Schmidt saját szájával nyilatkozta 2016 végén, az orgánum felvásárlása után, hogy

„Minőség, méltányosság és mértéktartás – ezzel a három szóval jellemezhető, hogy milyen újságot szeretnék csinálni a Figyelőből”

Hát, ez nem jött be! Helyette lett, ami lett: Orbán-szócső, mint annyi sorstársa.

De vissza az eredeti témához! Ez a szirén-cucc már Odüsszeusznak is sok gondot okozott, nem kéne vele viccelni, még akkor sem, ha egy (történelmi) pillanatra úgy tűnik, hogy a regnáló hatalom örökkön örökké eltarthat és megvédi famulusait mindentől. Mint köztudott, Lánczi nem csak bizottsági elnöknek rettenetesen jó választás, elemzőként sem kutya! Az Orbán-látta értelmezéseiről híres-hírhedt Századvég vezető elemzőjeként akár sejthetné is, hogy hátsónyaló kinyilatkoztatásait egyszer még - ha visszatér - számon kérheti valóság nagybátyánk.

Persze lehet, hogy nagyon is tudja és éppen ennek tudatában dolgozik vakbuzgalommal azon, hogy mindez minél később következzen be, és, ha mégis eljön az igazság pillanata, akkorra neki már ne legyenek megélhetési gondja. Elég lesz a billog, amit magán kell viselnie.

„Eljött a politikai aratás, a bátor politika által elért eredmények besöprésének ideje!”

- nyilatkozta Lánczi Orbán múlt heti brüsszeli beszédére reagálva. 

Mikor voltunk ugar, ki munkálta a földet, ki vetett, ki öntözött? Kié a termés, és ki kaszál az eladás előtt és után? Ki a vevő? Mi lesz velünk, ha elfárad, és valóban terméketlen lesz a kizsarolt, elhasznált „anyaföld”? Vethet-e akkor még bárki bármit is?

„Magyarország sokkal erősebb, mint volt. A magyar gazdaság rendben van, kivergődtünk az adósságcsapdából, és ma már sokkal többet lehet kimondani a világpolitikában is, mint korábban"

Lánczi úr! Egy kis ország Európa közepén csak akkor lehet erős, ha nem izmozásban száll ringbe, hanem bölcsen, együttműködik, mert többen, többre megyünk.  Fontos, hogy egy nép tisztában legyen értékeivel és, hogy kívül-belül ismerje negatívumait is, csak így képes kidomborítani a pozitívumokat, amikért érdemes vele számolni, bevonni az együttműködésekbe - lásd Európai Unió, ahová ma már szinte biztosan nem vennék fel Magyarországot. 

„Az EU központjában identitás nélküli elitek által felépített politikai rendszer működik, a magyar miniszterelnök brüsszeli beszédével az oroszlán barlangjában ráncigálta meg az oroszlán bajszát.”

Mi lehet az oka annak, hogy a megmondóemberek a fidesz oldalán nem képesek szembenézni azzal a ténnyel, hogy amikor az Európai Uniót pocskondiázzák, akkor szeretett hazájukat, Magyarországot is sárba tiporják, vagy amennyiben – és ez a valószínűbb – tudják, akkor miért evidens számukra, hogy mi – a nép – ezt ezredszerre is beszopjuk, és helyeslőleg bólogatunk?

Úgy vannak ők is, ahogy azt Weöres gyerekverse is leírja:

„Pisti hülye, Julcsi hülye, csak én vagyok okos, mert nekem még a seggemben is fejem van!”                                                 

Talán az lehet a magyarázat, hogy még csak a vállrándításig sem jut el a hazai többség, mert kényelmesebb elhinni, hogy mindenki ostoba körülöttünk, csak mi vagyunk zseniálisak? Vagy talán – bár erre még gondolni is felségsértés – annyira butának tartják a nép egyszerű gyermekét, hogy fogalma sincs, hogy az oly távoli messzeségben lévő Unió mi is pontosan – csak az biztos, hogy a fő-gonosz, mert bemondta a nemzeti közhíradó! – és ha már Orbán ekkora király Magyarországon, miért ne lehetne Európában, sőt az egész világon  is?

Azért nagy mázlink van, – nekünk, Magyaroknak – hogy az Európai Unióban ülő hölgyek és urak hallottak már sok mindent, és annak az ellenkezőjét is! Egy önjelölt kiskirályról rögtön leveszik, hogy saját szakállára hülye, és nem a hülyítését beszopó népét írják le, csak őt magát.

Mátrai Anna

Hiába halnak évente ezrek feleslegesen, hiába a legfőbb figyelmeztetés: a szakemberek elvándorlását követő munkaerőhiány, a Fidesz-közeli - mit finomkodunk – Orbán-közeli banda egyre csak mantrázza, amit a főnök-inspirálta kommunikátor-droidok a szájukba adtak, hogy

„soha egyetlen kormány sem költött annyit az egészségügy finanszírozására, mint mi”

és közben a szemük sem rebben, már- már elhisszük, hogy elhiszik.

A trükk, amivel a hamis látszatot keltik, rém egyszerű: évről évre emelik ugyan az egészségügyi költségvetést, ám év közben -csendben - kivonják a megemelt összeg egy részét, amit nem, azt is csak azért hagyják ott, hogy elvihessék a beszállítóknak maszkírozott haveri cégek. Év végén azután nagy csinnadratta közepette valamennyi „apróval” megnövelve, ismét visszaosztják a megemelt összeg egy részét, ahogy tették ezt az elmúlt év végén is, amikor nagy kegyesen hozzávágtak az ágazathoz 55 milliárd forintot, ami nekem és más magányembernek igen nagy összeg, de egy évek óta agonizáló ágazatnak igencsak kevés, éppen valamivel több a semminél.

Azt az időt pedig, ami az egészségügy, azaz mindannyiunk kitudja hányadik-féle meglopása, és annak álcázására némi pénz visszacsorgatása között eltelik, annak kommunikálásával töltik ki most már évről évre, hogy hol is épüljön egy szuper-kórház. Mi pedig ismét bekapjuk a csalit és amíg ezzel a látszat-vitával foglalkozunk keresve a legmegfelelőbb helyet, addig ők szépen, csendben - miért is lepődőm meg ezen (?) - aranyáron meg is vették a legalkalmatlanabb helyszínt csak azért, mert „haver vagy János”(Hobo: tetovált lány), azaz baráti a telektulaj Tamás László.

Tamásról így írt az elmúlt év végén a „Kötöttségek nélkül” blog:

„Ő a tulajdonosa ugyanis a Kőbányai úton, az Operaház leendő új bázisával szemközt található Taraliget lakóparknak, amely miatt Tamás a kapcsolatait kihasználva kicsinálta a szomszédságában lévő, Mandula Petrát és Czink Melindát is felnevelő népligeti teniszklubot, mivel az csípte a lakók szemét (ha már lakók: egész véletlenül itt él Kovács Róbert, Kőbánya jelenlegi fideszes polgármestere, és György István, szintén volt kőbányai polgármester, majd budapesti főpolgármester-helyettes, jelenleg a Fővárosi Kormányhivatalt vezető kormánymegbízott - csak hogy lássuk, kikről van szó).”

