülhet az Orbán-klán boldogulásának fedezésére? Csak fogyunk, fogyunk, fogyatkozunk!

Dr. Velkey György a Bethesda Kórház főigazgatója 2016 nyarán már pedzte a témát, bár akkor szó sem esett arról, hogy pénzt kapnak, ha intézményileg és intézményesítve tagadják meg az abortusz elvégzését:

„Egyenlő emberi értékeket hordozunk, és nagyobb részünknek az adja a biztonságot, hogy egy spirituális dimenzióban is látjuk magunkat, de akik nem így gondolkodnak, mert nem hisznek Istenben, azok is értik és érzik ennek a jelentőségét. Komplex emberre és családra figyelés, közösségi munka – ez a Bethesda működésének lényege.”

És láss csodát! - most a Bethesda Gyermekkórház és a Budai Irgalmasrendi Kórház – mindkettő egyházi fenntartású – úgy határozott, – feltehetően teljesen szabad akaratából, legfeljebb isteni sugallatra – hogy eladja magát persze jó pénzért, 7.800.000.000.-, azaz hétezernyolcszázmillió forintért.  Hippokratész meg húzzon el az avítt esküjével együtt. A kormányzati hála sem váratott magára egy napot sem, mert a közel 8 milliárd forint fej-, pardon méh-pénzből egy űzött szamár sebességével létrehoznak két teljesen új és korszerű szülészeti-nőgyógyászati egységet, amiben - az alku részeként - nem végeznek többé abortuszt. Szüljön a Magyar, ha akar, ha nem! Már csak a régi szlogen, hogy aszongya „asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség” felmelegítése hiányzik!

Lázár szavaival:

"A kórházak ezért cserébe azt vállalták, hogy ezen az osztályon nem lesz abortusz, és hálapénzt sem fogadnak el."

Ez után a XXI. századi, (?) államilag előírt döntés után Ratkó Anna, Rákosi egykorvolt dicstelen egészségügyére, büszkén húzhatja ki magát  sírjában. Csak az a bibi, hogy mivel Európai Uniós tagállam vagyunk – egyelőre – talán nem ez a legmegfelelőbb irány. Nézhetnénk kelet helyett nyugat felé is, nem, mint a „hátrafelé nyilazó” őseink az ő szemellenzős lovaikon tették. Miért vágtázunk vissza a saját történelmünk sötét korszakába?

Az abortusz rossz, de néha elengedhetetlen beavatkozás, ami ellen semmiképpen nem a tiltás a célravezető. Sokkal inkább a tájékoztatás, a felvilágosítás és a mindenki által elérhető fogamzásgátló szerek és eszközök tűnnek hathatósnak. A kormánynak ahelyett, hogy egyes egyházi intézményeknek osztogat bődületes mennyiségű pénzt, az oktatás területén lenne tenni- és támogatni valója. A mai tizenévesek egyre fiatalabb korukban találkoznak a testiséggel, és, ha otthon nem kapnak megfelelő „miheztartást”, rövid úton torkollhat tragédiába még szinte el sem kezdődött életük. Ez a komplex kérdés nem korlátozható a tiltásra. Itt meg kell értetni a felnövő generációval, hogy milyen felelősség egy kisember vállalása, egy életre szóló elköteleződés. Erre nem alkalmas az ember tizenévesen. Persze az sem lehet kívánalom, hogy lemondjanak a gyönyörű emlékeket hagyó „első szerelemről”, az első csók bűvöletéről, az első szexuális élmény csodájáról. Mindezt persze át kell élnie mindenkinek!

Hát ezért lenne fontos, mákszemnyit sem kedves Orbán Viktor, nem az ostorhoz nyúlni, hanem a könyvhöz! Az új kórházi részlegek alapítása dicséretes, de az felháborító, mi több, illegitim, hogy az erre szánt pénzt saját elméje torz szüleménye betartásához köti.

Ennek az agyrémnek az lesz a következménye, hogy az a lány, asszony, aki arra kényszerül, hogy meghozza élete talán legsúlyosabb döntését, azt gyengén felszerelt, elhanyagolt, régi, elavult intézményekben, az amúgy is felhígult, –tisztelet a kivételnek– gyakorlatlan, fáradt orvosok és a még megmaradt ápolók asszisztenciája mellett kell átélje.

