Az embertelen, szadista "vendéglátásról" a svéd Aftonbladet hosszú cikkben számol be a határt megjárt menekültekkel készített beszélgetések alapján, melyeket alátámasztanak a helyszínen szolgálatot teljesítő Orvosok Határok Nélkül segítő szervezet munkatársai is.

„Magában az erőszakban nincs semmi új. Ősszel minden héten két-három megvert bevándorló került a klinikára.”

– nyilatkozta a lapnak Andrea Contenta, a szervezet segítő koordinátora, majd hozzátette:

„Nem tudjuk megerősíteni, hogy mi történt pontosan. De azt látjuk, hogy a sérülések ökölcsapásoktól, gumibotoktól és kutyaharapásokból származnak.”

Megtudhatjuk a hátborzongató riportból, hogy eddig is sorozatosan kaptak híreket a határon szolgálók – tisztelet a kivételnek, hisz biztosan ott sem teljesít mindenki 100%-osan – brutalitásáról, amit a magyar „illetékes elvtárs” természetesen tagadott és kikért magának.Hivatalos tagadás ide, felháborodott cáfolgatás oda, az utóbbi hetekben történhetett valami, aminek hatására az eddigieknél sokkal súlyosabb, és tömegesen elkövetett bántalmazás-cunami indult el. Egy nap alatt húsz bevándorlót kellett ellátni, akik mind hasonló sérülések nyomait viselték magukon.

Az ellátottak egybehangzóan állították, hogy a sebesüléseket a magyar egyenruhások és kutyáik okozták.

Meddig hiszik még el azok a „kisemberek”, akik tevékeny részt vállalnak az efféle brutalitásból, hogy elég lesz majd annyit mondani, hogy

„parancsra tettem”?

A menekültek beszámolói szerint néha  „csak a pénzüket (?), ruháikat vették el, telefonjukat törték össze - természetesen „véletlenül” - de megesett az is, hogy alsóneműre vetkőztették némelyiküket és a téli hidegben vízzel locsolták. Minderre nincs független tanú, aki megerősíthetné, csak a sebesülésekből lehet következtetni, hogy a sértettek nem a levegőbe beszéltek.

A koordinátor szerint:

 „Az a cél, hogy a fizikai bántalmazásokon keresztül pszichológiailag is kikészítsék a menekülteket”

Nem ez az első eset, és nem az első szervezet, - Catholic Relief Services (CRS, Katolikus Segélyszolgálat), Jezsuita Menekültsegítő Szolgálat (JRS), Human Rights Watch, Helsinki Bizottság, Orvosok Határok Nélkül - amely ilyen vádak vet fel a magyarországi bánásmóddal kapcsolatban, de a kormány, ahová a nemzetközi szervezetek minden esetben panasszal fordultak, ahelyett, hogy kivizsgálta volna az eseteket, a tendenciát, inkább a jól bevált „ sorosozós, politikai támadásos, liberális lejáratós” maszlaggal igyekeztek takaródzni.

Vállalva  a naivitás bélyegét, meg  kell említenem a regnáló kormányon túl az egyes ember a felelősségét  is. Hogy néz reggel a tükörbe, hogy köszön el a gyerekétől, feleségétől az, aki hajlandó naponta védtelen embereket ütni, verni?

„Szervusztok, megyek dolgozni, megverek, akit érek, te gyerek, tanulj jól az iskolában, és asszony, estére, amikor megfáradva hazajövök, legyen meleg vacsora!”

XXI. század, Európa….Ja, mi pedig  - ahogy a fidesz-médiából ömlő reklámokból megtudhatjuk - nem csak jobban teljesítünk, de  erősödünk is, talán, hogy minél jobban menjen a "migrácsverés".