Ez az a lakópark, amelynek nyugalma biztosítása végett törvénytelenül betontömbökkel zárta el azt az utat a tulaj, ami a sportcentrumhoz vezetett, alighanem  ennek a lezárásnak következtében halt meg egy ember, mert a mentőautó nem tudott időben a helyszínre érni. Egy szó, mint száz: ki lenne alkalmasabb partner egy szuper-kórház létrehozásában, mint maga Tamás László, hiszen neki - fekete humorral élve - már komoly köze volt az egészségügyhöz.

Persze a dolog, mármint a helyszín, ahogy az nálunk szokás, egészen addig nem biztos, amig át nem adják a kész épületet, mert a főnök bármikor kijelölhet egy még barátibb, és még közelibb havert, legyen annak akár a K2-n  a telke, hiszen a fő cél a prédaejtés. Emlékezzünk az első Orbán-kormány különös 2001-es Grippen beszerzésére, amikor egyetlen éjszaka elég volt Orbánnak, hogy átállítsa magát és kormányát az F-16-ról a Grippenekre, pedig még egy héttel azelőtt is a szakértők az F-16-ost javasolták.

Ezt a beszerzést is körül lengte a korrupció szelleme, nem csak nálunk, de Európa-szerte.

„A téma kapcsán felmerülő korrupciós gyanút az táplálja, hogy az elmúlt években a gyártóról – illetve brit partneréről – kiderült, hogy kiterjedt lobbi-hálózatot működtetett Európa-szerte, melyet a gyanú szerint Csehországban és más országokban is a döntéshozók megvesztegetésére használt. Több országban rendőrségi eljárások indultak az ügyben.” (Élet és Irodalom 2010.)

Ébresztő! A kérdés tehát nem az, hogy hol kell a szuper-kórház, hanem, hogy kell-e egyáltalán? A válasz pedig rémesen egyszerű: nincs szükség olyan kórházra, ami csak korrupciós lehetőségnek nagy és szuper. Amit erre a kórházra valóban szánnak, azt fordítsák az egészségügy valódi rendbetételére, mert nem szuper-hülyítésre, hanem jól menedzselt, pontosan és helyesen finanszírozott egészségügyre van szükség. A helyes cél első lépésben a meglévő egészségügyi ellátórendszer rendbetétele, majd megfontolt, a fontos szakmai preferenciákra gondosan figyelő fejlesztése lenne. Szuper-kórház helyett átlagos, de általános, és főleg korszerű  értő tervezést és végrehajtást!

Pálmai Tamás

A kézi-vezérlés eklatáns példáját akkor nem követte nyomban átadás-átvétel, ám mára beélesedni látszik az akkor felvetett gondolat. Az tény, hogy a ma csak Balett Intézet néven közismert, egykor sokkal szebb napokat látott Drechsler-palota, ami 1893 és 1896 között épült Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei alapján. Az eredetileg a MÁV Nyugdíjintézeti bérházaként szolgáló francia reneszánsz hatását tükröző épület borzalmas állapotban van. Az eredeti szándék szerint 24 bérlakás és egy háromszintes étterem-kávézó kapott otthont a palotában. A kávézó, első bérlője után a Grand Café Reutter nevet kapta, de csak később Drechsler Béla üzemeltetése alatt élte fénykorát. (Nem véletlenül viseli máig a nevét.) Az egykori kávézó 1949-től 2002-ig a a Balettintézetnek adott otthont, a felsőbb szinteken található polgári lakásokat pedig államosították és feldarabolva bérlakásokká alakították át.

Tény tehát, hogy itt van az ideje annak, hogy új funkciót és olyan tulajdonost kapjon a mesés múltú épület, aki elég tőkeerős ahhoz, hogy értő helyreállítást követően izgalmas koncepciót, divatos szóval: víziót megvalósítva hosszútávon is biztonsággal üzemelteti majd az épületet.

Az MTI közleményéből kiderül, hogy bingó! – megvan a kiválasztott!

„A tervek szerint 2020-ban megnyíló W Budapest, amelynek a mesteri módon átalakított, ikonikus Dreschler-palota ad otthont, játékos luxussal, teljes körű, 24-órás, "bármit/bármikor" szolgáltatásokkal várja Magyarország kozmopolita fővárosában a szállóvendégeket - A W Hotels Worldwide, a Marriott International, Inc. (NASDAQ: MAR) része, ma bejelentette, hogy megállapodást kötött a Constellation Hotels Holding Ltd. égisze alatt működő QPR Properties Kft.-vel, melynek értelmében a cég segítségével debütál Magyarországon az ikonikus W Hotels márka a W Budapest Hotel megnyitásával.”

Remekül hangzik, mindennek örülni kell, ami emeli ázsiónkat a világban, de nem árt kicsit a dolog mögé nézni:

Kis cégáttekintő:

A fent említett QPR Properties Kft. a ceginformacio.hu adatai alapján utolsó éves árbevétele megegyezik dolgozói létszámával, mindkettő 0, azaz: nulla, jegyzett tőkéje 3.2 millió forint. Egy ilyen horribilis összeg befektetése legalábbis csodálkozásra adhat okot, ha azt olvassa a laikus betekintő, hogy egy nem működő, jelenleg alvó kft. projektjét választja a sokat próbált, a Constellation-csoport katari uralkodócsaládhoz köthető tulajdonosa, Sheikh Hamad bin Jassim bin Jaber (angolszász sajtó röviden HBJ néven emlegeti), aki mellesleg Katar leggazdagabb embere, egykori miniszterelnöke. HBJ –maradjunk mi is a rövid névnél -   eddigi magyarországi ténykedéséről annyit lehet tudni, hogy az amúgy is milliárdos Garancsi vezette Market-csoport – amely mellesleg az Exim Bank önfeláldozó és szinte szó szerint halálmegvető bátorsággal megítélt hitelének köszönhetően a Kopaszi gát fura ura – pénzügyi befektetőjeként üzemel.

- írják még a közleményben. 

A „kéz kezet mos” elvén alapuló együttműködés révén nagy odds-al merném fogadni, hogy a Drechsler palota felújításánál zsíros megrendelések ütik majd Orbán védett emberét és cégeiken keresztül sokak járnak majd újra jól a „rendbe teszünk helyett herdálunk” elv újabb vadhajtásának köszönhetően. Arra is érdemes figyelni, hogy HBJ Katar miniszterelnöki székében gyarapodott hazája leggazdagabb emberévé, így akár példaképe is lehet hazánk első emberének, de ez egyelőre még a jövő zenéje.

A lényeg tehát újra az, hogy a „kecske – káposzta” elvét szem előtt tartva a magyar közvagyont ezúttal a tőle telhető legjobb formában érvényesítette a regnáló vezérkar, ebben az esetben legalább Magyarország is jól jár, nem csak a hűbérúr és hű oligarchái tömik degeszre bukszáikat.

Elég aggasztó, hogy olyan országban találjuk magunkat az „országmentő” uralkodásának hetedik éve végére, hogy az számít örömhírnek, ha egy beruházásnál nem a teljes összeg nyúlatik le, hanem az országnak is marad belőle – ha más nem is - legalább egy elkótyavetyélt, de itt maradó, szép épület!