Az egyes orvosnak eddig is lehetősége volt arra, hogy eldöntse, végez-e terhességmegszakítást, vagy nem, az újdonság csupán az a tény, hogy mostantól a magyar állam fizeti a hálapénzt, hogy egy teljes intézmény tarthasson be azoknak, akik nem kívánják, vagy nem hordhatják ki gyermeküket.

Az is érdekes kérdés, és újabb problémákat vet fel, hogy az egészségügyi okok miatt abortuszra kényszerülők előtt is zárva tart-e az új kormány-szülészet?

Még csak február van, alig kezdődött el az év, és a dolgos kormány és az ő fője máris több felcseperedő generációra kiható, lelkében – testében mély sebeket sejtető otrombaságra vetemedett. És, hogy ki lesz a nyertes? Hát nem mi, Magyarok! Talán az építő cég, vagy a nem is oly messzi választásokon vakon prédikáló egyházfik segítségével ismét győzedelmeskedő kormányzat, esteleg az orvosi gépeket szállító jóbarát.

Ha csorda-ösztönnel mindenhez asszisztálunk, ez a jövő vár nem csak ránk, de az utódainkra is!

Mátrai Anna

A mostanság dúló influenza, szmog és „beteg unoka nálunk-állomásoztatásával” nehezített időszakban nekem is gondot jelentett eddig az ív aláírása, így szinte azonnal, mint kiderült a legelsők között kértem, jöjjön el hozzám is "begyűjteni".

A kétgyerekes fiatalasszony a megbeszélt időben érkezett. Az ív aláírása után még beszélgettünk erről-arról, többek között azt is megkérdeztem, kinek, melyik szervezetnek, pártnak a „színében” gyűjt.

„ A családoméban”

- érkezett a mosolygós válasz, majd szinte magyarázkodva tette hozzá a rövidke mondathoz, hogy az évek során elege lett abból, hogy csak ül otthon, törölgeti a gyerekek orrát, esetleg rosszkedvűen készül egyetemi vizsgáira. Eközben szinte egész nap csak dühöng azon, ami körülötte történik, este pedig a férjével közösen azon „nyavalyognak”, hogy miért nem mennek el az országból.

„ Amikor elindult a gyűjtés, úgy döntöttem, megnézem, mit tehetek egyedül, minden különösebb szervezés, szervezet nélkül, csupán a civil lét kereti között, rászánom erre az ügyre ezt a hetet.  Letöltöttem a Momentum oldaláról az aláíró ívet, kiírtam a Facebookra, - amit Te is láttál - majd kezdtek szállingózni a kérések, és még mielőtt megkérdeznéd, hány helyre kell mennem: sokra, vagy kevésre, azt mondom, hogy a nagy egészet tekintve csak csepp a tengerben az a kb. harminc aláírás, amit begyűjtök. Azt is állítom viszont, hogy ha mindenki, aki egyetért az üggyel, akár csak két ismerősétől, családtagjától begyűjtene két újabb támogatót, biztos összejönne a népszavazás kiírásához szükséges szignók akár a többszöröse is, de az az érzés is átjárhatná a civil szféra magányosait, hogy: nemcsak sopánkodtam, de tettem is végre valamit.”

Csak késő este jutott eszembe, hogy meg sem kérdeztem, Ő személyesen miért is ellenezi az olimpiarendezést? Kár, így ma is csak a saját érvrendszeremben vagyok biztos, amelynek két, egymásból következő sarokpontja, hogy az öt karikából minimum négyet ellopnának, elpanamáznának, illetve, hogy mindezzel eljátszanák, ellopnák gyerekeink, unokáink még megmaradt, eddig el nem rabolt jövőjét, életét is.

