Tessék kérem végre tudomásul venni, hogy a jelen idejű Magyarországon az irrealitás a realitás legvalószínűbb megjelenési formája. Min csodálkozunk egy olyan országban, amelyikben a kormány „jegyajándékul” egyszerűen ellopta a magánnyugdíjpénztárban gyűjtött pénzt, vagy ahol egy Mészáros Lőrinc kaliberű ember lehet a nemzeti burzsoázia egyik legfényesebb csillaga. Hagyjuk most a gázszerelőzést, nem attól olyan ez az amőba-szerű ember-féle amilyen, hanem attól a sötétségtől, ami a fejében van, ahol egyetlen lámpa ég, az viszont reflektorerősséggel. Ez a reflektor egyetlen célt szolgál, mégpedig azt, hogy miként a képregényben Gotham sötét egére, úgy a mi Mészárosunk agyába is felrajzoljon egy sziluettet, csak itt nem bőregérről, hanem egy kis, köpcös emberkéről beszélünk, aki - ha a hasonlatnál maradunk - külső és belső tulajdonságai alapján sokkal inkább Pingvinember, mint Batman.

Ne tessék csodálkozni a mini(szter)elnökünk sikerén! Ő a magyar politikában az egyetlen, aki 1994 óta - azaz több mint húsz éve - egyetlen cél érdekében dolgozik, és ettől a céljától sem vereség, sem a pillanatnyi győzelem mámora nem téríti el, ő a hatalom, méghozzá a minden körülmények közötti hatalom megszállottja.

Orbán - a mi legnagyobb pechünkre - küldetéses ember, aki úgy érzi, a világnak egyetlen lehetősége van a túlélésre, az, hogy az ő elképzelése szerint forogjon. A földi javak pedig kizárólag nála vannak jó helyen, mert mi - a többiek - nem tudnánk jól felhasználni azokat, hiszen azt sem tudjuk, mi a jó nekünk. Orbán nem egyszerűen cinikus és gonosz ember, Ő súlyosan beteg.  Egy, a valóságtól tökéletesen eltérő, azzal még köszönő viszonyt sem ápoló világban él, és az igazit ahhoz igazítja. Igen, alakítja, mert a folyamat már túl van az „akarja alakítani” szakaszon és csak azért nem közeledik a vége felé, mert Orbán agya - akárcsak a távolugrók az edzésen - ha elért egy bizonyos pontot, új, még távolabbi célt kreál.

Tévedés ne essék, ebben a szörnyű, önsorsrontó játszámában valamennyien bűnösök vagyunk! A közvetlen környezete, a talpnyalói azért, mert a legmocskosabb, önös érdekeiket szem előtt tartva, az ország érdeke elé helyezve nem szóltak neki, amikor még lehetett. Ma már persze a „fortélyos félelem igazgat” minden csókost, mert a kisgömböc elszabadult. Végezetül: mi sem vagyunk kevésbé vétkesek, hiszen vagy rá szavaztunk, vagy amikor kiderült, mire készül, hagytuk, had tegyen, amit akar, és beértük - beérjük – sápítozással, amikor erőszakot tesznek – nem félek a pátosztól - a nemzet testén.

A demokráciáknak a diktatúrákkal szemben a legnagyobb hátránya nem más, mint a finnyásság. Pedig a dolog sokkal egyszerűbb lenne, ha nem azon tökölnének az urak, hogy ki kivel hajlandó együttműködni. Nem, széles összefogással elzavarni, helyreállítani a demokrácia alapjait, és akkor már valóban demokratikus feltételek mellett megmérkőzhetnek önállóan is a politikai erők.  Ehhez persze minden energiát, azt is, amit ma egymás lejáratására fordítanak a pártok, egy csatornába kell – a feltételes módok ideje lejárt- terelni azért, hogy a csendes többség is „rábólintson” egy igazi, és nem kamusi mestertervre, mert nélkülük, nélkülünk nem megy, nem mehet.

Tudomásul kell venni végre, hogy ez nem a játszmázgatások ideje, itt most a mi jelenünk, és utódaink jövője is veszélyben forog.

Néró művészi vágya, lantjának pengése csak fellobbantani tudta a Rómát felemésztő tüzet, eloltani nem.

Pálmai Tamás