Mátrai Anna

MNB Lámfalussy Konferenciáján tartott beszédében többek között megüdvözült arccal az alábbiakkal rukkolt elő a  mi vezetőnk:

„Engedélyt kaptunk a legmagasabb világi helyről, hogy nekünk is szabad magunkat az első helyre tenni. Nagy dolog ez, nagy szabadság, nagy ajándék.”

A pár hete még a „világ trónjának bitorlójaként” jellemzett USA egycsapásra követendő, mi több, számunkra felhatalmazást biztosító példává magasztosult Donald eljövetelével nemzetvezetőnk fejében, retorikájában. Amíg az előző amerikai adminisztráció lépten-nyomon  felhívta figyelmét arra, hogy országában csúcsra jár a korrupció, és lépni kellene ellene, addig Orbán nem találta sem őket, sem véleményüket kompetensnek, sőt elítélte a szerinte az országunk belügyeibe való beavatkozásnak vélt intelmet. Most azonban, hogy Orbán tengerentúli alteregója azt hangoztatja, ami belefér a hazai rezsim terveibe, egyszeriben egy nagy nép Isteni kinyilatkoztatásaként sugallja a megnyilatkoztatásokat hívei felé a miniszterelnök.

„Az évtizedek óta fennálló, egy hatalmi központú világnak vége, Kína előretörésével egy több erőközpontú berendezkedésre kell felkészülni. A hatalmi átrendeződés azonban nem veszélyt jelent, hanem inkább lehetőséget, így nem kell félni tőle. A paradigmaváltás elkerülhetetlen velejárója, hogy újra előtérbe kerülnek a nemzetállamok, az EU-s centralizációs törekvéseket pedig át kell gondolni.”

Magyarra és országunk helyzetére lefordítva ez azt jelenti, hogy nem kell attól félni, visszariadni, hogy a hatalom kizárólag a fidesznyikok kezébe került, hogy a demokrácia az utolsókat rúgja hazánkban, mert ez nekik így jó. Más  dolga nincs annak, aki szeretne beférkőzni a „jósorsban” részesülők közé, csak vakon, kérdések nélkül elfogadni és terjeszteni az „egyorbánhitet”.

Egy jól irányzott mondattal persze – „ahogyan ez itt szokás” – bele is törölte a lábát abba a közösségbe, amelyik lehetővé tette és teszi Magyarországnak, hogy polgárai nem rostálódtak ki – eddig – a hosszú évtizedek óta vágyott Európához tartozás lehetőségéből. Nagy kegyesen elfogadja a felfogásában főleg saját belátása szerint elköltendő zsebpénznek tekintett Európai Uniós támogatást, de ezzel a gesztusával - úgy véli - le is tudta a közösséghez tartozás összes nyűgét.

Orbán úgy viselkedik, mintha nem Magyarország jelenlegi miniszterelnöke lenne, hanem egy világhatalom első cinikus, elvakult politikusa, és ennek értelmében osztja az észt tovább:

„Minden nemzetnek joga van ahhoz, hogy saját magát tegye az első helyre. A sokoldalú, nemzetközi (kereskedelmi) kapcsolatoknak vége van, most a kétoldali megállapodások korszaka köszöntött be. Ezzel igazolhatóvá válik, hogy döntések meghozatalakor a nemzet érdekét kell előtérbe helyezni.”

Itt Orbán, vagy elfelejti megemlíteni, vagy fel sem fogja, - bár ebben kétkedem - hogy micsoda hendikepp mondjuk a többi európai ország, nevezzük nevén: az Európai Unió nyújtotta háttér nélkül, két oldalú megegyezéseket kötni az USA-val egy Magyarország méretű gazdasággal rendelkező országnak Erről az az elcsépelt vicc jut az ember eszébe, amikor az elefánt és a kisegér megy át egy hídon és az egérke büszkeségtől dagadó kebellel odaböffenti az elefántnak: "Hallod, hogy dübörgünk?"

Később Orbán így folytatta eszmefuttatását:

„Ezért az új központok felemelkedését üdvözölni kell, nem veszélyként értékelni.”

Az sem zavarja, hogy előreláthatólag a  nagyok játszmájában még kibicnek sem engedik a kártyaasztal közelébe. Olyan  adottságok mellet, amilyenek Magyarországnak adattak, belső békére, bölcs megfontolásra, saját jelentőségének tudatában lobbizásra van szüksége, nem fellengzős harcolásra.

 Az Európai Unió – azaz hazánk – kilátástalannak ítélt helyzetére négy pontba szedtek össze a magyar miniszterlenök:

1. Először is ott egy növekedési válság: Európa fuldoklik az adósságban, a növekedés csigalassúságú.
2. Másodszor egy demográfiai válság is sújtja nem csak Magyarországot, hanem az egész kontinenst, vagy ahogy ő fogalmazott: "a mi házunk is ég.". Az a nemzet, ami magát nem képes újratermelni, lemond a jövőhöz fűződő jogáról. Nem lehet "ravaszkodásokkal" elfedni, ezzel ugyanis a nemzeti identitás feladása elkerülhetetlenné válik. Európának és Magyarországnak erre megoldást kell találni.
3. Emellett részben a menekültválsággal összefüggésben közbiztonsági válsághelyzet állt elő, ugyanis "sok százezren élnek itt, akikről semmit sem tudunk".
4. Végezetül pedig adott egy külpolitikai válság is. Orbán szerint őszintén ki kellene mondani, hogy mi európaiak nem tudjuk megvédeni magunkat külső segítség nélkül, pedig erre nagy szükség van, ha meghatározó szereplők kívánunk maradni a világszínpadon. A közös európai védelmi szövetség kialakítása épp ezért kulcsfontosságú - csak csendben jegyzem meg, hogy pontosan a fenti célt szolgála a NATO.

A fenti, kizárólag általa igaznak minősített helyzetértékelésből rögtön levonta fals következtetését is:

„A kontinens egyre gyengébb, globálisból regionális szereplővé degradálódott. Hogy történhetett ez meg?”

A beszéd vége felé aztán kibújt a szög a zsákból:

„Több pólusú Európára van szükség, a Visegrádi-országok pontosan egy ilyen központtá kívánnak válni.”

A szerinte Magyarország-vezette Visegrádiak a fejében élő világrend ötödik pólusa, melynek örökös vezetőjét Orbán Viktornak hívják! Kijelölte a szerinte fontos társakat is országunk számára:

„Elkerülhetetlenek az új típusú együttműködések, többek között az USA-val is, a TTIP helyett másra van szükség. Továbbá kössünk megállapodásokat Kínával, illetve élénkítsük orosz kapcsolatainkat.”

Hajrá magyar demokrácia, legalább is az Orbán-féle?

Mátrai Anna

Azt is értem, hogy kell a zsebre tehető pénz, és ezért az Orbán-vezette rezsimnek semmi nem drága, hiába tudják ők is, hogy az "ötkarika" az ország hosszútávú eladósodását eredményezné, de mégis muszáj minden lehetőséget kihasználniuk. És, hogy miért? - mert, ha egyszer megjön a nép magához való esze és meneszti őket, akkor a kétharmad mámorában általunk benyelt törvénymódosításoknak köszönhetően valószínűleg sokuk megússza a börtönt, de egész további életüket a most lenyúlt pénzből kell fedezniük.