Tévedés ne essék, kevesen szeretnék nálam jobban, hogy Magyarország társadalmilag, gazdaságilag érett legyen az olimpia megrendezésére, hogy vezetőink tudata túlnyúljon saját zsebükön, és csak halkan teszem hozzá, a mi zsebünkre se csak préda gyanánt gondoljanak. Mindezek a feltételek még távol vannak, ezért egyelőre örüljünk minden külföldön, és ne csak az olimpiákon szerzett éremnek, megbecsülésnek, hiszen mostanság, minden kívülről érkezett tisztelet felértékelődik.

Eddig körülbelül 110 ezer aláírást gyűjtöttek.

"Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!!!"

Pálmai Tamás

Már az első pillanatokban feltűntek a standoknál a világhálón közzétett felhívásoknak engedelmeskedve azok, akik  hamis aláírásokkal igyekeztek meghekkelni az íveket és az akciót. Hogy miért, mert valószínűleg maguk sem hiszik, hogy megnyerhetnek egy tisztességes, demokratikus szabályok szerint lebonyolított szavazást. 

Szombaton délután kisebb dulakodást is provokált egy idősebb vecsési férfi az egyik Nyugati téri pultnál, ahol nemcsak az aláírást gyűjtő aktivistát gyalázta, de az éppen aláírni szándékozókat is inzultálta, lökdöste, majd megrongálta a pultot, és el akarta venni a már aláírt íveket. Ez utóbbi tette szakértők szerint kimeríti a választási csalásra irányuló cselekedet fogalmát. Az aláírásokat gyűjtő Sebő Gábor, a Momentum aktivistája úgy értékelte az esetet, hogy a férfi, aki ellen a rendőrség eljárást kezdeményezett, nem őt sértette meg, hanem a mozgalmat, és mindazokat a demokratikus jogaikat gyakorolni akaró polgárokat, akik a helyszínen akaratlan tanúi voltak az esetnek. Mint megtudtuk, a Momentum Mozgalom vezetői kikérték a térfigyelő kamera felvételeit a rendőrségtől.

A szervilizmus azonban nem a belvárosban, hanem a XVI. kerületben döntött csúcsot. Témánknál maradva, megszületett az anus-kényeztetés első olimpiai aranyérme!

Történt ugyanis a kies kertvárosban - az Együtt Facebook-oldal tanulsága szerint, hogy:

"Először rendőrökkel, majd szippantós kocsival próbálta a 16. kerületi rendelőintézet vezetője megakadályozni az Együtt politikusát, Vajda Zoltánt és a párt aktivistáit abban, hogy az intézet előtt gyűjtsék az aláírásokat a Momentum Mozgalom olimpia-ellenes népszavazási kezdeményezésére."

Az anonimitását megőrző - bátrak vagyunk, csak nem annyira! - intézményvezető kifogyhatatlan volt az ötletekből, először:

“arra hivatkozva hívta rá a rendőröket az Együttre, hogy akadályozzák a mentők ki- és bejutását az intézetbe. Miután a rendőrök megbizonyosodtak róla, hogy az Együtt aláírásgyűjtő pultjai senkit nem zavarnak, az Együtt aktivistái a helyszínen maradtak. Az intézetvezető most duguláselhárításra hivatkozva hívott egy szippantós kocsit a helyszínre, de még az így keletkezett iszonyatos bűz sem tántorítja el az aktivistákat, hogy folytassák az aláírásgyűjtést. Az aláírások minden próbálkozás ellenére szép számmal gyűlnek a helyszínen.", írta az Együtt a Facen.

A demokrácia nevében előre a sárga-köves úton! A végén, ott lesz valahol Óz, vagy nem.

Pálmai Tamás

Palkovics László, az oktatásért felelős államtitkár így nyilatkozott a témában:

„(...) nagyon magas azon gyerekek aránya, akik azért nem jól teljesítenek a méréseken, mert a családi háttérindexük alacsony. Vagyis ezekben a családokban nem a tanulás az első”

Vagyis, ha ez esetben el is tekintünk az ok-ta-tá-si államtitkár tökéletesen magyartalan fogalmazásától  az akkor is kiderül, hogy  Palkovics – és megválasztott kormányunk  Orbánnal az élén – úgy gondolja,  Magyarország siralmas teljesítménye az oktatással összefüggő nemzetközi összehasonlításokban azon hazánkfiainak a hibája, akik nem rendelkeznek a szerintük megfelelő pénzmennyiséggel. Arról nem ejt szót, hogy mekkora bankbetéttel kell rendelkezni ahhoz, hogy elfogadhatóak legyünk a mindenkire maximálisan odafigyelő vezetői grémiumnak, – gondolom a 742.000.- ft megtakarítás, amennyivel az ország első embere is rendelkezik, pont ideális – de egy biztos: ez a kijelentés alaposan hajaz Lázár erről alkotott véleményére, miszerint

„Mindenki annyit ér, amennyije van.”