Mátrai Anna

Biztosan azért fogott meg annyira az egyikükkel  történt atrocitás, mert a képek tanulsága alapján senki nem sietett a fent említett, és általam önkényesen kiemelt férfi – mint a tudósításokból kiderült: Ádám - védelmére, egy éltes asszonyság még a magyar nemzeti trikolort is meglengette az áldozat felett. Hol volt a biztonságiőrök hada, akiket jól megfizettek, természetesen mindannyiunk adóforintjaiból? A nem különben nagyszámú rendőrt sem zavarta, hogy valakit megaláznak emberi mivoltában, mert hisz a magyar demokráciában?

Tessék mondani, ez lenne az a híres-neves európai-magyar kultúra, amit olyan nagyon féltenek a kitudja honnan jövőktől? A balhézók elvakult, kikerekedett tekintetéből ítélve már régen érett egy kis csete-paté. Hiányzott nekik, hiszen tíz éve voltak utoljára elemükben, ki pénzért, – ahogy a fáma tartja – ki élvezetből.

Hogy számol el a mára teljesen elembertelenedett rezsim vezetője és kiszolgálói azzal az aprósággal, hogy a magyar népből a legrosszabb indulatokat kihozva próbálja a víz felett tartani a fejét, hiszen tudva tudják, hogy ez az egyetlen esélyük? Ha végre eltűnnek majd és egy valóban demokratikus kormány veszi át a helyüket, akkor nem maradhat el a teljeskörű, a legmélyebbre ható, igazi elszámoltatás, ami semmi jót nem ígér nekik.

Milyen érzés lehet a szüleiknek, gyerekeiknek lenni? Gondolnak elvakult hatalomféltésük közben, hogy minek teszik ki szeretteiket? Ha elmennek bevásárolni, vagy ne adj isten tömeg-közlekednek, vagy csak tankolni szállnak ki az szintén mindannyiunk által finanszírozott autóikból, hogy a benzinkutas, a pénztáros, a csak éppen arra járókelő mit gondol, ha bátrabb, akkor mit mond róluk, nekik? És arra, hogy mi lesz akkor, amikor kiesnek a pixisből? - mert ne tévedjenek, egyszer minden véget ér!

Sok tüntetésen voltam kint, volt, hogy az unokákat is vittük magunkkal, hogy minél korábban megtapasztalhassák a demokráciát, és, hogy felcseperedve se érjék be kevesebbel. Láttam a felvételeken, hogy a mai megemlékezésre is sokan vittek ki csemetéket, volt, aki babakocsiban tolta ki a picit. Ezt sem tehetjük meg rossz érzés, félelmek nélkül ezután?

Tudom, hogy némelyek azt gondolhatják, hogy a tíz éve történtek sokkal súlyosabb hiányosságokat mutattak a rendőrök és vezetőik részéről, amit készséggel elismerek. Ez azonban nem indokolja, magyarázza a ma történteket, és a megvilágítás sem változik. Nem vagyok hajlandó azért nem felháborodni a mai veréseken, mert tíz éve, az akkori hatalom egyes képviselői hibát követtek el, és nem vagyok hajlandó arra sem, hogy annak bármely ódiumát a vállamra vegyem. Akkor is egy polgára voltam Magyarországnak és ma sem vagyok más. Soha nem voltam a politikai játszmák közelében, egyszerűen csak szeretem és tisztelem az embert a jogaival és kötelességeivel együtt.

A  demokratikus pártok képviselői egy másik helyszínen, ugyan abban az időben, amikor a Kossuth téren – már megint - megkérdőjeleződött a demokrácia egy fontos alapeleme – az ellentmondás kifejezésének joga - azon morfondíroztak híveik előtt, hogy most már tényleg ki kellene bírniuk egymás sárba tiprása, elárulása, bemószerolása nélkül a választásig hátra lévő 500 napot. Sajnos nem túl bíztató, de mint tudjuk a remény hal meg utóljára, hogy ismét rájuk kell bízni, hogy újra fény gyúljon a magyar alagút végén!

Addig is jobbulást a forradalom 60. évfordulóján a látható és a láthatatlan sebeket elszenvedőknek!

Mátrai Anna