Létszükségletük tehát, hogy minél tovább megtarthassák a hatalmat, a lehetőséget a minden feletti kontrollra, így az ellenzék – ide tartozónak gondolják az összes embert, szervezetet, gondolkodót – minden rezdülésének különös figyelmet szentelnek.

Nem válogatnak - ahogy eddig sem - az eszközökben, emberekben, mindent és mindenkit felhasználnak, akit, amit lehet. Sajnos a „használt” tömeg ebből nem sejt semmit, azt gondolja, hogy a Jótevőjének tartozik a vak hit alázatával. Egy fejbólintására ugrik, és teszi, amit mondanak..

A Momentum Mozgalom „Nolimpia 2024”-es, a budapesti olimpiarendezésről szóló népszavazási kezdeményezése se úszhatja meg, mert olyan érzékeny pontjára tapint a regnáló pénz-politikusoknak, ami sok milliárd forint elsíbolásának lehetőségétől foszthatná meg őket. Azon már túl vannak, hogy az írott és a szájhagyományra épülő médiájukban „lekaraktergyilkolják” a kezdeményezés arcait - Fekete-Győr Andrást és Orosz Annát – ők nyilvánosan vontak vállat a kiszámítható provokációra. A mozgalom 500 aktivistája hatalmas vehemenciával vetette bele magát a számukra – és persze Magyarország számára – létfontosságúnak vélt aláírásgyűjtésbe.

Nagyon tiszteletreméltó, amit tenni készülnek, de rengeteg gáncs, kitett láb megugrása vár még rájuk. Ilyen lehet az a furmány, ami az eddig tapasztaltak alapján jogos félelem, hogy az aláírók között lehetnek szép számmal megvuduzott fidesz-trollok is, az ő feladatuk az, hogy fals adatok megadásával növeljék az aláírók számát. Ez akkor jelenthet majd problémát, amikor a Választási Bizottság belefog az adatok ellenőrzésébe, és mit ad Isten? - több száz, több ezer, ha jól dolgoznak több tízezer aláírás bizonyul majd légből kapottnak. Ez a demokrácia által biztosított népszavazás jogának sárba tiprása ugyan, vagy divatosabban szólva a demokrácia meghekkelése, de bizonyíthatatlan, így ne legyenek illúzióink. 

Mielőtt még leborulna az erre lélekből ingert érző Orbán hatalmas agya előtt, érdemes végignézni a diktatúrák történetét, nincs új a nap alatt. Nem saját kútfőből származik a gyalázatos megoldás, elég itt csak az 1947-ben, a Rákosiék által lebonyolított "kék cédulás" választásra gondolni, amelynek eredményeként először kapott többséget, és így kormányalakítási lehetőséget  egy kommunista párt, az MKP. Bizony, így van ez, kedves fidesznyikok, a történelem csak ismétli önmagát. A főnökötök – és bandája –  fontos képessége, hogy ismeri, felismeri a mindenkori helyzetre alkalmazható múltbéli receptet és annak retorikáját, hogy miként adja el mindezt a tudatosan tudatlanságban tartott sokadalomnak.

A Momentumosok esetében üdítő újdonság, hogy főként fiatalok, akik saját bevallásuk szerint párttá kívánnak alakulni, és nem kevesebb áll szándékukban, mint leváltani az Orbán nevével fémjelzett valamit.

A kérdés, amit most feltesznek  egyszerű és érthető:

„Egyetért-e Ön azzal, hogy Budapest Főváros Önkormányzata vonja vissza a 2024. évi nyári olimpiai és paralimpiai játékok megrendezésére irányuló pályázatát?”.

Nem beugratós, nem kétfenekű. Aki él a  lehetőséggel, miszerint aláírásával tehet az ország érdekében, annak jár az általuk készített „oklevél” is az alábbi szöveggel:

„Köszönjük, hogy hozzájárultál ahhoz, hogy minden budapesti választópolgár megtakaríthasson 500.000 forintot!”

A Fidesz hivatalos kommunikációja szerint a fent említett „dologgal” nem érdemes foglalkozniuk, úgyis érdektelenségbe fullad, és kizárt, hogy eredményes legyen. Hiszi a piszi!

Közben pedig  nem csak itthon, de a külföldi magyarok között is gyűlik az aláírás, a melléjük álló Kétfarkúak  már 5 millió forintot tudtak magánszemélyektől, az adózott jövedelmükből összegyűjteni, hogy plakátkampánnyal segítsék az aláírásgyűjtést.

Nem árt tudni, hogy aki aláírja  az íveket,  az nem feltétlenül az olimpiát torpedózza meg, csak lehetőséget ad a demokratikus döntésre, aminek a vége akár az is lehet, hogy felülkerekednek az olimpia-pártiak, de akkor sem mondhatja azt senki, mint 2002-ben az egyszeri politikus, hogy

„Oszt jónapot!”

Mátrai Anna

Pártunk és kormányunk újra meglátta a saját maga által teremtett, hiánypótló – hiszen ő maga állította elő a hiányérzetet – rést az oktatás szövetén. Azért, hogy a múlt év végén hozott komoly, megfontolt döntésének, miszerint a stadionépítést a jövőben kiegészítik tömegesen létrehozott lőterek kialakításával, melyből legalább egynek jutnia kell minden megyei jogú városba, értelme legyen, a 2017-2018-as tanévtől bevezetik a középiskolás-korú gyerekek számára a katonai képzést.

A Honvédelmi Minisztérium közleménye szerint

„a fiatalság honvédelmi nevelése olyan közös cél, melynek érdekében a tanároknak, a diákoknak és a katonáknak össze kell fogniuk”.

Kezdésként a Budapest (Budapesti Műszaki Szakképzési Centrum Than Károly Ökoiskolája, Gimnáziuma, Szakgimnáziuma és Szakközépiskolája) – Szekszárd (Szekszárdi Szakképzési Centrum Ady Endre Szakképző Iskolája és Kollégiuma) tengely élesedik be, mindkét városban létesítenek gyerek-katonaképzést. Szándékaik szerint ebben a két tanintézményben különösen hangsúlyt kapnak a „katonaélet” számára elengedhetetlenül fontos tárgyak oktatása. A harcosképzőből kikerülő gyerek-katonák a tanoda elvégzése után érettségi bizonyítvánnyal a zsebükben kerülnek a munkaerőpiacra, ahol kedvükre válogathatnak majd az egyetlen lehetőség közül: a kiemelkedők idővel felvételt nyerhetnek a Nemzeti Közszolgálati Egyetemre, ahol méltányolják majd azt az elköteleződést, amit az óvodából szinte rögtön a sereghez igazolás jelent. A kevésbé kiemelkedő sokadalomnak is van életpályamodell, irány a honvédség által fenntartott további szakképző intézmény, ahonnan  – bocs a rossz szójátékért - tűz a határ, vagy az éppen aktuális renitens banda megfegyelmezése a Magyar Honvédség keretén belül, akiket a kormány aktuálisan ellenségként kijelöl.