Gondolkodjunk picit: kik azok, akik nem tudtak vagyont felhalmozni és mégis arra a felelőtlenségre vetemedtek, hogy gyermeket vállaltak. Rögtön vegyük a tanárokat, akik közül kevesen dicsekedhetnek vastag pénztárcával, hiszen amióta világ a világ, jó fizetés helyett, maximum elismerést mondhatnak magukénak. Szintén ebbe a kategóriába tartoznak a tisztviselők, ami, ahogy a fáma tartja, ugyan „nyugdíjas állás”, de nem kecsegtetett soha, így ma sem, vagyonnal. Sorolhatnám a szakmák képviselőit naphosszig, rengetegen vagyunk, akik nem azért nem lettünk vagyonosak, mert megrögzött munkakerülők vagyunk, hanem, mert a választott hivatásuk nem a pénzfialdához köt.

Nem gondolom, hogy jó néven vették – vettük - amikor szeretett – kinek, mi – államtitkárunk szájával azt vágta a fejükhöz a regnáló hatalom, hogy közvetve mindannyiunk hibája, hogy iskolásaink teljesítménye kívánnivalót hagy maga után, így kollektívan ragasztották ránk a billogot.

Palkovics nem fejtette ki bővebben, miből gondolja azt, hogy a szegényebb családokban nem a tanulás az első, gondolom egy közpénzből alaposan kistafírozott kutatóintézeti felmérés adataira épült a nemes végkövetkeztetés.  Ezek azok a kutatások ugyanis, amelyek teljesen un-ortodox módon készülnek, azaz a megrendelő - legtöbbször a kormány - megadja az eredményt, az elkötelezett kutatók pedig szállítják elé az előzményt, és azt a kutatást, amelynek eredménye a megadott hazugság.

Amikor még szükségét érezte a mai kormányzópárt, - legutoljára 2011-ben  – hogy néhány konkrétummal magyarázza tetteit, akkor Orbán így magyarázkodta a Széll Kálmán tervben rögzített szégyenletes tanulmányi korhatárcsökkentés okait:

„Feleslegesen hosszan, és sokszor rossz irányba képezzük gyermekeinket. Az oktatási kötelezettséget a jelenlegi 18‐ról 15 éves korra szállítjuk le. A fiatalok választhassanak: folytatják tanulmányaikat, vagy inkább munkába állnak.”

Ez a változtatás, szöges ellentéte a világ boldogabb részén követett tendenciának, és egyértelműen a középosztály alsó rétegének és a szegénységben élőknek szólt, hiszen e két csoportnál jelenthet könnyebbséget, ha még egy kereset adódik a már meglévőhöz, már ha akadna egy 15 éves gyereknek való munkahely. Szó sincs arról, hogy ők nem akarják taníttatni gyermeküket, csupán a pillanatnyi helyzetben megfontolandó az érettségi és a bizonytalan továbbtanulás helyett a beigért szakma és az elhelyezkedés reményének lehetősége. Az iskolák egy része – nem gondolván a jövőre – a pillanatnyi könnyebbség okán örömünnepet ült, mert a „problémás” gyerekeket ki lehet ebrudalni a tankötelezettség béklyójából.

Hoffmann Rózsa, aki mielőtt felvitte az Isten a dolgát kétkezi tanárként dolgozott, nagy elkötelezettségében ezt bírta nyilatkozni, szintén azidőtájt:

„Nem kevés az olyan gyerek, akik nem boldogulnak és nem is akarnak boldogulni a tanulással, és visszavetik a többieket”

És lőn! – sokan ostobán és meggondolatlanul kapva kaptak az alkalmon, és a jövőt jelentő életre szóló tanulás helyett állami asszisztencia mellett egy életre kiszálltak az iskolapadból.