A lényeg, hogy már kora gyermekkorban beivódjon, vérré váljon a legfőbb üzenet: ne gondolkozz, szeresd a narancsot, teljesítsd a parancsot!

A körültekintő kitervelők nem feledkeztek meg a tanerőképzéséről sem, számukra a kezdés dátumának szorításában tavasszal és nyáron ingyenes átképzést biztosítanak, és nagyvonalúan az ehhez szükséges jegyzeteket, tankönyveket is ingyen biztosítják a tanárból egy perc alatt diákká avanzsált vállalkozószellemű – vagy kényszerített? – oktatóknak. Valahogy így csinált a szükség és Rákosi 1945 után orosz nyelvtanárokat a keleti frontról hazatért hadifoglyokból. A minisztérium beígérte az iskolában kötelező – nem lehet elég korán rákapni az ízére, hogy nem csak fejben, de küllemben is „egyen” az ember gyereke – egyenruhát, és gondolva a vidékről érkező harcosjelöltekre is, akiknek szükséges – ők csak tudják! – a koleszt is, ahol, mint tudjuk, szoros, egész életre szóló véd- és dacszövetségek köttethetnek.

Arról nem szól a fáma, hogy melyik, a toborzottak számára egyáltalán nem fontos tárgyak rovására kerül a speciális tantervbe a rengeteg testnevelési óra, és a többi elengedhetetlen tárgy oktatása. Mivel az ének, a művészettörténet és a gyakorlati foglalkozás már régen nem számít fontosnak a magyar oktatási rendszerben, nem túl nagy a választék a feledésre ítélt tanulnivalók körében. Gondolom írni-olvasni nekik is tudni kell majd, számolni sem árt, ám elhanyagolhatónak tűnik az idegen nyelv, – ne értsen „külföldiül”, még megzavarodna! – a világháló alapos ismerete, – nem kell fölösleges tudás, csak összezavarja a makulátlan magyar elmét – és a történelemoktatás is redukálható a Magyarok hőstetteit leíró részekre, a világirodalom is időpocsékolás, elég a népnemzeti írók, költők idevágó írásait ismerni.

Viszont nagy hangsúlyt kell fektetni a jelenlegi vezetés által kiadott ukázok teljesítésének megkérdőjelezhetetlen végrehajtására, a gondolkodás igényének teljeskörű és mélységű kiirtására, egyáltalán: a központi irányelv, a testi erő fejlesztésére az aggyal szemben. Izomagy! – tiéd a pálya!

Az ötlet persze tovább-fejleszthető, hiszen minek várni a felnövő generáció 14 éves koráig? Lehetne a mini-militánsoknak bölcsödét, óvodát és általános iskolát is kialakítani, hogy tényleg az anyatejjel szívhassák magukba az ehhez a gyönyörű életpályához szükséges készségeket. Így biztosan nem zavarna be az esetleges ballib-gondolkodó attitűd, hogy a Soros-bérenc civilekről ne is beszéljünk.

Amíg mindez nem lesz kötelező, amíg ez is csak egy, a választahó lehetőségek sorában, addig csak elszomorító, hogy lesznek honfitársaink, akik gyerekük tinédzser korában megpecsételik olykor megzabolázhatatlannak tűnő, ám közel sem biztosan katonának való kiskamasz „egyetlen kincsük” további életét.

A döntés előtt ajánlom elolvasásra minden anyának Várnai Zseni – nem mostanában, 1911-ben megjelent – „Katona fiamnak” című költeményét, melynek visszatérő sora így szól:

 „Ne lőj fiam, mert én is ott leszek”

Mátrai Anna

A belső kör nem a zord, hideg utcán, hanem feltehetően valamelyik, a "saját lábon állóhoz közeli" vendéglátóegységben ad hálát a Jóteremtőnek, hogy végre megjött az amerikaiak esze, és ők is – követvén vezérünket – torkig lettek a nyugodt élettel és előjött belőlük a harcos!

Hírlik, hogy az '56 Lángja Alapítvány – amely így definiálja magát és célját –

„Alapítványunk célja továbbá az "'56 Lángja" emlékmű felállítása.”

és honlapján Wittner Mária érzékletes megfogalmazásában az alábbit hirdeti a fent nevezett céllal kapcsolatban:

„‘56 igazi üzenete például abban a szoborban ölt majd testet, amelyet Amerikában terveznek, de itthon állítanak fel. Ez egy falat áttörő tankot ábrázol, amelyet egy Molotov-koktélos gyerek vár.”

Az is kiderül, hogy sajna, még nem teljesülhetett be a nemes cél, ezért kérik az adózók 1%-át, hátha abból sikerül a 6 éve húzódó projekt. Szilágyi Ákos, aki az 56 Lángja Alapítványt jegyzi, most jót húzott, ettől biztosan begyorsul régóta dédelgetett álma. Alapítványa nevét adta ahhoz a Fidesz-vezetőséget megmozgató dilihez, amit a Trump-féle beiktatás szült, és a magából teljesen kifordult Magyarországon meg is lehet valósítani.

A meghívó tanulsága szerint mindenki hivatalos az "ereszd el a hajamra"

"aki úgy érzi, hogy egy új alapokon nyugvó magyar-amerikai kapcsolat kialakulását szeretné támogatni, aki a migráns-kérdés ügyében a korlátozott és ellenőrzött, kvóta-kényszer nélküli politikát támogatja"

és persze azokat is

"akiknek elege van abból, hogy saját nemzetük szeretete miatt szélsőséges elemként kezelik és rendszeresen megbélyegzik, és várunk mindenkit, aki a konzervatív értékek megőrzésének szükségességében hisz".

A party szervezői filozófiáról is gondoskodnak invitációjukban:

"Évtizedek óta várjuk, hogy a pusztulásba rohanó világunkat valami csoda mégis megmenti az utolsó pillanatban. Csak remélni tudjuk, hogy ez a csoda most van születőben"

És, hogy a  libsizés ki ne maradjon:

"Megcsillant a remény, hogy egy mesterségesen gyártott értékrend helyére visszakerüljenek a tradicionális emberi értékek".

Végkifejletként a konklúzió:

"Ez a változás most éppen az Egyesült Államokból indulhat, és reméljük, hogy a szele tisztább levegőt fúj az egész világ és szűkebb hazánk, Európa felé is. Azért jövünk össze, hogy ezt a történelmi lehetőséget üdvözöljük."

Azért azt, hogy hol és pontosan hánykor tervezik mindezt, persze elfelejtették közölni a nagyérdeművel, akinek szagra, az orruk után bandukolva kell fellelni azt a bizonyos helyet. Ám aki veszi a fáradtságot, együtt bulizhat Bayer Zsolttal, Bencsik Andrással, Nógrádi Györggyel, Bogár Lászlóval, szóval a teljes Echo TV-s szitokbrigáddal. A stílus és a hangulat a meghívott névsorból egyenesen következik.

Érdekes, hogy cseppet sem tompít  az örömittas hangulaton, hogy a magyar kormány által oly nagyra tartott, jelenlegi Megválasztott amerikai, csak a "futottak még" kategóriába sorolja a mi zseb-messiásunkat, amit az is jelez, hogy Orbán és klientúrája hiába törte kezét-lábát, mégsem hívták meg az elnöki beiktatóra. Nem baj, gondolom majd Ő is ott lesz Szilágyi Ákos másodállású kuruc.info-publicista fentebb említett partiján.

Hajrá Viktor, szegény Magyarország!

Mátrai Anna

Ez olyan…. semmilyen - gondolta, miközben az elszabadult-meg nem is kosár ide-oda rángott a kötél végén. Megfordult a fejében, hogy esetleg meghalhat, de valahogy mégsem ez volt az első gondolata, hanem, hogy ez csak egy félelmetes epizód. A nő, aki még itt, a veszély peremén is szelfizett, és közben kiejtette kezéből a telefonját, ami tehetetlenül zuhant lefelé becélozva valamelyik berlini házat vagy utcát, még mindig hisztériázott. Végül a férje egy bocsánatkérő mosoly kíséretében lekevert neki egyet, az asszony döbbent arccal hallgatott el, majd lekuporodott a kosár falának vetve a hátát, és szinte azonnal a másik végletre váltva katatóniás tüneteket produkált.

Ő  állt felfelé nézve, mint aki csak úri passzióból vizslatja az eget, pedig  most derült ki, hogy tériszonya van, és így próbálta elterelni a gondolatait arról, hogy egy kötél végén játszik akaratlan „neki-neki meg visszát” a semmi és a minden között. Na, jó, ez kicsit teátrális volt, de mikor legyen az ember színpadias, ha nem ilyenkor, végveszélyben, és ezt a többi tizenkilenc is így gondolta, azzal az apró különbséggel, hogy az ő érzéseik középpontjában maguk álltak.

Egyszer csak belevillant a felismerés, hogy ennek így kellett lennie, vagy ha nem is kellett, de a lehetőség benne volt a pakliban, csak ő nem is fogalakozott vele, ahogy eddig egész életében, úgy akkor sem, amikor elhatározta: felrepül. Bízott a jó szerencséjében.  „Mert egy barom vagyok!” – és, hogy ezt nem csak gondolta, de ki is hallatszott a fejéből, onnan tudta, hogy néhányan, akik nem sipákoltak, egyszerre fordultak felé. Igen, egy barom vagyok - folytatta most már felvállaltan hangosan. Miért hisz az olyan ember a jó szerencséjében, aki kétszer vált el, a lánya hallani sem akar róla, és éppen a felmondási idejét tölti? Nem nagyon érdekelte, figyelnek-e rá, mert érezte, a szavak akkor is tovább folynának belőle, ha küzdene ellenük, így inkább - mint élete során oly sokszor, most is - átadta magát a pillanatnyi élvezetnek.

Higgyék el, nem könnyű még ma sem egyszerre németnek és zsidónak is lenni - lepte meg önmagát is a váratlan témaváltással, de elfogadta, hogy most éppen nem saját maga, hanem csak legbelső gondolatai szája, amikhez ő csak azt a két kicsi, vékonyka hangszalagot kölcsönzi. Jó, jó, tudom, mi példásan leszámoltunk… feldolgoztunk…, de ki az a Mi? Mert nemzetünk két részre oszlik, akiknek le kellett számolni múltjukkal, és akiknek fel kellett - és kell még ma is  - dolgozni azt, ám ez utóbbiak dolga nehezebb, hiszen nekik – nekünk - ellentétben a másik táborral, amelyiknek „csak” leszámolniuk kellett, fel kell dolgoznunk a saját múltunk mellett azt is, azokét is, akiknek csak leszámolniuk kellett.

Hosszú gyászmunka a miénk, mert nem csak saját halottainkat kell temetnünk, de a gyíkosaikat is, legalább azzal, hogy elfogadjuk az elfogadhatatlant, hogy ők már leszámoltak, nem csak saját apáinkkal, anyáinkkal, de azzal is, hogy leszámoltak velük. És megtettük, mert élni csak úgy lehet, ha az ember legalább bizonyos keretek között elfogadja a valóságot. Minek hazudnék, ha a parkban egy öregembert látok a padon, aki igyekszik minden napsugarat úgy átengedni magán, mintha az lenne az utolsó, olykor-olykor átfut az agyamon, hogy hova tartozott akkor, az ők, vagy a mi halmazába? Ez persze csak egy pillanat tört része, de képes vagyok utána órákig szégyenkezni miatta, majd legalább annyi ideig azért, hogy szégyellem a szégyenem. Ilyenkor - bármily furcsa is - a szégyenem a szégyenem.

Közben észre sem vette, hogy a földön egyre többen rángatják a sem elszabadulni, sem leszállni nem képes ballon kikötő kötelét, de a kapitányon kívül senki más sem. Mindenki az „őrült férfi” monológját hallgatta, egyesek egyetértően bólogatva, mások ökölbeszorított arccal, elutasítóan, de azért kíváncsian, a legtöbbjüknek viszont, ”a lássuk, mi lesz ebből” kifejezés ült az ábrázatán.

Ő pedig folytatta. Tudom, sokan mondják: könnyű nekünk, hiszen soha nem kell szembenéznünk a tehetségtelenségünkkel, alkalmatlanságunkkal, mert egészen attól, hogy otthagy a busz, addig, hogy nem kapjuk meg a vágyott munkát, előléptetést, a megfelelő egészségügyi ellátást, soha nem kell magunkba nézni, hiszen előhúzhatjuk a „persze, mert zsidó vagyok” feliratú kártyát, amiben az a legmegtévesztőbb, hogy hol igaz, hol nem. Az itt, és most antiszemiták - eltekintve az újnáciktól, akik parádéznak, tudván, hogy „leszámoltunk, feldolgoztunk” - titkolják rasszizmusukat, és csak csendes esti beszélgetésekben hozzák elő,  és  csak olyankor, ha a beszélgetőtárs is biztosan hasonszőrű. Mi meg közben már azt szégyelljük, hogy ha megjelenik egy újabb könyv a táborokról, még mindig nagyítóval keressük a hullahegyekben szüleinket, nagyszüleinket. Mi vagyunk a történelem során az első olyan túlélő nemzedék, amelynek tagjai később születtek, néha akár évtizedekkel is, annál az időpontnál, amit „túléltek”, mi nem voltunk ott, nem voltunk részesei annak, amire emlékszünk, mer ez a nemzedék, nem csak a múltját, de még a saját emlékei egy részét is örökül kapta. Nem átélők, megélők, csak túlélők vagyunk. Olyan ez, mint a zsidók nélküli antiszemitizmus, ahogy mi sem kellünk ahhoz, úgy nekünk sem kellett átélnünk mindazt, amire oly élénken emlékezünk. 

Közben a kapitány csökkentette a beáramló hőt, így a ballon magától is jóval lejjebb ereszkedett, és a lentiek is sikeresen húzták egyre közelebb a földhöz. Az utasok most már érezték, hogy hamarosan véget ér ez a szürreálisra sikeredett kirándulás, mindenki, csak ő nem, sőt a tudata alatt mintha sajnálta volna, hogy kihúzzák alóla élete első és szinte biztosan utolsó katedráját, ahonnan végre világgá kiállíthatja mindazt a gondolatot, amiről eddig nem is tudta, hogy benne él.