Ráülve a saját maga által elindított lavinára, Orbán kihasználta a lehetőséget:

"az országnak nem közepes gimnazistákra, hanem jó szakemberekre van szüksége."

Ezzel persze elvette tőlük a továbbtanulás, a jobb, tartalmasabb élet lehetőségének reményét is. Szerencséje, hogy mindezt nem akkor találta ki a demokráciára szintén nem sokat adó „átkosban” uralmon lévő rezsim, amikor neki kellett döntenie, hogy „mi is legyen, ha nagy lesz?”! Bár akkor még erős volt a szakképzés, lehetett volna például – mint a barátja – gázszerelő.

Arról nem szólt Palkovics, hogy a magyar iskolarendszer, ami mára „nemzeti”, miért nem képes többek között azt a feladatát sem teljesíteni, hogy a családi háttér generálta különbségeket igyekezzen kiegyenlíteni. Inkább következtetett:

„ezekben a családokban nem a tanulás az első".

Mindezek ismeretében adott a lehetőség, hogy amikor legközelebb a fülke magányában „ixelni” készülünk, gondoljunk arra is, hogy kik azok, akik cinikusan elsikkasztották nemcsak a nyugdíjunkat, nem csak az egészségügyünket, de még a gyerekeink jövőjét is.

Hajrá Magyarország, hajrá Magyarok!

Mátrai Anna

Eddig azt hittem, csak én vagyok ilyen lúzer, csak nekem sikerül mindig olyan „eltökélttel” összeakadnom, akinek esetében a „szó veszélyes fegyver”-nek bizonyul. A minap azonban szem- és fültanúja voltam, amikor egy vitaműsorban a kizökkenthetetlennek látszó, sokat próbált Fideszes megmondóemberekről is kiderült, hogy kizökkenthetők a fölényes flegmaságból Ők, akik általában könnyedén veszik semmibe a demokráciát, lépnek át a szólásszabadság alapelvén, bakancsos léptekkel gyalogolnak bele a másik ember magánéletébe, nehezen viselik, ha a fagyi visszanyal.

A történet azzal a látszólag szelíd mondattal kezdődött, hogy Gulyás Márton civil aktivista szerint,  a

„ A protestálás állampolgári kötelesség….”

ezzel vitát generált, majd  ha tetszik „beszólt” Stefka Istvánnak, a sokat-próbált, és a politikai paletta minden oldalát lelkesen megjárt, ma éppen bősz ős-Orbánhívő szerepében tetszelgő újságot írónak, az egyik leginkább elkötelezett, közpénzből fenntartott orbánista portál lapigazgatójának.

Igen, Gulyás beszólt, na, nem úgy, ahogy azt a fideszt képviselők – ha éppen nem futnak el a kamerák és a valódi kérdések elöl, hanem arra kapnak parancsot, hogy kinyissák a szájukat, és a bemagolt szöveget mantrázzák – teszik bármikor, bárkivel, akire megkapják a kilövési engedélyt, hanem egyenesen, szemtől szemben, megadva Stefkának a lehetőséget a viszontválaszra, előbb azonban még hozzá tette:

 „önnek jó emlékei lehetnek, hiszen komoly riportokat írt a Belügyminisztérium által is kitüntetve az akkori tanácsok működéséről..”

Erre az impertinenciára nem volt felkészülve hősünk, és csak erre futotta válasz gyanánt:

„ Mindenki dogozott abban az időben!... Megszállás volt!”

A mindig higgadt Kovács Zoltán, az ÉS főszerkesztője ekkor halkan és mosolyogva jegyezte meg, hogy ő is dolgozott "abban az időben", de véletlenül sem csinált belügyminisztériumi riportokat.

Ennél a pontnál akadt ki az eddig csendes megfigyelőként jelenülő Zárug Péter Farkas - politológus - és elérkezettnek látta az időt arra, hogy vita és érvek helyett inkább a jó öreg személyeskedés mezejére lépve védje a mundért és annak becsületét, ahogy azt egy jó hazafinak tenni illik:

„Maga mit dolgozik, mi a munkája, milyen minőségben van itt,”

esett neki Gulyásnak.