Vegye mindenki tudomásul, aki itthon is németnek érzi magát, hogy én ezt az érzést csak külföldön élem át, csak ott vagyok német, és, hogy miért? - mert ott németnek is néznek, és, hogy ez nem más, mint egy komfortos kis üldözési mánia (?) - lehet, de ezek a dolgok nem csak úgy maguktól jönnek. „Nem bizony, hanem magától” - próbált humorizálni egy meglehetősen fiatal fiú, de ő - mintha csak valami ilyesmire várt volna - azonnal lecsapott, „mert zsidó vagyok?” - kérdezte szinte reflexszerűen. „Nem, dehogy - dadogott a fiú - csak úgy kicsúszott a számon”. Ne feledje fiatal barátom - helyezkedett bele maga sem tudta miért egy nem létező, XlX. századi professzor szerepébe - ami kicsúszik, az bent van, tehát itt láthatjuk - folytatta egyre szánalmasabb, egyre nagyobb színpadias gesztusok kíséretében előző tételem bizonyítását: a szégyen között bujkáló antiszemitizmust.

A kosár ebben a pillanatban a már megszokottnál is nagyobbat rázkódott, vagy inkább zökkent, mert földet értek. Tizennyolc ember a húszból eszeveszett tempóban igyekezett kiszállni, csak ketten nem mozdultak, az asszony, aki szelfizés közben elejtette a teflonját, egymást nézték, de látszott a szemükön, hogy nem látnak a jelenbe, távol járnak. A nő felhúzta a blúza ujját és ekkor jól látható lett az a bizonyos tetoválás azokkal a számokkal. A látvány olyan volt, mint az emlék: elmosódott ugyan, de valós. A férfit ekkor megrohanta az élete során oly sokszor megélt szégyenérzet, hiszen visszatérve a valóságba pontosan tudta, hogy az ő kifakadása idézett fel minden elfelednivalót a nőben.  Egy bizonytalan mozdulatot tett az asszony felé, majd - mint aki meggondolta magát - mégis inkább kilépett a kosárból és eltűnt.

A férfi volt az egyetlen, akit még a ballonnal történteket kivizsgáló légügyi felügyelet munkatársai sem találtak meg, amikor ki akarták hallgatni, kiderült ugyanis, hogy minden adata, amit a repülés előtt leadott, hamis volt.

Pálmai Tamás

Már közvetlenül a második Orbán kormány megalakulása után, amikor a paranoia csúcsra kezdett járni, és éppen ezért minden, az előző kormány alatt  funkcióba került embert, de még az egyszerű előadókat is, saját pártkatonákra akartak cserélni. Kiderült, hogy hiába vannak sokan, ahhoz azért nincsenek elegen, hogy „csak ők legyenek”. Ez volt az az időszak, amikor sokan még abban reménykedtek, hogy az ország új vezetése a mézesmadzag bevetésével próbálja magához édesgetni azokat a szakembereket, akikre feltétlenül szüksége van, a realisták persze már akkor is tudták, hogy Orbán képtelen a mézesmadzagot az aránylag rövid kampányidőszakokon kívül is használni, ő a korbács embere.

Gyorsan kiderült, hogy ezúttal is a pesszimisták voltak a realisták, jött a NER, vagyis a Nemzeti Elrettentés Rendszere, és világossá tette, hogy az esti réteshez kevés az együtt lépés, a kommunista Váci Mihállyal szólva:

„Nem elég megborzongni, de lelkesedni kell!”.

Első körben úgy nézett ki, hogy az ostor hat és elegen lesznek, ám ahogy hatoltak egyre beljebb és beljebb, lejjebb és lejjebb, egyre mélyebbre a nemzettestbe, kiderült, hogy soha nem lehetnek elegen, ezért állandó toborzás, és elbódítás következett.

Mindez arról jutott eszembe, hogy most már az egészen kis közösségek átcsábítása folyik. Egyik vidéki nagyvárosunkba éppen a napokban esett szét egy több évtizedes kicsiny, de jelentős fotós kör, mert szemet vetett tevékenységükre a Fekete-féle MMA, és a csoport többségét magához édesgette.  Tavaly még csak kiállítási lehetőséget kaptak a Műcsarnok Nemzeti Szalonjában, most felkérték őket, hogy az MMA fotós szakosztálya tiszteletére rendezett kiállításon is mutatkozzanak be. Mivel a csoport ennek a felkérésnek is eleget tesz, annak egyik fontos tagja kilépett az öt tagot számláló körből.

Így esett, hogy az MMA, azaz Orbán Viktor - mert tévedés ne essék, hogy itt minden hozzá van becsatornázva, mint anno az Illetékes elvtárshoz - ismét betagozott valamit, ráhömpölygött valamire, ami eredetileg független művészet volt.

Meg sem fordul a fejemben, hogy ezen túl abban a bizonyos vidéki nagyvárosban termelési-fotók készülnek „Hajrá Viktor!” - felirattal, nem, de az biztos, hogy ott hátul, a művészek agyának rejtett zugában kényelmesen elhelyezkedik egy kis, szürke, vagy, hogy stílusosak legyünk Fekete emberke, és időnként jelzi jelenlétét. Nem, ez még nem öncenzúra, de az oda vezető út első néhány métere.

És a kormányzati amőba, ez az alaktalan, ragacsos és gusztustalan valami folyik tovább, egyre nagyobb és nagyobb területet emésztve meg és fel a szabadgondolkodás – mert mára már csak ez maradt - szekértáborából.

Pálmai Tamás

Mi, akik emlékszünk még arra az évre és hordalékára, az új gazdasági mechanizmusra, amit  a gazdaság irányításának, tervezésének átfogó reformjául szántak, és 1968. január 1-én vezettek be. "A reform három területen hozott lényeges változást: csökkent a központi tervezés szerepe és nőtt a vállalati önállóság, liberalizálták az árakat, vagyis a hatóságilag rögzített árak mellett egyes termékek árai végre a piaci keresletnek megfelelően alakulhattak, valamint a központilag meghatározott bér­rendszer helyét egy flexibilisebb, bizonyos korlátok között a vállalatok által meghatározott szabályozás váltotta fel.1968 terméke azóta is sokezerszer "áldott"  Budapesti Közlekedési Vállalat, - a BKV - az atomsorompó egyezmény genfi beterjesztése, a Párizsból szétspiccelő diáklázadások, a Csehszlovák Kommunista Párt riadt elemzése a spontán mozgalmak létrejöttéről, amelyek a párt irányítása nélkül kezdtek funkcionálni, King tiszteletes meggyilkolása, a Moszkvában tárgyaló Dubcek csehszlovák kormányfőnek címzett  felszólítás, hogy hárítsa el az ellenforradalmi veszélyt. Folytassuk, hiszen még csak májusnál, tartunk! Júniusban diáklázadás söpör végig Jugoszlávián, L.A.-ban meggyilkolják Robert Kennedyt, a szintén merénylet áldozatául esett elnök öccsét, aki kampánykörúton járt az Angyalok városában, a Csehszlovák ellenzéki lapokban - mert ez az év azért Csehszlovákiáról szólt leginkább - megjelenik a 2000 szó, az addig elért demokratikus vívmányok védelmében megfogalmazott kiáltvány.

Júliusban és augusztusban Magyarországon bevezetik a 44 órás munkahetet, a csehszlovákiai tárgyalások során a CSKP legfelső körei ígéretet tesznek a Szovjet vezetésnek többek között a „sajtó kordában tartására”, és a két legnagyobb „ellenforradalmi szervezet” betiltására, ezt követően Pozsonyban öt szocialista ország és Csehszlovákia közös nyilatkozatot ad ki arról, hogy a „szocializmus védelme közös internacionalista kötelesség”. Alig több mint tíz nappal a nyilatkozat kiadása után Csehszlovákia és Magyarország első embere találkozik Komáromban, ahol Kádár burkoltan ugyan, de figyelmezteti partnerét a nemzetközi beavatkozás lehetőségére, ami augusztus 20-án, 200.000 katonával és 5000 harckocsival be is következik. A megszállás során a CSKP és az állam több vezetőjét letartóztatják és Moszkvába szállítják, miközben Jugoszlávia hivatalosan is elítéli az intervenciót, Prágában összeül a CSKP rendkívüli kongresszusa, ahol ellenállást hirdetnek, ezzel szemben a Szlovák Kommunista Párt rendkívüli kongresszusa a szovjetbarát Gustav Husakot választja Dubcek helyett első titkárnak.

Szeptemberben a Kína-barát Albánia elhagyja a keleti tömb katonai szervezetét, a Varsói szerződést. Az év utolsó három hónapja is izgalmasra sikeredett: októberben a Csehszlovák nemzetgyűlés jóváhagyja a megszállást, azaz, aláírják a Szovjet csapatok ideiglenes csehszlovákiai tartózkodásához hozzájáruló szerződést. Novemberben az USA megválasztja - mint azóta kiderült - talán legellentmondásosabb elnökét, Nixont, bár könnyen lehet, hogy Donald Trump még rajta is túltesz. Ebben a hónapban találkoznak a Magas Tátrában a csehszlovákiai magyar értelmiségiek, és ugyancsak ebben a hónapban válik nyilvánvalóvá az albán nacionalizmus térhódítása is egy koszovói diáktüntetésen. December 24-én az Apollo-8 úrhajó Hold-körüli pályára áll, ezzel beteljesítve John F. Kennedy egykori elnök 1961-es kongresszusi beszédében tett ígéretét, hogy még az évtized vége előtt megvalósítják az amerikai holdutazást.  

A fenti vázlatos áttekintés közel sem teljes, hiszen többek között olyan fontos események is kimaradtak belőle, mint mondjuk a romániai  Maros-Magyar tartomány megszüntetése, amely helyén létrehozták Maros, Hargita és Kovászna megyéket, vagy nem írtam arról a tüntetésről sem, amelyet azért szerveztek, hogy Hargita megye székhelye Csíkszereda legyen.  Arról sem esett szó, hogy még az év vége előtt, karácsony második napján a Palesztin Népi Felszabadítási Front terroristái a milánói repülőtéren tüzet nyitottak az EL-AL izraeli légitársaság gépére, és a frankfurti diáklázadás is kimaradt a felsorolásból.

Ha csak ennyi lett volna 1968, - de persze több volt ennél - már akkor érdekes lenne a párhuzam az előttünk, és a mögöttünk álló évekkel. Tény, hogy akkoriban nekünk, a Nagy testvér árnyékában élő közép-európai országoknak, kevés hely jutott a világpolitikában, nem voltunk jelen úgy, ahogy azt – fájdalom - mainapság tesszük. Itt-ott azért mégis csak alakítottuk, vagy legalábbis megkíséreltük alakítani a történéseket, gondoljunk csak arra, amikor  Kádár János figyelmeztette Dubceket a készülődő intervencióra, vagy arra, hogy szemben a mostani folyamatos harcos retorikával lelkesen helyeseltünk és támogattunk minden békekezdeményezést, így az atomsorompó-egyezményt is.

Mi történt velünk, mi történt a világgal, hogy mára ismét, mintha 1968, vagy akár a magyar 1956 meg sem történt volna, a retrográd vezetők és eszmék korát éljük?  A világ és Európa mai vezetői maguk is, vagy a 68’-as nemzedék tagjai, vagy azok leszármazottai, miért nem követik a szabadság eszményét, azt, amely akkor ugyan elbukott, de az egy híján öt évtized alatt mégis sokat lépett előre, majd egyszer csak ez az évtized - legalábbis számomra - váratlanul meghozta a hátraarcot. Az emberi faj szinte legrosszabb ösztöneitől hajtott vezetők kerültek hatalomra egyre több helyén a világnak Oroszországtól Észak-Koreán át Törökországig, Magyarország után Lengyelországban, az USA-ban, de félő, hogy hamarosan a Franciáknál is.Tévedés ne essék, ezek csak azok az országok, amik szem előtt vannak, a sor viszont hosszan folytatható.

Lehetséges, hogy így fizetünk azért, mert 68’ szereplői ahelyett, hogy amikor beértek a hatalomba és megvalósíthatták volna álmaikat, inkább csak látszattevékenységre voltak hajlandók a társadalmi kiegyenlítettség felé vezető úton. Minden árulás – akárcsak valami sorstragédia - magában hordozza a maga büntetését, mindegy mikor, de a történelem elégtételt vesz?

 Kevés az olyan vezető a mai Európában, mint Merkel, aki érti Bismarck szavait:

„Die Politik ist die Kunst/die Lehre des Möglichen” - azaz: a politika a lehetőségek művészete

és - de ezt már én teszem hozzá, elnézést herr Biscmarck - az apró korrekciók művészete is. A rendszerhibákat Merkel - ellentétben Orbánnal és tettestársaival - javítani szeretné a rendszer teljes, és agyatlan elvetése helyett.

Gondoljunk bele, mi polgárok: mit jelentene nekünk a személyes életünkben a visszatérés, vagy inkább zuhanás a nemzetek háborúkkal, válságokkal terhes Európájához? Egycsapásra megszűnne az áruk és emberek szabad áramlása, a most az Unión belül így-úgy, de mindig kezelhető ellentétek évtizedes, évszázados gyűlölködésekké gennyesednének.  Az eszmék szabad áramlása, hiszen a világhálót ma már nem lehet betiltani, ha kell, „szamizdat” – lásd 1968 - módjára is tovább üzemel, szóval az eszmék terjedésének megregulázása a nemzeti létbe zárt gondolkodókat, gondolatokat tönkreteszi, paranoiássá nyúzza, és mint tudjuk, a paranoia nagyon sok energiát leköt, azaz szív el a fontos gondolatok elől is.

Valóban ezt akarjuk, a végtelen  horizont helyett a falak-tákolta, szűkös magányt? - ezt kérdezi tőlünk szinte nap, mint nap, hol ilyen, hol olyan formában Európa, a világ közös tudatalattija, ezért nem tudjuk se kiköpni, se lenyelni 1968 tudomásul sem vett, elárult hagyatékát.

Végezetül idézzük ide az 1968-as forradalmár, később sok évtized múltán német külügyér, Joschka Fischer örökbecsű felszólítását:

„Legyünk realisták, követeljük a lehetetlent!”

Pálmai Tamás