Az ekkor észbekapó műsorvezetőt – Rónai Egont – leintve próbált Stefka is beszállni az éppen alakuló ringbe és vájkálni kezdett a Gulyás-család múltjában, felhánytorgatva, hogy még riportot is készített a fiatal civil aktivista egyik felmenőjével, - Gulyás Gyula, Balázs Béla-díjas rendezőre gondolhatott, aki az édesapja Gulyás Mártonnak - azt ugyan nem tudta pontosan, hogy kivel, de ne is foglalkozzunk az „apák és fiuk kérdéskörével”, se pro, se kontra. Az „Öreg” - ahogy magát mostanság önnosztalgiával meg-meg emeli – abban az egyben volt csak biztos, hogy riport, az volt és, hogy ő fogta a mikrofont, és, hogy ez nagy, hazafias tettnek minősült. Zárásként kicsit zsidózott is, de tényleg, csak úgy szalonilag:

„Milyen alapon élhettek itt az elődei?”

– tette fel a fogóst és ravaszt Gulyás Mártonnak.

De visszatérve a jelenséghez: a Zárug-féléknek létfeltétel a tisztelet megkövetelése. Nem ismervén az örökérvényűt, miszerint az akkor jó, ha mások maguk döntenek úgy, hogy felnéznek valakire, ugyanis a tisztelet is olyan, mint a szeretet, csak kivívni lehet, megkövetelni nem. Zárug ezután sem tudta elengedni a szájába kapott koncnak vélt témát, és folytatta:

„Mi a végzettsége? Olyan hangon beszélt egy egyetemi docenssel…..,mi a végzettsége?....Egész pontosan nem értjük, - átváltott királyi többesbe - hogy miért ül itt?”

Kicsit –  csak, hogy érezzük a törődést – „Sorosozott”, meg „civilszervezetezett” is, de tényleg csak egy hangyányit.

Az sem zavarta a politológust, hogy demokráciában a vélemény-nyilvánítás lehetősége nem függ beosztástól, végzettségtől, hiszen állampolgári jog. Még az sem gátolta ámokfutását, hogy viselkedésével több millió magyart sértett vérig, akiknek ugyan – oldaltól függetlenül - van véleményük a világ dolgairól, mi több, az ő adójukból tanulhatott ingyen és oszthatja a miskolci egyetemen az észt, de elkövették azt a hibát, hogy nem végeztek egyetemet. Kibújt tehát a fidesz-szög a zsákból: tanulatlan nép, csak arra vagy jó, hogy birkamód adózz, szavazz, ahogy és amikor mondjuk, egyébként meg kussolj!

Az elszabadult hajóágyú továbbra is megfékezhetetlenül csapódott ide-oda a jó ízlés hajójának rakterében:

„Leginkább sehol nem dolgozik, sokkal jobb lenne, ha elmenne közmunkára. Sokkal hasznosabb lenne.”

Ezzel a felütéssel észrevétlenül újabb tényt ismert el a fideszt minden rezdülésével támogató Zárug, azt, hogy a fejükben a közmunka nem más, mint büntetés, lenézni való dolog. Puff, újabb százezrek kaptak nyakast, akik szegénységük okán vállalnak ilyen munkát.

„Mekk mesterként kioktatni Stefka Istvánt….. mi más, egy aktivista ezermesterrel ülünk szemben, aki olyan hangon tud beszélni egy egyetemi docenssel, amit nem tudok elfogadni…..A viszon látás.” 

- majd Stefkával együtt vették a kalapjukat, majd maradtak.

A botrányból  levonható tanulság, hogy ha sikerül a jelenlegi kormánypárt felkent szószólóit igazi kérdés-felelet helyzetbe hozni, akkor érvek híján először jön az ordibálás, majd a felháborodás, majd legvégül kibukik az igaz gondolat népről, emberekről, azaz rólunk, szavazópolgárokról.

Mátrai Anna